Nem hiszem
Írta: Herczog Gyuláné
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 244
Nem hiszem
– hogy csak bennem titkolt –
Sok kép – tér, ég, út, lábnyom – olyan álcázott
valóság, mint a vallomás... bennem,
hogy irritál a tény, hogy köd és zavar
követ Napot, s a Hold, az agresszor
szürkéje nem hagyja aludni az éjt.
Minek ma lépni, miért az álom,
ha keresett pulpitussal él a remény,
s kényszeressel az ember, a nem találó;
Ha már a gondolat – létrejöttekor, azonnal –
szidja a megtett, s a meg nem tett métert,
s a nyugalmat, hol ő sarkot sose kaphat,
nemhogy fekhelyet.
Minek az Isten. Világok közt miért nem
Krisztus feszül ínség helyett. Építi-e már
a házat, hova majd az is bejut, akinek
nincs se önrésze, sem kenyere.
*„Vitatkozom. Sosem lesz elég” gyóntatószéken
térdelnem, míg a kevés nekem kevés marad,
a boldog elalvás, ébrenlét meg: irigyelt.
Az én álmomban elfogy a lélegzet.
Éhes egók harapnak húsomba. Sikoly és csend
váltják – váratlan-hirtelen – úgy egymást,
hogy aztán már hallom is a tompa koppanást
koporsómon, s a mert illő, azért megjelennek
„őszinte részvétem” hangsúlyának közönyét.
Nem folytatom. Nem hiszem, hogy
csak bennem titkolt, ha vitatkozom
magammal, vagy Istennel, és az, aki
vagyok, vagy az, amit képzelek, az Én:
egy elégedetlen, (f)élő Szégyen.
(Bicske, 2016. november 3.)
(*Turza Sándor Vitatkozom c. versének sorai összevonva...)