Nem csak a jó múlik el
Írta: Varjú Zoltán
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 520
Nem csak a jó múlik el
„Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.“ - (József Attila)
Azon a decemberen, nem esett a hó,
Csak kora reggeli köd szitált,
Délelőttig szórta könnyeit az ég.
Emlékszem, azon a napon
Mosolyt csalt elő a nap a köd felett,
Feledtetve, magába zár a sír, eltemet.
Túl sokan voltak, mégis túl kevesen
Jöttek el, de eljött az, aki számított.
Velünk volt a békesség örök lángja,
Eljött közénk, a tegnapi emlékezéssel,
Ölelések közt megtalálva, a szeretet.
Azon a decemberen, nem esett a hó,
Csak kora reggeli köd szitált,
Délelőttig szórta könnyeit az ég.
Emlékszem, ahogy a néma ajkamon,
Szótlan tört fel a szó: - Emlékezzetek!
Tavaszt hoz a hűvös széllel a felleg,
Útilaput köt a talpára, messze megy.
Elmúlik a kikelet, vadat simogat a nyár,
Virágot nevel, napsütésben füröszti meg.
Lágy kezekkel érleli a szőlőt az ősz,
Megőszült fák, lombjukat dobják alá.
Jégmarkok szorítása enyhül, az olvadással
Visszatér a lassan zöldellő remény,
Rügybezártan fölfakadt könnye, telet temet.
Azon a decemberen, nem esett a hó,
Csak kora reggeli köd szitált,
Délelőttig szórta könnyeit az ég.
Harangszó hallatszott a templomok felől,
Búcsúzó búcsúszót sodort felénk a szél,
Testemet jéghideg kezekkel fonta át.
Ében rózsaszívem a márványon hevert,
Csókot lehelve lelkekbe szerte-szét.
Emlékszel? Nem csak a jó múlik el...