Nappalok egymás után és előlről
Írta: Radnai István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 263
Nappalok egymás után és elölről
Ha vásárolni mentem, lefelé a sétaúton, nap, mint nap szembejött egy lány. Rendesen felöltözve, megfésülködve. Se nem gazdag, se nem szegény. Olyan, amilyenek, mi szürke panel-lakók vagyunk, akiknek a húsz-harmincmilliós lakása előtt nem áll hatvanmilliós kocsi.
De még húsz éves matuzsálem sem.
A lány már elmúlhatott húsz. Néha rámosolygott a kutyára, aki észrevette és ránézett. Majdnem azt mondtam, hogy a gazdája szemébe nézett.
Járművek csak keresztezik a sétányt, a kutya engedelmesen megállt. A lány is. Ha a kutya nem lett volna vöröskereszttel megjelölve, semmi rendkívüli nem lett volna. Fegyelmezett, nem ugatott, nem rángatott, laza pórázzal, közvetlenül a gazdi lábszára mellett lépkedett. Sosem lépett keresztbe, sosem akadályozta, ha be akart fordulni.
A kutya vidám volt, de idegennel nem kommunikált. Hivatásának felelőssége áthatotta. Nem figyelt feszülten, mintha inkább közömbös lenne. Ha a gazdája megállt, akkor ő is és kérdőn nézett hátra, a gesztusokból, a mimikából értett.
Néha a lány jobban ráért, inkább csak délután. Az ablakom alatt csupa zöldellő fa, mint a sétányt szegélyező hársfasor.
Talán éppen virágzott, a tizedikre is felhozta időnként a szél az illatát.
Ráláttam a parkra. A lány elengedte a kutyát, aki várt, várt a szóra, hogy indulhat. Előkerült a lány hátizsákjából egy fadarab. Nem labda; ki hozná vissza, valahová beszorul? Egy fadarab, egy letört ág nem érték.
A lány eldobta, a kutya nekiiramodott. Apportírozott. Játszottak. A kutya most gyerek volt, mint a többi. Civilben volt.
Nap, mint nap ugyanabban az időben. Én lefelé, ők felfelé, talán éppen a padhoz? Nem, most továbbmennek.
Talán a lány akarta felülbírálni a kutyát, vagy nem tudták, hogy a közeledő autó leparkol, befarol az egyetlen hézagba. Megint előre jött, megint hátrált. A kutya állt fegyelmezetten a manőver alatt.
Szóltam, hogy át lehet menni, az autó nem jön tovább, viszont kissé távolabb jön egy másik. Persze lassan, helyet keresve. Átkísértem őket. attól fogva köszöntem. Ő megismert a lépteimről, a kutya is megismert, mert megállt, amíg szót váltottunk.
Éveken át arra járt. Lehet, hogy a lány még húsz sem volt, aztán lassan harminc.
Egy darabig nem jött. Igaz, nekem sem volt már pontos napirendem. Ha novellát írtam, később mentem le, vagy nem is sétáltam. Délután sietősen vásároltam be. Nem értem rá.
Egyszer megláttam, messziről. Botjával tapogatta az utat, a többiekkel ment át, a lépteik zajából tudta, mikor. De nem mosolygott, magabiztos sem volt.
Egyszer egy gyerek átszaladt az autó előtt. Csikorgott. A lány összerezzent. Addigra közelebb értem, köszöntem. A lány csak állt, állt. Nagyon megijedt a fékcsikorgástól, pedig ő nem volt veszélyben.
- Hol a kutyus? - kérdeztem, egyikük nevét sem tudtam.
- Meghalt.
Némi csend után megkérdeztem:
- És kap másikat?
- Sajnos nem. Lolát nekem nevelték. Együtt gyakoroltunk.
Később hallottam, hogy egy képzett vezető kutya akár két milliónál is többe kerül.
Még állt egy kicsit a pad mellett, amelyikre a tízedikről is ráláttam, aztán tovább ment. Én is a tornapálya felé, akkor még a hasznomra volt.
A lányt utoljára egy fiú karjára támaszkodva láttam. Nem egészen arról jöttek, ahonnan szokott. Azután én is elköltöztem.
Ma láttam egy másik fiatal lányt kutyával. Mosolygott, a kutya a nyelvét lógatta és visszanevetett. A farka csak kicsit billent meg, nem csóválta olyan lelkesen, mint a dologtalan, játszani induló kutyák. Mosolygott, nevetett, de komoly maradt. Hivatása volt a gazdit kísérni, vezetni.
Azt a lányt többé nem láttam. A fiút sem. Tulajdonképpen örültem ennek.
Nem szerettem volna idősödő nőként viszontlátni, ahogy a botjával tétován keresi a majdnem elfelejtett, valaha jól ismert utat. Azóta a sétány díszburkolatot kapott, egy okkal több, hogy valaki megbotoljon.