Mindenki fenyőfája
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 787
Mindenki fenyőfája
- Azt a fonalat szeretném! – pipiskedik a kislány az asztal mögött.
- Nem láttátok a vonalzót?
- A ragasztó mellett! – szólal meg valaki a hangyabolyként nyüzsgő gyerekek között.
Mert most mindenkiben bizsereg valami izgalmas, nehéz ezt elmesélni. Az izgalom fokozódik, valósággal bércre hág, mert mindenki a legtöbbet, a legszebbet szeretné nyújtani. Hogy hol vagyunk? Ó, bizonyára kitaláltátok már! Iskolában. Várjuk a karácsonyt.
Az iskolába betérni olyan meghitt érzés, akárcsak a templom küszöbét átlépni. Ott a szentelt vízbe mártom csendesen ujjamat, keresztet vetek. Itt meglátom a folyosó szekrényének tetején a földgömböt, s tetőtől talpig elönt a tudomány iránti tisztelet. Természetesen a tanító néni én vagyok.
- Közös fenyőfánk lesz! – mondom. – Mindenki készít egy szépet, meglátjátok, ruhája dúsgazdag lesz. Mert mindenki szíve-lelke, amit beleadott, ott fog csücsülni a zöld tűlevelek között, onnan figyel bennünket.
A gyerkőcök csak néznek, néznek. Talán nem is értenek egészen.
- Hogy tud a szív egyszerre két helyen lenni? Ott figyelni, emitt meg dobogni? – kérdezi a sok tágra nyílott szem.
- Ó, majd meglátjátok. Minél több szeretet adtok, annál több marad. Mert visszatér, s mindig magával hozza a másét is. Ez olyan kosár, mi soha nem ürül ki. És ha nagyon szeretnétek a másiknak adni, az többet ér a világon minden kincsnél. Aki adja, annak is, aki kapja, annak is – adja meg a választ legbelső hangom, ami még csak kopogtat, de egyszer… egyszer csak meg fog érkezni.
A szíveket már most is megérinti, de a fülhöz, az értelemhez is el fog jutni, tudom biztosan. Nem szólnak. Nem is kell mindent látni, elég azt megérezni, néha a szó is felesleges. Figyelnek inkább a feladatra. A kis kezek ezúttal magukért beszélnek. Az egyik ragasztós, a másik csupa tinta, de még egy tűszúrásból eredő pici vér is serkent, éppen a mutatóujj körme alatt. Dolgoznak. A festék összefolyt, a víz kiloccsant a padra, már lefelé csordogál a padlóra. Olló nyisszan, papír sercen, kupak pattan. A kisnyelvek a nagy igyekezetben a szájból észrevétlenül kinn maradtak, amott meg a nagy megerőltetésben a szájszélek éppen összezártak. Homlokok ráncolódnak. Gondolkodnak. Szuszognak, sóhajtoznak. Nagyot akarnak, mindent beleadnak. Én sétára indulok a padsorok között. Szemrevételezem, mi indult útjára.
Erzsike a fonalak egyik végét a szaloncukor akasztójával jól megszorította, talán meg is fojtotta. Ugyan mi lesz ez? Mintha puha bojt volna, ha alul a fonalak másik végét szétvágja. Piri előre tervezett, sima szemeket kötött, hozott otthonról kötőtűt. Vagy mindig magánál hordja? Egy-két fordított szem is becsúszott ugyan, de a keskeny sál elkészült, formája téglalap. Most összevarrja, olyan, mint a hurka, még folytatja. Hogy ebből mi sül ki, egészen pontosan ő sem tudja. Itt egy piros szív készül, még a festék maszatos rajta.
- Ez nagyon szép képeslap! – dicsérem meg Jankát, most festette bele a hóembert a téli tájba.
Hogy nem lesz rajta bélyeg? Az most nem baj. Közben Ottót figyelem. A fényes papír kezében mintha szaloncukrot formázna.
- Még nincs készen – mentegetőznek sorban, pedig nem is tudják, hogy milyen közel járnak.
Palika rajzlapján öltözködik maga a karácsonyfa, ő rajzolja meg a mesét a mesében. Ágika gyöngyöt fűz a vastag szálú cérnára.
- Mi lesz belőle? – kutatom.
- Még nem tudom…
A fehér filcből kivágott kör lehet hópehely, vagy a hóember hasa. Az utolsó pad bal szélén ülő kislány színes papírt hajtogat, egyelőre úgy néz ki, mint a harmonika. A vatta nagyon jó ötlet, a télapó szakállára emlékeztet.
- Masni jó lesz? – kérdezi bizonytalanul Ilka.
- A masni csinos, tudni kell a szalagból szépen megkötni. Miért ne lenne jó, ha örömmel adod?
Majd sorolom, hogy lehet akár dió, toboz, be is festhetjük őket, csilloghatnak. A fehér gyertya is szépséges, talpa legyen. Abból a párnából, amit Terka összevarr, harangformát sejtek, szinte hallom a hangját, még ki kell belül tömnie. És itt várakoznak a kivágó minták, színes lapok, belőlük lehetnek a csillagok.
Gyorsan múlik az idő, már eltelt a délelőtt. Lassan fáradnak a kezek, célhoz ér a gondolat, az izgalom alább hagy. Jó volna elindulni haza. Beszedem hát a készítményeket, a fenyő ruhájának mintáit és gombjait, menjetek, korgó hasba ebéd jár.
Délután egyedül üldögélek a tanteremben. Az asztalon hever a sok-sok minden, belelátom a piros arcokat, szorgos kezeket. Most én jövök. Előveszem horgolótűm, fehér fonalam. Láncszemeket horgolok, hosszú-hosszú végtelent. Kötöm-varrom rá a szépségeket, már fent van rajta az egész osztály. Egy kicsit ferde, féloldalas, csámpás, néha megbotlik. De ez most egyáltalán nem érdekes. Elfáradok én is. Utolsó gondolatom az, hogy korán reggel a zöld fenyőt az előttem heverő kinccsel körbetekerem, körbeölelem. Szabályos, körkörös ruhája lesz.
Fehér blúz, sötét nadrág, szoknya. Fogjuk egymás kezét, nagy kört alkotunk. Most énekelünk, a verset a betlehemi királyokról már elmondtuk.
„Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj
Ég szemű gyermek, csöpp rózsalevél
Kisdedként az édes Úr
Jászolában megsimul
Szent Karácsony éjjel.”
- A tanító néni lelke hol van? – ráncigálja szoknyámat Gizike, Ilka padtársa.
- A fa tetején. Látod? Onnan vigyáz rátok. Mert mi együtt ünnepelünk, és vigyázunk egymásra.
A kör közepén áll mindannyiunk fenyőfája.