Messzire mentem
Írta: Kozákné Mária
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 173
Messzire mentem
Míg a múltba mendegéltem
alkonyi felhőkön,
botladozott lábam
súlyos - fekete rögökön,
fájdalmat hurcoló vállam
hajlott csak előre,
s nem tudtam nézni
sárban térdeplő égi-mezőkre.
És sírdogálva hívott
házak megszakadt teteje,
odabent egy gyertya
fehér asztalra borult feje,
törött ablakon reszkető
múltkori álmok sóhaja
ragadt a tegnapi álmokra,
hogyan is mehetnék haza.
Csak néztek rám
az éjjelről maradt sápadt
vézna - testű csillagok,
az árva hold, karján
édes álmot ringatott,
a mezsgyék mellett az út
fehér templomnak futott,
most mégis térdre borulok.
A múltba mendegéltem
homlokomra bélyeget sütött
a fonnyadt kezű pillanat,
s ághegyről segíteni
haldokló levél szaladt,
olvastam sorsommal teleírt
szürke lapokat,
láttam a tükörben, égett arcomat.
Messzire mentem,
alkonyi búzamezőkön
térdig érő kalászban jártam,
s érett szemekben a nyarat
lesütött pillám alatt láttam,
majd szelíd lejtőkön
virradt rám, hajnalfénye betakart,
megárvult lelkem hazatart.
Én vittem volna magammal
azt a hétszer álmodott álmot,
míg keserves dühvel ordított
bennem minden átok,
és már emeltem fejem,
de csillagok útján ébredtem,
hisz a múltba mendegéltem,
néha még ott is, eltévedtem.