Mennyire fáj
Írta: Verebi Éva
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 514
Mennyire fáj
1.
Én csak el akartam mondani,
mennyire fájt, amíg a nagy tűz
fölperzselt gyermeki délutánt,
hogy ez már nem fáj, sehogy se bánt,
s akartam szólni a rügybontó,
második tavaszról, mennyire
fájt, gyötört föld szitálta apám
kék szemű hiánya, szépséges
anyám oly’ nagy hűtlensége, mit
az idő kérgesített bennem.
Csak a lélek, a gyönge szívem,
a zúzódások nem gyógyulnak,
azok nem, és csak nem hegednek,
fölhasadó új és a régi
sebhelyekkel magukhoz rántják,
láncolják, hurcolják a létem.
2.
Mit vártam akkor, s mi volt, s lett a valóság?
Einstandolt golyókon csillog a szabadság,
elém loccsan másoknak mosdatlan jaja,
kiszáradt ösztönök szív nélküli baja,
istentelen világ ember-lakott részen,
otthonokban rakott téli, fagyos fészkek,
ezredek, csillámpor igaz Igét színlel,
piros vérem csurog e zavaros vízben.
Ismeretlen lett a kéttenyérnyi távol,
s hogy ez mennyire fáj, hideg van, és fázom.
Szaggatott vitorláim mégis kibontom,
lelkem távolán a vidék más, álmodom,
itt a Csönd barackíz fényben ül fák között,
kék öblöt szirt ölel, s hullámmal felköszönt,
hol a víz, a szelek, a nap, a hold az Úr,
bokrok között bogarak, kúszó-mászó búj,
s madarak, állatok..., e kép tán vázlatos,
de őket ismerem, bennük még bízhatok.