Mennyei harmóniák

Írta: J. Simon Aranka


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 194



Mennyei harmóniák

Ó, távoli vad hazám! Ismeretlen barátaim! Távoli és nagy családom! Fájdalmaid visszavezettek hozzád és legbensőbb érzéseimben találva megszégyenülten hajtom le fejemet, hogy téged oly soká feledni tudtalak. […] én is ehhez az ősi és erős fajtához tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelídíthetetlen nemzetnek vagyok fia.”

Lehunyt szemmel átadta magát a zenének, arcára aszketikus vonásokat rajzolt a ki nem mondott fájdalom. Száját keményen összeszorította, hosszú, karcsú ujjai megvadult valkűrökként siklottak a zongora billentyűin. Az ember szinte azt várta volna, hogy meggyullad, lángra lobban az a hangszer az ujjakon kitörő érzelmi vihartól, szinte láthatóvá váltak a düh villámlásai, a basszus húrokból tomboló orkán zúgása tört elő. A szoba megtelt elektromossággal, a feszültség kitapinthatóan rezgett a levegőben.

Carolyn már egy ideje az ajtóban állt, figyelte. A zongora Paganinije, állapította meg már ki tudja hányadszor a férfi virtuóz játékának hatása alatt. Nem akarta megszakítani a pillanat mágiáját, inkább ő is lehunyta a szemét, átadta magát a zenéből áradó, mindent elsöprő érzelmeknek. A második Magyar Rapszódia, suttogta maga elé szinte eksztázisban. A zene eleinte gyászos, lassú dallamára súlyos, fekete koporsó úszott képzeletébe, melyet leszegett fejű magyarok visznek a vállukon, de olyan férfiak azok, akiknek a gyász nem törte meg erejét, büszkeségét. Emlékezett, mennyire lesújtotta Lisztet a magyar szabadságharc bukása és vérbefojtása, amikor hírül vette Batthyány és az aradi vértanúk kivégzését. Akkoriban azt hitte, megszakad a férfi szíve a végtelen fájdalomtól, egyenesen attól tartott, hogy nem éli túl. Szerencsére a zenében feloldódik a feszültség, kiadható a soha el nem múlónak tűnő kín, és Franz zenéből van, az ő lelkét harmóniákból szőtte az Isten. Sikerült túljutnia a válságon, és szenvedésének gyümölcseként megszülettek a fenséges Magyar rapszódiák. Minden szorongását, minden bánatát belekomponálta ezekbe a darabokba. A zongoradarabban a lassú, gyászos részt most felváltotta a siratóasszonyok jajveszékelése, a férfiak megrázó zokogása, az elviselhetetlen gyász fölötti őrjöngés.

Carolyn megborzongott, még jobban összehúzta magán vállkendőjét. Ellágyultan nézte a férfit. Már csaknem húsz éve vannak együtt, s most is épp olyan vonzónak látta, mint amikor megismerkedtek azon a kijevi jótékonysági koncerten. Volt benne valami fura vibrálás, talán álhatatlanság. Kétségtelen, valahogy hiányzott a lényéből az állandóság. Persze jól tudta, hogy voltak szerelmi ügyei, no igen, született azokból is néhány igazán figyelemre méltó remekmű a zeneirodalom számára. Igen, tisztában volt vele, hogy Franzot nem lehet kalitkába zárni, még akkor sem, ha az a kalitka aranyból van, és ő így szerette és szereti most is ezt a keménynyakú, nyughatatlan magyart. Mert Liszt annak tartotta magát, és az is volt, valódi magyar szív dobogott a mellkasában. Alig élt néhány évet Magyarországon, mégis, milyen fontosnak tartotta magyarságát, annak a - ahogy ő nevezte - „távoli, vad hazának” az ügyét. Minden alkalommal magyar útlevéllel utazott, és gyermekei is magyar állampolgárok lettek. Igaz, kellett néhány év, és egy nagy tragédia ahhoz, hogy felismerje, hová is tartozik. Az ezernyolcszázharmincnyolcas nagy pesti árvíz hozta elő belőle a magyar lelket. Annyira megindult a borzalmas pusztulás hallatán, hogy megkomponálta első hazafias művét, a Mélodies hongroises- t. /Mélodisz Ongroát/ Ó, mennyi gyengédség, szeretet és fájdalom szülte azokat a hangokat! – sóhajtott fel Carolyn. Lehunyt szemhéja alól könnyek szivárogtak. Észre sem vette, hogy a férfi befejezte a játékot. A beállt csönd ellenére az ő fejében tovább zúgtak a Funérailles /Funérájesz/ és a Hősi sirató akkordjai.

Liszt nem állt fel a zongorától, onnan nézte a nőt furcsa, vegyes érzésekkel. Egyrészt elcsodálkozott, hogy ott van; ő, amíg játszott, észre sem vette. Másrészt viszont mintha megérezte volna, mi játszódik le Carolyn gondolataiban.

Egyre csak Magyarország jár az eszemben – szólalt meg csöndesen. – Milyen sokat koncerteztem ott!

Az asszony összerezzent, mint akit valami tiltott dolgon kaptak. Sebtében letörölte könnyeit, és szivárványosan ragyogó szemét Lisztre emelte.

A zene alapján nyilvánvaló volt, hogy mire gondol – mosolyodott el. – Szereti azt a népet. – Nem kérdezte, csak megállapította.

Az én népemet – javította ki a férfi.

Igen, a maga népe, kétség sem férhet hozzá. Ilyen darabokat csak egy szeretettől átitatott szív tud világra szülni. Bárcsak engem is ennyire szeretne!

Liszt újra a zongorához fordult, és ujjaival könnyedén végigszaladt a billentyűkön. – De hiszen szeretem – mondta, és játszani kezdett.

Carolyn szíve az első futamok után összeszorult. Tudom, hogy szeret – felelte, nem hangosan, csak gondolatban –, de a maga módján, és ez minden, amit elvárhatok. – Nem akart a zenére figyelni, sokkal szívesebben maradt volna most kívülálló, de az örvénylő hangok erővel magukba szippantották. Ezt a darabot Lamartine „Isten áldása a magányban” című verse ihlette, és Carolyn tudta, ó nagyon is jól tudta, mit üzennek a fenséges harmóniák. Már régóta tisztában volt vele, hogy a drága Franz hazafisága mellett egy másik, a földinél sokkal nagyobb szerelmet dédelget a keblében, és ő nem kívánt az útjába állni. Milyen érdekes, hogy épp most történik ez. Évek óta éltek együtt megbélyegzett páriaként, mert a férje nem volt hajlandó válni. Wittgenstein herceg néhány hónapja meghalt, most már szabad, összeházasodhatnának, hát most meg az Isten állt közéjük. Katolikus hite az utóbbi években egyre mélyebben ivódott Franz lelkébe, végül úgy határozott belép a papi rendbe. Már megszületett a döntés, hogy elhagyja Altenburgot, és beköltözik a Madonna del Rosario /Rozárió/ kolostorba. Carolyn úgy érezte, kettéhasad a szíve. Szerette Lisztet, és szerette Istent. Egyiküket sem akarta elveszíteni, mégis muszáj volt, mert ő - bármilyen fájdalmas is - a legnagyobb szeretetet választotta. Nem akart most erre gondolni. Minden erejével próbált a zenére összpontosítani. A hangok magasztos szárnyalása lelke legmélyéig felkavarta, és abban a pillanatban megértett valamit. Paganini és Liszt virtuozitása valóban egyaránt zseniális, de míg Paganini az ördög hegedűse volt, Franz az Istennek kötelezte el magát, hozzá emelte Tőle kapott tehetségét. Ezért, csakis ezért volt képes róla lemondani.

Elengedlek, szerelmem, elengedlek – suttogta maga elé.

A hangszerébe temetkező férfi nem látta a kicsorduló könnyeket, őt már körülfonták a szakrális zene égbe emelő harmóniái.

 

„Honnan jön, ó Uram, e béke bús szívemre?
Honnan jön ez a hit, mely úgy árad ma benne?
Hisz még az imént zavart voltam és zaklatott, 
a kétség tengerén hánytak a bősz habok,
igazságot az ész álmaiban kerestem, 
és a békét szegény orkán-dúlta szívekben;
alig pár nap futott a homlokomon át,
s úgy érzem, tovatűnt egy század s egy világ:
köztük s köztem a múlt mély szakadéka fekszik,
s új ember született bennem, és már növekszik.”

(részlet Lamartine: Isten áldása a magányban című verséből)