Tiszta lappal
Írta: András Adél
Közzétéve 2 napja
Megtekintések száma: 29
Tiszta lappal
– Anyu, engedj be, kérlek! Tudom, hogy otthon vagy. Anyuu, hallasz?
– Menj el, Domi!
– Engedj be egy percre, beszéljünk. Megfagyok. Jól vagy, minden rendben?
– Semmi bajom. Azonnal menj el!
Domi idegesen megdörzsölte vékony karját, majd felhajtotta a postaláda fedelét, és belesett az udvarra. Csak a kapu elé húzott, nagy, zöld kukát látta. Előkotort egy piszkos papír zsebkendőt, megtörölte az orrát, majd lemondóan letelepedett a kapu elé. Örömmel nyugtázta, hogy van még egy szál cigije.
– Anyu! – dobta el a csikket tíz perc múlva. – Legalább az ablakot nyisd ki, hogy lássam, nincs semmi bajod.
A házból motoszkálás hallatszott ugyan, de nem érkezett válasz.
– Hetek óta nem érlek el. Aggódom érted, kérlek, nyisd ki a kaput.
Csend.
Melinda lekuporodott a földre, hátát az ajtónak feszítette. Mélyet lélegzett, elszámolt ötig, majd hosszan kiengedte a levegőt, ahogy a terápián tanították. Addig ismételte, amíg a szívverése normalizálódott. Sokáig ült így, majd’ megfagyott a frissen suvikszolt járólapon. Nesztelenül odacsúszott az ablakhoz, óvatosan meglibbentette a függönyt. Domi széttárt karokkal, fejét a postaládának támasztva ölelte a kaput.
Ugyanígy őrizte a bejáratot gyerekként is. Leste a postást. Okos, kíváncsi kisfiú volt, alig tudott olvasni, amikor megrendelte neki a National Geographic-ot. Talán ez indította el benne azt a kíváncsiságot, amivel a világ felé fordult. Mindent megismerni, megtapintani, megkóstolni.
Kitűnő eredménnyel végezte el az elitgimnáziumot. De nem ment egyetemre. Időt kért tapasztalatot szerezni, világot látni.
– Diákként is lehet utazgatni – próbálkozott Melinda.
– Hagyd a gyereket élni! – intette le a férje. – Rátelepszel. Felnőtt már. Hadd menjen, önállósodjon. Idegenben tiszta lappal indulhat.
Balival indult a tiszta lap. Komoly összegbe került, de a férje büszkén fizetett. Domi három hónap múlva, feldobódva érkezett haza, egy hűtőmágnest szorongatva.
– Ki nem állhatom a hűtőmágnest. Olyan rendetlen hatása van – jelezte Melinda, miután megölelgette a fiút.
– Pedig csinos – tette fel röhögve a fűszoknyás nőt az ajtóra a férje.
Domi minden útjáról újabb giccses hűtőmágnessel tért haza. Kialakult a hűtőmágnes-szertartásuk. Letelepedtek a szőnyegre egy pohár borral, majd Domi, a csecsebecsét csodalámpaként simogatva, elkezdte a beszámolót. Kitűnő elbeszélő volt, talán itt-ott ki is színezte a történeteket. Imádták mindketten, utaztak a fiukkal ők is.
Színek és formák szerint rendezve ma is ott sorakoznak a hűtőmágnesek az ajtón. Tavaly leszedte az összest, majd bedobta őket a kukába. De a fehér ajtó üres része megsárgult az évek során, a mágnesek helye pedig hófehéren világított. Kikotorta hát a mágneseket a kukából, alaposan lefertőtlenítette őket, majd visszapakolta a helyükre.
Domi utolsó beszámolója Thaiföldről szólt. Nem ült le közéjük, fel-alá járkálva, vadul gesztikulálva, röviden és összefüggéstelenül mesélt az utazásról. A bangkoki reptérrel indított, de laoszi szállodai kalanddal folytatta. Nem hozott hűtőmágnest.
Ezután már otthon maradt, bár néha napokra eltűnt. Nem jelentkezett egyetemre, nem dolgozott. Alig evett, magába zárkózott vagy épp be nem állt a szája. Éjszaka berontott a szülői hálóba, majd csalódottan rájuk csapta az ajtót, hogy nem figyelnek rá. Hónapokba telt, míg Melindáék rájöttek, fiuk utazásai már nem földrajzi távlatokban mérhetők.
Akadtak tiszta napok, ígéretek, elkezdett terápiák; fel-felcsillant a remény. Aztán mindig jött a zuhanás.
Míg férje második infarktusával feküdt a kórházban, Melinda leült Domi ágyára, majd kezébe nyomott egy névjegykártyát.
– Osztálytársam volt. Kitűnő pszichológus. Egy rehab farmot vezet kétszáz kilométerre Pesttől. Két hónapot kell vállalnod. Két hónapot az életedért. Életünkért. Bepakoltam neked, megvettem a vonatjegyet. Vagy oda vagy máshova, de ma elköltözöl.
– Ne szórakozz, Anyu! Mit csinálsz, kidobsz az utcára?
Domi mogyorónyi pupillával, hitetlenkedve bámult rá. Melinda rezzenéstelen arccal állta, rég elfogytak a könnyei.
– Annyira hiányoztatok. Most már minden rendben lesz – jelent meg Domi két hónap múlva rendezett külsővel, tiszta szemekkel. – Képzeljétek, összejöttem valakivel. Hétvégén elhozom, imádni fogjátok. Van melóm, béreltünk egy garzont. Sajnos az első havi fizut oda kellett adnom kaucióra. Csak annyi kölcsönt kérek, amivel kihúzzuk hó végéig.
– Nem hívtad fel a pszichológust, nem mentél el a farmra – nézett rá neheztelően Melinda.
– Látod, hogy összeszedte magát – szólt rá a férje, kis köteg pénzt nyomva fia kezébe.
A férje temetése után Melinda úgy döntött, többé nem tart készpénzt otthon.
Csend. Talán Domi most békésen távozik.
– A büdös életbe, anyu, nyisd már ki azt a kurva kaput!
Behallatszott, ahogy rugdossa a vasat. Melinda végre felállt a hideg kőről.
– Domi, kérlek, ha nem mész el most rögtön, kihívom a rendőrséget.
– Jaja, hívd csak, ha ez tesz boldoggá! Mint a múltkor, mi? Azt remélted, hogy bevarrnak. Hát tévedtél. Eltrécseltem kicsit a szervekkel, aztán ennyi.
Melinda a hűtőhöz lépett. Lassú mozdulatokkal levette a velencei Sóhajok hídját, majd a prágai Táncoló házat ábrázoló mágnest. Megsimogatta, majd óvatosan betette őket a kukába. Sötétedett, mire lecsupaszította az egész ajtót. Kilesett a kihalt külvárosi utcára. Kirángatta a nagy, zöld kukát a kapu elé, reggel viszik el a szemetet. Sietve visszatért a házba, háromszor is ellenőrizte, hogy jól bezárta-e az ajtót. Kesztyűt húzott, majd pucolni kezdte a hűtőajtót. A klóros tisztítószer könnyesre csípte a szemét, de ő csak sikált egyre erősebben. Szerette volna, ha reggelre tiszta, fehér ajtó fogadja.