Megtartó felejtés
Írta: Verebi Éva
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 378
Megtartó felejtés
Csak annyira emlékszem, amennyit
meghagytak a szaporodó évek.
Amennyire szüksége van a túléléshez
a vihar vert, sokat költöző madárnak,
ki maradni kényszerül, s e közt azon
érzése támad, nincs e földön se hely,
se szó másutt, mi megadná, fagyos
napokon is, szaporán dobogó
szívének az otthon melegét.
Csak ennyire emlékszem. És ez elég.
S míg kihullanak díszes tollaim,
már nem akarom megváltani
a megválthatatlant. Karizmám,
ha volt karizma, későn érlelte
bölcselet ez, s az ősz szele lengi
szobámat körbe. Az idő fukar,
súlyokat visz, nagyobbat ad,
nem alkuszom a zsugorodó mával,
hiába álkulcs, sok fiók már zárva.
Izgalmaik még fölkavarnak.
Az érzést élethez kötözik megint,
s erek falára figurázzák hűvös
reggelek forró öleléseit.
A hegydöngető, lázas akarat már
megcsitul a sebek horzsolta testben.
Az ég felé öklét rázó kéz imára
kulcsol, mesél a tollvég vele
az útról, a napsütötte testekről,
sirály sikoltó, céda viharokról,
jaj!, de kicsorbul, ha szelek
szaggatta lobogómhoz ér.
első közlés