Madárka
Írta: Viola Szandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 249
Madárka
Madárkának dús begye volt, nagy, szárnyszerűen verdeső szempillája és gyakran hordott tollal díszített fejdíszt vagy ékszereket. Édesanyját Görögországból hurcolták a Birodalomba rabszolgának, Madárka már itt született. Nem emlékezett pontosan, hogy nevét mikor, mely tulajdonsága miatt kapta, de szerette ezt a kedves elnevezést. A latin szó jelentését ugyan nem tudta biztosan, csupán sejtette, a hangalak csengése azonban tetszett neki.
Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész birodalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az attrakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is. E foglalkozás viszonylag könnyűnek számított a rabszolgák körében, nem járt ugyanis nehéz fizikai munkával, a maradékból pedig maguk a felszolgálók, rabszolgák is kedvükre fogyaszthattak. Quintus Hortensius arról is híres volt, hogy óriási kertjének platánfáit aszály idején borral locsolta.
Ezen az estén épp consullá avatásának évfordulóját ünnepelte, s az alkalom különleges ínyencségeket kívánt meg. Előételkélt felszolgálták a szokásos osztrigát és homárt, némi szarvasgombával és császárgombával, valamint könnyebb, fehér húsú tengeri halakat, majd a kakukkfű illatú bárány következett.
Ezután került sorra a legzsírosabb falat, a sertéssült. Az asztalnokok a malacpecsenyét fiatal süldőből készítették, amelynek húsa könnyen megpuhul és omlóssá válik, de kellő háj fedi már a combokat és lapockákat. A malachúst a fiatal lány testén elosztva tálalták: az orcára és a szájra egy kis főtt fejhúst, köldöke alá a kocának a méhét téve, szemérme fölé mézzel csurgatott szűzpecsenyét helyezve, a lábakra pedig egy egészben sült, kisebb malacot.
A vendégsereg tapssal és éljenzéssel fogadta, amikor két rabszolga óvatosan lépdelve az asztalra terítette az ételekkel telerakott Madárkát. Madárkának eközben énekelnie kellett és mindvégig mozdulatlanul feküdnie, esetenként 5 órán át, ameddig a lakoma tartott. Ez gyakran kegyetlen feladatnak bizonyult, hiszen a forró húsok meg-megégették a bőrét, az ételgőzök okozta viszketés pedig szinte elviselhetetlen volt. A vakaródzás, mozgolódás, netán felugrálás azonban halálos bűn lett volna, ha ilyen gusztustalankodással vagy botránnyal zavarja meg a főúri méltóságok lakomáját, minden bizonnyal fejével fizet érte. Egy szobor mozdulatlanságával feküdt hát, s közben édes kis dalokat énekelgetett. (Bevett szokás volt, hogyha a vendég szeretné, hogy a rabszolganő abbahagyja, vagy ismét elkezdje az éneklést, kissé megszúrja villája vagy kése hegyével.)
Sorban járultak hát az éneklő, élő tálca csodájára a hivatalnokok, tisztek, hadvezérek és consulok, a cursus honorum által szigorúan meghatározott sorrend szerint. Hortalus maga ült az asztal mellé és osztotta szét a javakat az elé járuló méltóságoknak. Ahogy fogyott a dúsan megrakott asztalról az étel, úgy vált egyre több láthatóvá a meztelen női testből. Hartalus először egy darab tarját vágott le a questoroknak, a magistratusok csodálattal hajlongtak a húscafatok előtt. A jelenlévő két tribunusnak a szűzpecsenyéből vágott hártyavékony szeletet, akik, minta valódi selyem kelmét tapintanának hordozták végig a társaság előtt a tenyerükre fektetett ételt, közben fizetett kórus éljenzett és tapsolt, a szolgálólányok pedig a bor körbekínálását is megkezdték. Hatalus a sült-főtt testrész egységét, kivehetőségét és ennélfogva perverzitását még őrző darabokat metszett ki. Hol késsel vágott, hol a kezével marcangolta a zsíros ravatalra emlékeztető élő sültestálat. Hortalus valóságos kegyosztóként tündökölt lakomáján, s minden ínyencségnél jobban élvezte az őt körülvevő csodálatot, egy-egy mondat erejéig még gasztronómiai jártasságát is fitogtatta: „ a far felőli részen, a gerinc alatt és mentén található hosszúkás hús a szűzpecsenye, amit gyakran egyszerűen csak szűznek neveznek, de hívják tüskepecsenyének is, érdemes a szájban forgatni, lassan rágni, míg a nyelv alatt elolvad, akár a kezdetben tüskés szűz leány…” A vendégek elégedetten cuppogtak, kezüket pedig mind Madárka selymes, dús, rozsdabarna hajába törölték.
A praetoroknak a szaftosan elkészített veséből és méhből mert, azután a consulnak a mézes pecsenyéből és az egészben sült malacból: „ Itt található a felsál, majd a rózsa, mindkettőből finom frissensült készíthető, de csak kisebb érméket érdemes kikanyarítani belőlük, ám nem egyforma ízű az érme két oldala…” Noha a fizetett kórus szüntelenül éljenzett és tapsolt, érezni lehetett, hogy a bortól elálmosodott vendégsereg körében kissé leült a hangulat.
Az ételosztás legvégén a senator következett, rang szerint neki jártak a legjobb falatok, ezért Hortalus különösen szeretett volna kitenni magáért.: „A csülök legporhanyósabb, legfinomabb része a »madárka«, amit az első csülkök lapockához közelebb eső húsrészeinek a találkozásánál kell keresni” – mondta, majd hirtelen ötlettől vezérelve kissé mélyebbre eresztette a kést és belevágott a mozdulatlanul fekvő lány húsába. Madárka nem mert moccanni, csak kissé szomorúbb dalokat énekelt. Hartalus a friss vértől pirosló darabot átnyújotta a senatornak. A teremben ujjongás tört ki, a csőcselék felélénkültek: „Nyisszants, nyisszants!” – kiabálták. Hortalus érezte, hogy sikere van, ezért lekanyarított egy darabot a rabszolganő combjából és azt fektette az ezüst tálcára. Eközben a teremben álló két őr a fájdalomtól félájult Madárkát erős fügepálinkával itatta. A lány – talán azt hitte, még mentheti életét – bódulatba zuhanva tűrt és énekelt, akár egy haldokló hattyú. Hortalus – akinek már a könyökén folyt a zsír és a vér – azonban részeges és diadalittas mámorában csak vágott és szúrt és metszett és magyarázott: „Ez itt az oldalhús, egyben sütve túlságosan rágós, de…” Időnként megnyalta ujjait vagy beleharapott az élő húsba, ahogy beszélt, messzire fröcsögött szájából a véres nyál. „Ez itt jó körmöcske, levesbe vele” – s próbálta letépni a lány körmeit, mivel azonban ez nehéz és aprólékos feladatnak bizonyult, hamar elvesztette türelmét, s inkább tőből rántotta ki Madárka ujjait. Azután egyre nagyobb szeleteket vágott és egyre mélyebbre eresztette kését a vergődő testben. „Ez itt a hosszúkaraj – ordította –, kakukkfűvel fűszerezve kiváló, erdeigomba-mártás illik hozzá… ez a dagadó, fügével töltve jó… ez pedig itt a szív, semmire sem jó.”