Madárdal

Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 140

Madárdal

Lelke számomra, maga volt
a kifogyhatatlan kincstár,
úgy fektettem tenyerembe,
hagy pihenjen most már békén;

azt gondolva, hogy egyetlen
érzésem, és könnyem sincs már,
amivel a kis testére,
búcsúcsókot lehelnék én.

Úgy érezve, halálával,
sorsom a pusztulásra megérett,
nem tudva hogy hallgatásom,
milyen magasságig ér föl;

mint akinek a hiánya,
nagy, ádáz hidege éget,
vetve meg az ágyam, izzó
homokból, és forró vérből.

Úgy érezve, hogy az órák,
összenyomnak és megállnak,
nem tudva hogy, el hogy mondjam,
amit soha ne feledek;

úgy érezve, körülnőnek,
a nagy és fekete árnyak,
hogy csak halottfehér arcként,
nézzenek a képkeretek.

Nem is tudva, hogy mit kezdjek,
az esővel és a köddel,
hogy hogy festhetném színesre,
és nevetővé a földet;

úgy érezve hónapokig,
hogy a holnap még nem jött el,
fölriadva, hallgatva hogy
ajtómon csak a szél zörget.

Nem is tudva, mire vágyok,
nem tudva, mit remélek még,
úgy feneklettek meg bennem,
a dalszínek, a dalképek;

nem tudva, hogy életéért,
van-e törvény, mit meg nem szegnék,
hogy szavaim se legyenek,
többé csak a gyásszal szépek.

Hol istennel, hol magammal,
átkozódtam és vitáztam,
szélesítve nem tudva, a
hitem és a látóköröm;

könnytelenül zokogva csak,
az elapadt őszi lázban,
úgy érezve, hátralévő
éveimet is összetöröm.

Adományként megbecsülni,
nem is tudva már a jelent,
úgy rágva csak szavaimat,
mint egy ló a dohos szénát;

úgy érezve a mostoha
sorsom most, túl messzire ment,
úgy bámulva a világba,
elhomályosult szemén át.

Úgy érezve, hasztalanok,
a szép álmok, a szép tervek,
úgy érezve, hogy nyakamon,
tovább szorul a sok inda;

nem érezve magam csupán,
kopott, ócska játékszernek,
csak véres teliholdakat
ültetve, ablakaimba.

Úgy érezve, hogy a halál,
kiöblösödött és kitelt,
hogy szakadékba taszítson,
utána engem is orvul;

mert velem együtt érezni,
szeretni, és szállani mert,
velem, kinek a szívéből,
azóta a bánatpor hull.

Utána, ki minden sorból,
kiviláglott és kilógott,
érezve még tenyeremen,
az illatát és a szagát;

úgy keresve, mint egy messzi
elhalt forró nyári csókot,
mint akinek szavaira,
a kalitka rácsa reszket csak át.