Levél a Kis Herceghez
Írta: Cserni András
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 43
Levél a Kis Herceghez
Én kedves barátom, bocsáss meg, hogy írok,
de szörnyű terhemmel egyedül nem bírok:
költőféle lennék, emberek pásztora,
versem volna agyba szikrát hányó kova,
de nem vagyok elég hangos elszánt, bátor,
mert tábortűz nélkül fagy meg minden sátor.
Sok minden és semmi változott a naptól,
mikor hazatértél. Nem, mi nem vagyunk jól.
Önzőek a szívek, számítók az elmék,
béke és barátság… Léthébe hullt emlék.
Viharfelhők táncát reszketi föld és ég,
villám ad múló fényt s császár a sötétség.
Beteg minden ember, lelkünk, nem a testünk,
mert feneketlen mély, vak gödörbe estünk.
Sok zuhanó köpi maró mérgét másra
és magával rántja, hátha így lesz társa
a semmibe tartó, világtalan úton
– várhatja a sok pór, betegsége múljon…
Csillagvilág helyett csak neonlámpa ég,
szegény pilótádat is eltemettük rég,
s alig akad hely, hol verset olvasnék fel,
ferde szemmel nézik, ki igazat versel,
s félek, az is biztos, gyűlölnének engem,
ha kitárnám nekik kendőzetlen lelkem.
Drága kicsi Herceg, tudom, neked ott jó,
otthonod a háromkráteres kisbolygó,
s odaköt legdrágább kincsed, kedves rózsád…
Tollam remeg, hogy e kérést címzem hozzád,
nem kérlek, könyörgöm: fogj be egy űrszellőt,
s hagyd el értünk újra B-hattizenkettőt.
Szükségünk van rád, a gyermek-jóságodra,
túl sok téren áll már Erisz úrnő szobra,
elfogytak a kedves, szépet rejtő szavak,
mindünk arcnélküli, csuklyás árnyékalak…
Rombold le a Nap ellen emelt falunk,
mert tenélküled mind sötétségbe halunk!
Taníts minket újra a szívünkkel látni,
tudjuk merre nőnek az értékek fái;
taníts türelemre, hogy ne legyen korlát,
s megszelídíthessünk mi is néhány rókát;
tanítsd meg a szépre a Föld rút lakóit
az igazat mondva, s nem csak a valódit!
Csillagoknak fényét gyújtsd újra erősre,
mint a lámpagyújtó, szívekbe, fejekbe
bölcsesség és remény szikrájával írjál,
add hírül, a bolygón egy nap még lesz víg bál,
lássák, rajtad nem fog az ördögi fekély,
s emberek közt akad egy igazi személy.
Egyetlen reményem, soraimat zárom,
válaszodat pedig epekedve várom.
Ahogy köszöntötte Mannt József Attila,
nyolcvanhét évre rá úgy üdvözöllek ma:
gyere közénk, ülj le, mondjál mesét, sokat,
vigyen útra minket csillagküllős fogat!