Levél a kedveshez
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 287
Levél a Kedveshez
Én Kedvesem!
Tudom. Tudom, hogy szerelemről nem volt szó. Mikor ezt meghallottam az autórádióban,
csak tekergettem újra. Hogy még egyszer halljam. Mikor lejárt. Azután. Sose hallottam
annyiszor. Közben mosolyogtam, tudom én ezt, hát nem azért koslatok oda folytonosan, nem
én, Isten a megmondhatója. Mégis jóleső zsibbadás töltött el.
Nem mintha a legkisebb okot is adtad volna rá. Vagy előbb, vagy később érkeztem meg
hozzád, haragod nem rejted véka alá. Úgy öt-tíz perccel legalább. Ilyenkor csak
összeszorítottam fogam, néztem a földet, én, aki egész életemet percről percre éltem, így volt
muszáj. Hóbortos vénember! Aztán nyeltem egy nagyot, mikor rágondoltam, hogy füvet
kellene nyírni, szabad utat gyomlálni a járdán, esetleg lesöpörni a teraszt. Csak ne fájna úgy a
derekam! Hogy a székek is jólesően szívnának be egy kis festéket, még magamnak sem
mertem kiejteni, hiszen festő vásznad is üres. Egyébként is nem szereted, ha az utcán
beszélek, még a kocsim hangja is hangos, te bolondos aggastyán!
- Akinek nem tetszik, majd kimeszel és kitakarít – világosítottál fel az első alkalommal,
nyílt beszéd.
Nekem meg mi közöm ehhez? Semmi. Szerelemről nem volt szó, a szemeid oly szép kékek,
amikor felfeszítesz velük a falra. Jól van. Ahogy megcsap a sűrű dohányszag, én még azt is
szeretem. Sodrod a cigit, én is sodortam egykoron. Néha eszembe jut, csak egy pillanatig,
pontosabban látom, hogy együtt sodorjuk. Sodorjuk, sodródunk. Miközben én járom az
országot, pipálom a kulturális programokat, ezt látom.
- Nekem nem kell hatvanon felüli nő – közölted szárazon.
Egyértelmű. Nem pirultam el, nem izzadtam, könnyeim sem ejtettem. Vonzott a szó, mert
szeretem a nyíltságot. A férfi legyen férfi, legyen kemény, nem bánom.
- Igen-, mondod oly különös hangon, hogy megborzongok.
- Igazad van – adom meg magam.
A bútorokat már legalább két éve le kellett volna törölgetni, de inkább több. Házsártos
öregember! Ha átgondolom, a filozófiád nem ördögtől való. Három nap múlva ugyanolyan
lesz megint. Én oly szívdobogva törölgetném át a CD-ket, a lemezeket, az életed részecskéit,
mindent, ami hozzád visz. Nem akarod.
- Most mit kerülgesselek? – azt mondtad.
Igaz. Szerelemről nem volt szó, elénekelték már annyiszor. De ahogy mi ketten élvezzük a
zenét, amikor egyszerre ráz meg bennünket a különcök fája, az egyáltalán nem szokványos.
De te nem látod. Vagy látni nem akarod. Megértem ezt is, én mindent értek, meg sem kell
szólalnod. Nemcsak sütnék, főznék is neked. Naponta mást és frisset. Megterítenék.
Kiszedném a tányérodba. Már nem akarsz menni sehova. Tulajdonképpen én sem, hidd el.
Túlélés. Nekem így megy. Azért szívesen meghallgatnám, hogyan fúj a szél a közeli vizeken,
mert ha veled lennék, egészen másképp fújna, tudom.
Beszélsz még özvegységről, betegségről. Nem jönnek vissza. Hogy majd találkozol?
Reinkarnáció, menny vagy pokol, mese és varázslat, bevenni kellemes, felmentő,
megmagyarázó. . Joe Cocker énekel itt mellettem, hallom a hangját, miközben írom e sorokat,
az a biztos. Meg a dopamin, ami a segítséget kiáltja, már annyira fogytán van. Nincs ám jó
természeted! Bezártad magad kényelmes vagy kényelmetlen magányodba, így a jó, nem kell
megmozdulnod. Illetve nem tudom, milyen vagy, ha valakivel megmozdulsz. Nem, nem
velem, arról szó sem lehet. Jó a humorod, nekem meg van önérzetem. Valaha átkozottul
büszke nő voltam, még el se képzeld, hogy írtam volna neked. Valami van benned mégis,
igazán nem is tudom, évek óta akárhová megyek, mindig rád gondolok. Mert hasonló
hangnemben látjuk a világot, és én egy kicsiny szeletet akarok neked lekottázni telefonon,
mert így van, tudom. Már akkor, mikor elindulok. Egyébként ez semmi, jelentéktelen
semmiség, felejtsd is el gyorsan.
És megint. Pedig gondolj csak bele! Ha együtt kávéznánk, nevetnénk, felszednénk a morzsát,
és megfésülném szép hajad. Lelked simogatnám át, mert ez az egyetlen, amire még gondolni
tudok, aminek még lehet értelme, hiába tagadod. Mondhatnám, add meg magad, had kössek
ki, de az nem fog megtörténni. Szerelemről nem volt szó, akkor is hallom a dob hangját, ha
fülem befogom. Pedig még a dob is poros.
- Én nem fogok senkit ápolni! – jelentetted ki ezt is okosan.
Megviccellek. Ahogy odaérünk, beköltözök a melletted lévő szobába. Freddie-t hallgatunk,
kártyázunk, és jót röhögünk az egész világon. Kritizáljuk az ebédet, köpködni is fogunk. Így
is lehet. Ám lehetne úgyis, hogy melletted vagyok, valamiképpen, valahogyan. Úgy …
materiálisan. Mert én már semmi nem akarok lenni, csak egy hunyókáló, pislákoló
fényenergia ezután!
Csak egy kicsit, hisz az idő oly kevés, s hogy mennyi, nem tudjuk.
Kitaláltam valamit! Ha közelít feléd a Kaszás, egy régi, talán középkori szokást majd
felvonultatok. Fehérbe öltözöm, fehér fátylam arcodra dobom, és azt mondom:
- Ő az enyém! Nem adom!
Mit szólsz? Túljárunk eszén a világnak. Ha a hit erős, ha a lélek őszinte, bejön. Olvastam. A
lovagok korában.
Üdvözöllek. Legközelebb összeütök valamit, a dobozokat kidobhatod.
Ha mégis festésre adnád magad, álmodd meg a festményt, aztán fesd meg az álmodat. Van
Gogh mondta. A virágokat gyorsan fesd, mert közben elhervadnak. Így van ez, ebben a
korban…
Írta egy kedves-bolondos öregasszony, egy néhai, régi lány a 8/A-ból.