Légó
Írta: Boér Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 307
Légó
Gáborka ugyan tudta, hogy apuka az ilyesmit nem szokta elnézni, mégis megette Jocó süteményadagját. Annyira megkívánta, hogy úgy gondolta, inkább letölti a rárótt büntetést. Meg is kapta a magáét, a belső szoba sötét sarkában kellett térdelnie, és ezernégyszázig számolni magában.
Kicsit soknak találta, nyolcévesen még elég nehezen ment neki az olyan nagy számok értelmezése, de hozzálátott. Száznegyvenhatnál tartott, amikor búgásszerű hangot hallott. Előbb azt gondolta, motorok vagy páncélos járművek, de már átélt néhány légiriadót, hamar rájött, hogy csak idő kérdése és felordít a sziréna. Meg is történt, velőtrázó hangjával belerepesztett az emberek szívébe.
Az otthoniak, ahogyan senki más sem, nem mérlegeltek, ismerték a teendőket. Sarkon fordultak, és rohantak a ház alatti pincébe, az óvóhelyre. A gyakorlatok mindig nehézkesek, de amikor a valóság lóg az ember feje fölött bomba formájában, minden kapott tanács és parancs azonnal előjön.
A szirénák hangja belemart a csontvelőbe is, az emberek úgy szedték a lépcsőfokokat, mintha mindenki futóbajnok akarna lenni.
Az alagsorban már megvoltak a törzshelyek, leültek és beszélgettek. Gábor édesapja, Sarkadi úr jó modorú úriemberként viselkedett, bár szomszédjait bizonyos mértékben lenézte. Állami köztisztviselőként dolgozott, cselédlányuk is volt. Az élet ugyan kényelmesebb egy magánházban, csupán a megszokás tartotta a bérház második emeletén. Nem költözött el, amikor meglódult a szekere.
Márpainé üldögélt vele szemben, eléggé gondterhelt arccal.
— Mondja, szomszédasszony, maga mit kezd ilyenkor az értéktárgyakkal? Bezárja egyáltalán a lakást?
— Soha, szomszéd úr. Az egész vagyonom itt van a zsebemben. Kifizetem a számlákat, megveszem Gyurkám gyógyszereit, ami marad, az a kosztpénz. Egyébként öltözködni sem tudnánk, ha az én drága uram nem lenne három úriember cipőkitaposója. Ezért van mindig feltörve szegénykémnek a lába, viszont az összes használt ruhát nekünk adják. El sem tudja képzelni, milyen jó holmit vetnek le! Mindenki azt hiszi, hogy üzletből öltözködünk.
— Szerencséje van, szomszédasszony! Maga nem fél ilyenkor? Klárikám, bújj hozzám, fektesd fejedet a vállamra!
Egy iszonyú durranásba beleremegett a pince, nagyon közeli lehetett. Közben Gáborka odafent számolt. Már az ájulás környékezte, annyira félt, hogy legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, de apuka sosem szerette a gyávákat, ő maga is nagyon bátor volt.
Egy becsapódástól kitárult az ebédlő ajtaja, a szekrény üvegei csörömpöltek, de talán azt is mondhatnánk, hogy hátborzongató zenét csilingeltek. Idegtépő dallammal töltötték be a lakást.
A gyermek a besötétített ablakokat figyelte, úgy villogtak a ledobált bombák, ahogyan nyaranta a vihar közben cikázó villámok. Egyik a másik után fütyült, a fiú a hangerőből már tudta, nagyjából mikor repíti a dörrenés a gerincébe a rettenetet.
Anyuka és apuka, most kényszerből Imolával és Leventével beszélgettek. Már nem derogált olyan nagyon lesüllyedni, mert ha nem is vallották be még maguknak sem, akkor is féltek.
Jocó elvegyült a többi gyerek társaságában, megpróbált úgy tenni, mintha játszana. Minden csattanáskor fel-felugrott a magasba, hogy ne látszódjon ijedtsége, az nem igazi férfira utal, s ő bizony már elmúlt ötéves is. Nem viselkedhet úgy, mint egy pici baba.
Gáborka fogvacogva számolt. „Nyolcezer-hatszáztizenöt, kétszázhuszonhárom, ötszáznegyvenegy, tizenkettő”, közben csorogtak a könnyei. Nem bírt tovább térden maradni, nem baj, ha apuka többlet büntetést ad, muszáj felkelnie, muszáj az ablakhoz mennie, látnia kell, mi történik. A lépcsőházba nem mert kimenni, ha a légós bácsi észreveszi, nagyon megbünteti, sokkal jobban, mint apuka. Egyedül kell tovább várni. Remegett, sápadtan odabotorkált az ablakhoz, és annyira elmozdította a lógó drapériát, hogy éppen kiláthasson.
Este tíz volt és mégis szinte világos. Látta, ahogyan elsuhannak a gépek. Nem is gondolta azelőtt, némelyikből megszámlálhatatlan, negyven-ötven bomba szóródott ki. Mindenfelől rázkódó robbanások hallatszottak.
Nem számít, csináljon amit akar a légoltalmis, le kell mennie apukáékhoz, és elindult az ajtó felé.
— Klárikám, hol van a gyerek?
— Joci ott játszik a többiekkel.
— Nem, nem ő. Gáborka!
— Gondolom, ő is…
Összenéztek, felugrottak.
— Mennem kell!
— Szomszéd úr, ne tegye! A légoltalmi parancsnok lelövi!
— Húsz éve vagyunk szomszédok.
— Az ilyen esetben nem számít.
A pince megremegett, és a vakolat kezdett hullani.
— Ez telitalálat volt... Én megyek!
Kitárta az ajtót, majd berántotta maga után. Tévedett, alighanem a szomszéd ház esett áldozatul. Ha ember lett volna a harctéren, azt mondanák, elesett.
Nem volt már túl fiatal, negyven felé járt, de szaporább léptekkel, ereje teljében levő kamasz sem rohant volna jobban fölfelé. Feltépte az ajtót, és szembe találta magát a nyolcéves, hófehér hajú, remegő gyermekével. Nem tudott beszélni, egyikükből sem jött ki egy hang sem. Átölelte.
— Itt vagyok, Gáborka, nincs az az ellenség, akitől meg ne védenélek. Figyelj, játsszunk csapd le csacsit! Húzzuk egymással szembe a foteleket, na gyere!
A kis jéghideg kezek szinte fel-alá pattogva remegtek tenyerében. Időnként odasuhintott, legalább melegítse át. Valahogy el kell vonni a figyelmét, gondolta. Egy idő után a gyerek is visszacsapott. Hagyta, hogy eltalálja. Megfogta két kezét és örömmel érzékelte, már nem annyira hidegek.
— Másszunk be az asztal alá, úgy mint Jocival szoktad! Jó?
— Igen apuka, és mit csinálunk ott?
— Távcsöves megfigyelők leszünk, nézzük az ablakot, mennyire villog, és kiértékeljük a helyzetet.
— Csodálatos, akkor hasznosat csinálunk végül is.
— Bemászunk az asztal alá, most én vagyok a mozdony, te a vonat. Fröcsköl a víz, itatunk. A fűtő fekete, mint egy varjú. Néhányszor lapátoltam havat fél órán keresztül, el sem tudom képzelni, hogyan bírja szinte egész nap. Jön a mozdonyvezető, képzeld, ő is olyan, mint egy kosztanya, minek is pazarolnák idejüket tisztálkodásra. Mint egy kémény belülről, olyan a szag. Felfűtöttek, azt hiszem, indulásra kész vagyok. Téged most engednek le a gurítón. Durr, összecsattannak az ütközőink! A masiniszta megnyitja a szelepeket, aztán lassan, nyekeregve elindulnak a csuklós négyszögek. Most vegyük az irányt a drapéria felé.
— Apuka, azt mondta, felderítők leszünk, távcsővel…
— Igen, de vonatos felderítők!
— A vonatokat bombázni szokták…
— Mi láthatatlan vonat vagyunk. Óvatosan húzd el a sötétítőt, mit látsz odafent?
— Repülnek és szórják.
— Igen, Gáborka, de én nagy fekete madarakat látok, amik uralni akarnak, aztán előbb-utóbb egész tömegükkel a földre zuhannak.
— Ezt nem értem, apuka…
— Nézz ki még egyszer! Most mit látsz?
— Pöttyöket, távolodó pöttyöket.
— Ez azért van, mert kifogytak, nincs már mit ledobniuk. Azt hiszem, az üzemanyagjuk talán annyira elég, hogy visszasettenkedjenek a kiindulópontjukra, ha nem, beállnak egy tűzhely mellé, nagy, fehér sapkásan csirkét sütni. Jobbra, balra tekintenek és sunnyogva, hogy senki ne lássa, elkezdik falni a sült csirke combját.
— Apuka, ez olyan mókás.
— Vigyázz, hogy beszélsz fiúgyermek! Nem, nem ijesztgetlek, de ez valami példaféle akart lenni. Ezek a repülők nem tudják felfogni, hogy tulajdonképpen önmagukat eszik.
Apuka megsimogatta Gáborka fejét, és a kisfiú haja leesett, mint egy paróka. Bár sosem látott még ilyet, nem is hallott efféléről, és még nyugodtnak sem nevezhette magát, de a gyermeket meg kellett nyugtatnia.
— Mire kitavaszodik, göndörebb és feketébb lesz a hajad, mind Rabcsányi Ede trombitaművészé.
— Ki az a Rabcsányi?
— Nem tudom, kisfiam, most találtam ki...
— Már megint szirénáznak!
— Nem, nem, gondolkodj!
— Ja, most fújták le. Akkor elmentek? Hurrá! Fel lehet kapcsolni a villanyt?
— Igen, megteheted. Úgy hallom, a lépcsőházban is beindult az élet.
— Érdekes, kopognak apuka…
— Igen, benne felejtettem a kulcsot belülről.
Az ajtóig futott, kinyitotta és széles mosollyal fogadta Klárikáékat. Felkapcsolta a villanyt.
— Mi van veled? Csak azt ne mondd, hogy örülsz ennek a későesti ház alá kényszerülésnek!
— Dehogy örülök, annak sokkal inkább, hogy végre elhúztak.
— Mit csináltak?
— Elrepült az ellenséges légierő.
— Így már érthető. Jut eszembe, hol van Gáborka, és ki az a kis kopasz, töpörödött öreg mögötted a ruháiban? Miközben feljöttél, befogadtál egy kibombázottat?
Minden előző megpróbáltatást ennél sokkal jobban tűrt a gyerek. Megingott, és hang nélkül, falfehéren zuhant a padlóra.