Közszerencsétlenség
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 341
Közszerencsétlenség
Ülök a Wesselényi utcai kínai gyorsétkezde ablakánál. Erős-savanyú levest kanalazok. Élvezem az csípős-édes ízeket. Nyakam köré kellemesen bizsergető, enyhén égető gyűrű tekeredik. Mint egy érzéki, gyengéd, borzongató női kéz. Köröttem beszélgetésbe vagy evésbe feledkezett vendégek. Aztán hozzálátok a pikáns szecsuáni csirkéhez. Hát, igen, gondolom, kis ember, kis fizetés, kis étterem, kis adag. Meg kell becsülnöm a kis örömöket.
Ülök és szemlélem az ingyen előadást. Én vagyok a néző és a színpad az utca. Nézem a pirosra megálló, zöldlámpára induló autókat, a zsúfolt, behemót trolikat. Mintha csak egy láthatatlan rendező indítaná és állítaná meg a piros, kék, fekete kocsikat, mozgatná a céltudatosan siető járókelőket. Egyszer csak szinte karnyújtásnyira tőlem, jön egy toprongyos alak. Piszkos, ápolatlan, borostás. Kezében a szegénységi bizonyítvánnyal, a Hajléktalanok lapjával, Budapesti anziksz 2019.
A kocsivezetők megvetéssel, sajnálkozva, utálkozva vagy szánakozva mustrálják. Van, aki keresztül néz a kéregetőn. A járókelők nagy ívben, fintorogva kikerülik. Megszoktam. Megszokhattuk már ezt a demokratikus látványt. Ki tudja hányan vannak ezek a tönkretettek, nincstelenek, önsorsrontók? Az önmaguk lelkiismeretét megnyugtatni kívánók szerint „mindössze” 30–50 ezren, a pesszimistábbak azt állítják több százezren. Nem tudni hány semmitlen kiszolgáltatott van országunkban, csak azt, hogy itt vegetálnak köztünk. Látványukkal lelkiismeretünket zaklatva. Papíron ugyanolyan emberi jogaik vannak, mint a „rendes” polgároknak, szavazhatnak is, joguk van éhezni és a híd alatt lakni. Ahány szerencsétlen, annyiféle sors. De egyben hasonlóak. Egyszer csak feladták a versenyt, a küzdelmet. Nem adóznak, nem laknak, azaz a tereken, aluljárókban vetett rongyokban alszanak. Csak arra vigyáznak, hogy legalább az emberi lét alján megkapaszkodjanak. Erre szolgál ez az árusításos koldulás is, amely teljesen szabálytalan, veszélyezteti a forgalmat. Egy fiatal rendőr gyorsan elmegy a koldus mellett. Úgy tesz, mintha nem látná. Nem figyelmezteti, ez az ő adománya. De hát ennek a szerencsétlennek nem ez a legnagyobb törvénysértése. Már régóta túltette magát a szabályokon.
Nézem az alamizsnást és közben nagy nehezen villámra síbolom késemmel a csípős csirkefalatot és a tésztát, amely minduntalan le akar csúszni. Nekem most ez a legnagyobb gondom, neki a koldulás. Számhoz emelem a falatot. És akkor összetalálkozik tekintetem az ágrólszakadt nincstelenével. Az egész csak egy pillanatig tart, de tekintetéből érzem a jogos éhenkórász irigységet. Aztán megfordul és ügyesen szlalomozva a kocsik között, szolgai taglejtéssel ajánlja nyomorát és újságját a boldogabb világban élő gépkocsi-vezetőknek. Számolom. Adóellenőrök figyelem! Minden tizenötödik vásárol. Az ügyletet gyorsan intézik. Ma már legfontosabb a gyorsaság. Gyorsvonat, gyorsétterem, gyorsélvezet, gyorshír, gyorskoldulás, gyorsélet, gyorshalál.
Adózunk a nyomornak. Ki tudja miért? Adózunk, talán mert legbelül érezzük, bármikor ide juthatunk. Mert magunkat sajnáljuk ebben a szerencsétlen vesztesben. Adózunk, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket, mert nem álljuk a modern hajléktalan alázatosan agresszív tekintetét. Adózunk, pedig tudjuk, hogy a köz szerencsétlenjén, a közszerencsétlenségen javítani nem tudunk.
Mellettem egy bújós szerelmespár. Egy tányérból esznek. Észre sem veszik. Miért is látnák a koldust? Búrában vannak. Egymás szeretetének védettségében. A többiek sem az ágrólszakadtat figyelik. Esznek, beszélgetnek. Én is elfordítom a fejem a kéregetőről. Ez a világ rendje. Ez a világrendje? És átadom magam az ízek örömének. Nyakamon érzem az ízek okozta égető gyűrűt. Iszom a habzó, hideg sört. Költői szintjén a világnak. Jóllaktam.
Elégedetten lépek ki a gyorsétteremből. És anélkül, hogy ránéznék a hajléktalanra, kezébe dobok egy százast.