Közben
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 333
Közben
NL azt kérdezte, ki viszi át a túlsó partra a szerelmet. Igaza volt. A legfontosabb. Át kell érnie. Mert másképp nincs értelme semminek.
Ilyesmiken gondolkozott a nő, miközben a sört kortyolgatta. Meg kellett állapítania, hogy csuklóján hevesen ver az ütőér, feje enyhén szédül, egyszerre álmos és zakatol, valami egészen furcsa állapot. Szíve biztosan ver. Kicsit fázik, de világosan érzékeli, hogy hátán vékony csíkban folyik a veríték. Bundáját hol leveti, hol felveszi. Még két órát kell várnia.
Felhívott már néhány ismerőst, ő most ráér, hívják vissza. A telefon nemsokára lemerül, de az óra ketyeg, már oly rég tudja, hogy az időt megállítani nem lehet. Fecseg, hallja a hangokat, igazán nem is figyel oda. Sosem volt baja a kocsmákkal. Az igazi az volt, amikor vágni lehetett a dohányfüstöt. Ma a dohányosok a csikken csüngenek a hidegben, a szél fúj.
Nincsenek sokan. A két pultos fiatal nő. Az anyja is pultos volt. Itt szerette meg a konyakot.
Akkor ferdén állt a kontya, furcsaságokat beszélt. Aztán áttért a kannás borra, a mosógépben dugdosta. Rég volt. Vajon az ő szerelmi élete milyen volt? Egyszer leste ki a tükörben, akkor nem értett belőle semmit sem. Bezzeg most! Buzog a vérem, arcomra ragadt a mosoly.
Otthon, a kis szobában most dőlne a tévéből a dögunalom, valószínűleg elaludnék, mert én annyi zenét végighallgattam, annyi filmet megnéztem már. De mily más lesz majd egy férfi karjaiban! Két karodban! Ennek, csak ennek van értelme! Tisztán tudom, szédült mámor ködét harapom. Néha felnézek. Hallom a tompa zajt, a kocsmai hangokat. Egyre több a részeg, egy fiatal lány szája kék a bortól, tántorog. Azt mondja, ne hagyjam magára, beszélgessek vele. Inkább ráfekszem háttal a fröccsös mennyezetre, ringatózom, elnyújtózom, elvegyülök, nem lát senki sem. Várakozom. Mire is? Rád. Rád várakozom. Az ablakban ülök, talán a sötétből arcod ölt egyszer formát. Az nem lehet, hogy az ajtó egyszer ne nyíljon ki úgy, hogy ne te lépj rajta be. Hideg leszel, mint odakint a sötét éjszaka, és kimért. Csakhogy engem ez egyáltalán nem fog érdekelni. Úgyis a te asszonyod leszek, elhatároztam már rég.
Így lesz, hidd el. Valameddig. Nem tudsz örökké ellenállni. Hogy milyen jó lesz neked, azt nem is tudod elképzelni. Istenem, csak jönnél már! Pörögjön az óra, haladjatok, lustán döcögő mutatók! Ahogy meglátlak, nevetni fogok. Nincs magány. Öröm van. Ölelés. Finom mozdulatok, rezgések, engedd már el magad! Lassan haladj, annál jobb lesz. Látod, miket beszélek. Még alig ismerlek. Mégis ez kell, ezt akarom, határozott, sőt akaratos vagyok.
Megalkottalak én már magamnak rég. Aztán kicsit elbizonytalanodom. Mit gondolhatsz te, nem is tudom. Érezned kellene belőlem csak egészen picit, késhegynyit. Kell csatorna, keskeny rés és zug, ahol majd átadom. Mit is? Azt, hogy kinyílik az ajtó. Belépsz. Én rád nevetek, tiltakozásra sem lesz időd. Megérintelek. Egész testem vadul buzog, a férfit, az erőt kívánom. Roppantson össze, szedjen szét, markolja bőröm, túrja szét hajam. És kezdje elölről.
Most lágyan, gyöngéden, csak ne, csak el ne hagyjon. Ó, mennyire akarom! A fiam bekötötte a cipőfűzőmet, a lányom azt hiszi, regényt olvasok. Ha akarod, én kifűzöm, amazt becsukom, megmutatom a kapcsot. És egyfolytában, és megállás nélkül mosolygok. Végre mosolygok! Folyton nézegetem az órát, de valami zűr van velem, mert elfelejtem, mit mutatott. Igazából meg sem jegyeztem, mert benne vagy az órában, a percben, a nyíló ajtóban, azt várom, hogy belépjen alakod. Már majdnem mindenki részeg, ez a lány itt mellettem tántorog, amaz a vendég jobb lábával egyfolytában veri a taktust. Vajon hallja a zenét, mi lelkemben hömpölyög? A pultos lánynak fizetnek egy konyakot, felhörpinti rögtön. Olvastam egyszer egy könyvet. GH írta. Az élet fontos dolgai a kettő között, közben adódnak. Én most közben vagyok.
Amikor a nő ezt gondolta, kinyílt az ajtó. Csak a hideg szél fújt be rajta. A járdán egy autó suhant el, benne egy férfi ült. A nő elmosolyodott. Ez is olyan jó volt!