Koppány
Írta: Vitányi Iván
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 136
Koppány
Novella, 2013
Koppány kijött a kocsmából.
- Zsoltinak meg a kurva anyját! Meg a fajtájának! – mormolta magában – Meg bírt volna hívni még egy sörre, csak direkt szívat. Ilyenek ezek, bántom a szemüket. Neki bezzeg telik még viszkire is!
Ingatagon botorkált a vedlett házfalak tövében két mankójára támaszkodva. Nem volt öreg, de annál lepusztultabb. Harmincas éveiben járt, de ötvennek simán gondolhatta bárki, ha végignézett püffedt, szederjes arcán, hiányos barna fogsorán. Szinte szitává foszlott szutykos tréning felsőjén még kivehető volt a felirat: Száguldás Atlétika SC.
- Lökjél föl, te köcsög! – ordított rá egy laptoptáskás emberre, aki megpróbálta kikerülni. Ami szép mutatvány volt, hiszen a járdának legalább a felét elfoglalta. De persze nem a jobb, vagy a bal felét, hanem a középsőt, a két oldalt megmaradt negyed sávon pedig nem volt könnyű ellavírozni, ha valaki nem akart dörzsölt lenni.
Nem volt mindig ilyen. Valaha szépreményű atléta volt, szerzett is pár érmet, meg serleget. A hosszútávfutás volt a száma. Csak az a hülye baleset… Edzés közben. De ennek már több, mint tíz éve. Istvánnal edzettek egy maratoni versenyre, amikor elütötték őket. István is eltűnt újabban. Persze megvolt az indok. Egyetem, család, munka, mindig volt valami. De valójában más is volt. István egyre tehetetlenebbül nézte barátja lecsúszását. Próbált volna segíteni, de nem igazán tudott. És hát végtére is mégsem ő a jóisten, csak egy ugyanolyan ember, mint Koppány. És egyre terhesebb volt, hogy úgy érezte, Koppány minden sóhajával, hangsúlyával, nézésével neki tesz szemrehányást. Mint ha őt hibáztatná a saját helyzetéért. Őt, aki vele együtt átélte szinte pontosan ugyanazt. A vége felé mindig veszekedésbe torkollottak a találkozások. És valljuk be, nem is volt miről beszélgetni. Beszéljen a gyerekeiről? A munkájáról? A parasport edzésekről? Koppány mindet egy-egy késszúrásként élte meg. Ki sem kellett mondania, elég volt, hogy rá gondolt. Az érmek nézegetéséből, meg a régi szép idők felböfögéséből már nagyon elege volt. Ő ezt már lezárta magában. Kannásbor és kevert vonalon meg nem volt áptudét.
- Nézd má’, a büdös geci, idetolta a pofáját! – Kiáltott fel Koppány – De majd én megmutatom neki, kivel szórakozzon!
Mankójával ütni kezdte a parkoló sportkocsit. Nem is nyugodott, míg egy-két horpadást nem ejtett rajta. És a tükröt is ripityára törte. Egy sportkocsi gázolta el őket annó. Majd szépen elhajtott, nem is lett meg azóta sem. Koppány mindig ezt csinálta, ha sportkocsit látott, ami persze ezen a környéken nem volt gyakori. Vagy ha bármi mást, ami szerinte sportkocsi volt. Páran már megpróbálták jobb belátásra téríteni. Magyarázni, hogy nem is tudja, hogy nézett ki egyáltalán, és különben is több ezer hasonló fut ország szerte, mindet nem törheti össze egy hülye miatt. De ő mindig megmondta a frankót: “Ugyan, egy cég ezek mind, majd leboltolják egymás között.”
Lassacskán hazaért. A kapualjban már megint ott találta Evelin biciklijét a korláthoz láncolva. A biztonság kedvéért az is kapott egyet a mankóval. Csak úgy félvállról.
- A kurva életbe, hát mit képzelnek ezek? Övék az egész ház? Vagy mi ez, bazzeg? Biciklitároló? Még jó, hogy a szemetüket nem a konyhámban gyűjtik! Az kéne még, büdös kurva!
Az udvarról pár lépcső vezetett le a konyhába, ami előszoba és nappali is volt egyben. Meg a tévé is itt volt. Mielőtt leült volna a levetett zoknik, üres műanyagkannák, és akciókat hirdető szórólapok közé a piros szkáj padra, megállt a sarokban. Pár másodpercig némán nézte a falon lógó érmeket. Szeme könnybe lábadt.
- A kurva légynek is pont ide kellett szarni! – kiáltott fel kisvártatva.
Rongyos melegítőjével megtörölgette az asztalkán álló serleget. A villanyt fel sem kapcsolta. Több hete kiégett. Leült a padra, bekapcsolta a tévét, és töltött az asztalon álló műanyag flakon sárgás tartalmából. Nem sok volt már benne. Kopogtak.
- Mi a fasz van?
- Tibor vagyok. – hangzott a válasz.
- Gyere be, ne kelljen már felállnom!
Tibor bejött, és kezében kék csíkos nejlonszatyorral egyenesen az asztalhoz lépett.
- Tibi, bazmeg, te engem szarba se veszel!
- …De Koppány…
- Láttam bazmeg! A faszomba, mi ez, nyilvános vécé, ahova csak úgy besétálsz? Ki vagy te, bazmeg?
- Bocsánat, bocsánat…
Tibor visszament, és fejet hajtott a sarokban lévő, érmekből és serlegekből emelt oltár előtt.
- A szaros húszasodér’ jöttél, mi? Hát nem tudom megadni. Honnan a faszból tudnám, bazmeg, nézzél má’ körül! Csak a véremet szívjátok. A faszom nem kéne?
- Dehogy is! Hagyjuk, nem sürgős! … Csak voltam a Teszkóban. Akciós volt a szalonna, gondoltam hozok neked is. Meg egy üveg bort is hoztam, ne mindig azt a szart igyad! Tiszta hígító, meg fagyálló!
- Mi közöd hozzá, hogy én mit iszom? Kinek képzelitek magatokat? Mi? Hát én is vagyok olyan ember, mint te, meg a büdös kurva lányod! Ha még egyszer meglátom a bringát a lépcsőházban, szarrá lapítom! Simán lehettem volna olimpiai bajnok is, nem ám olyan ganajtúró, mint a ti fajtátok. Nem hiszed, te senkiházi? Mit állsz már ilyen hülyén? Nem számítottál rá, hogy nekem is van még önbecsülésem? Tedd már le azt a cekkert, és húzzál innen a gecibe!
Nyomatékul még utána hajította az üres műanyagpalackot.
Jó vágású fiatalember állt meg a kapu előtt. Egy villanásnyit állt ott, talán erőt gyűjtött a folytatáshoz, majd belépett. Határozott kiállású, egyenes tartású, harmincas férfi volt. Egy picit sántított is, de aki nem tudta, hogy műlába van, talán észre sem vette. Hóna alatt egy díszes dobozt szorongatott. Márkás konyakokat és viszkiket szoktak így csomagolni. Kezében lapos, tenyérnyi dobozka. Egyenesen az udvarra tartott.
* * *
- Te vagy itt, Levi? Mi a pálya? – kérdezte a hadnagy a halottkémtől.
- Két halott.
- Eddig megvan. Bővebben?
- Alkoholmérgezés. Persze biztosat majd a labor…
- Jó, tudom. Ahogy elnézem a fószert, ez nála csak idő kérdése volt. Gondolom a bort meg a konyakot is jórészt ő tüntette el. Oké, majd a labor! A másik?
- Koponyaalapi törés. Megszédülhetett, és nekiesett a radiátornak.
- Részeg volt?
- Nem úgy tűnik. Kapott a homlokára egy rúdszerű tárggyal.
- Mankó?
- Például.
A hadnagy az asztalon matatott. A számokkal ellátott nejlonzacskóba csomagolt tárgyakat nézegette. A nyitott dobozkát bámulta.
- Jól látod, Zoli, Idei. És arany! Mint azok a falon, csak az mind régi.
- Pa-ra-lim-pi-a… - betűzgette az ajtó felé tartva a gravírozott feliratot. - Írjuk alá, aztán húzzunk! Éhes vagyok. Majd átküldöd, gondolom.
- Persze, Ivett majd megírja. Amúgy van itt teszkós szalonna!