Kopár Vidék
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 306
Kopár vidék
Kopár vidék.
Itt-ott megmetszetlen burjánzó fa nő,
gyümölcsfa egykoron talán,
de mindent fölver már a tüske.
Hiába jön tavasz,
már gaz se nő meg itt;
szablyát vagy fejszét végy kezedbe,
ha erre visz utad,
és élelem is legyen veled!
Bár gyümölcsös táj volt ez egykoron,
de mára már madár se járja.
A fák termése megmérgezi az embert -
az őslakosnál megszokott a folyton-kábulat,
de a frissen érkezőt mellbe vágja
a fáknak kék levélzetéből
szivárgó méreg.
Nem maradhat immúnis rá senki sem.
Hiába hányod falra, szemre,
szembe is hiába köpheted magad,
a méreg áthat.
Savat ragadnak tőle vénné vált banyák
- egykoron volt polgár asszonyok -
szemébe öntik bárkinek,
ha mert beszél, vagy háborogna tán szivárgó mérgen,
s hogy nincs kilábalás a sárból,
pedig oly ritka az eső,
hogy sivataggá válik minden hirtelen,
ami tegnap még virágos völgy, mező volt;
vagy miazmát lehelő
atomreaktor nő ott ki a földből.
Jól vigyázz, ha azt hiszed,
hogy téged nem lehet becsapni!
A méreg beléd szivárog,
ott van napjaidban,
álmaidban és a gondolatban:
egy újabb napra ébredek.
És egyre csak szivárog,
mindent megint eláraszt
mint narancsra kifakult,
vörös, maró iszap.
Ha erre jár a vándor,
ne kérdjen semmit senkitől;
e kertben nem beszélnek nyelveken,
csakis sajáton,
és e nyelvet ott se érti meg minden ember.
Így megy ez erre
több száz éve már,
hát mi ok legyen, ha az unos-untalan
említett balsors - amely a kertet régen tépi -
nem változtat semmin itt e
kopár vidéken?