A falka törvénye
A falka törvénye
Reggel van, kezdődik az egyforma napok végtelen sorozatának legújabb fejezete. Noémi kitárja az ablakot. A kopott házak, a szürke égbolt és a téren nyüzsgő emberfalka látványa nem deríti jobb hangulatra. Egykedvűen veszi tudomásul, hogy jottányival sem lett jobb a világ tegnap óta.
Erőt gyűjt az előtte álló naphoz. Magába erőltet néhány falatot, hogy a kávé sava ne marja a gyomrát. Megint kapkodnia kell. A gyereket fel kell öltöztetni, reggelit adni, óvodára felkészíteni. Kisebb hisztiroham. Sárika kizárólag a piros szoknyáját hajlandó felvenni. Noéminak gyorsan ki kell vasalnia, tegnap este már nem volt ereje hozzá.
A négyesztendős Sárika a Bálinttal kötött szerelmi házasság gyümölcse. De a férj jelenleg szünetelteti részvételét a család nevezetű projektben. Két éve külföldre ment dolgozni, jobb kereset reményében. Azóta nem látták. A kis családot anyagi gondok fojtogatták, reménytelennek tűnt a lakás megnövekedett törlesztőrészleteit fizetni az itthoni jövedelemből. Kezdetben Bálint küldözgetett üzeneteket és némi pénzt, de néhány hónap után a küldemények teljesen elapadtak. Először az átutalások, majd az üzenetek is. Telefonon elérhetetlen volt. Noémi minden követ megmozgatott, hogy megtalálja férjét, még nemzetközi humanitárius szervezetekkel is felvette a kapcsolatot, de minden erőfeszítése ellenére sem tudott Bálint nyomára bukkanni. Felkutatta közös ismerősüket, akivel férje együtt indult külföldre. Az illető csak annyit tudott mondani, hogy amikor utoljára beszélt Bálinttal, a férfi elárulta neki, hogy valami kelet-ázsiai országba készül, mert úgymond, új életet akar kezdeni. Azóta ő sem hallott róla semmit. Noémi nem hitt neki, bizonyos volt benne, hogy férje egy napon visszatér hozzá. Rögeszméjévé vált, hogy Bálintot baj érte és segítségre szorul.
Háromnegyed nyolc van, reggeli teendők elvégezve, gyerek az óvodában. Noémi rohanna a munkahelyére, de az óvónő feltartja. Baj van Sárikával. Nem elég aktív a közösségi foglalkozásokon, félrehúzódó, vonakodva vesz részt a közös játékokban. Kedves anyuka, pszichológushoz kellene vinni a gyereket!
A szavak csak félig jutnak el Noémi tudatáig. Gondolatban már a munkahelyén jár. El fog késni. Pedig a munka fontos. A legfontosabb. Másodállást is vállalt, de így is nagyon szűkösen élnek.
Noémi szülei nem vagyonos emberek, anyagi segítséget nem tudnak nyújtani. Talán, ha képesek volnának rá, akkor sem tennék. Annak idején mindent elkövettek, hogy ne jöjjön létre ez a házasság. Bálint mindig is szálka volt anyósa szemében. Noémi és szülei között sohasem volt igazán jó a viszony, de a házasságkötés óta alig beszélnek egymással. Anyja megtesz annyit, hogy a másodállás ideje alatt vigyáz Sárikára. De ennek is nagy ára van. Nem múlik el nap, hogy ne hangozna el a kegyetlen mondat: – Na ugye, megmondtam!
Bálint szüleivel megszakadt minden kapcsolat. Még az unokára sem kíváncsiak. A fővárostól távol élnek, maradi felfogású, maguknak való emberek. Beszédmódjuk egyszerű és keresetlen: „Egyetlen fiunkat elrabolta tőlünk az a pesti ribanc!” Bálint eltűnéséért is Noémit hibáztatják.
Nagymamája az egyetlen, akitől Noémi megértést és vigasztaló szavakat kap.
De ő mozgássérült, maga is segítségre szorul.
A munkahelyen a déli órák a legrosszabbak. Noémi úgy érzi, mintha már egy örökkévalóság óta robotolna, és még rettentő sok van hátra. Fél ötkor majd elszalad az óvodába, hazaviszi Sárikát, aztán öt órától indul a másodállás: takarítás egy közeli irodaházban. Irodahelyiségek, előterek, mosdók – porszívózás, felmosás, vécépucolás. Nap mint nap, mindig ugyanúgy. Estére marad a gyerekkel való foglalkozás és az éjszakába nyúló, napi háztartási munka. Hétvégén mosás, takarítás, bevásárlás. Soha nincs ideje semmire, baráti kapcsolatai leépültek. A nappalok és éjjelek egymásba folynak. Már maga sem tudja, mikor és hogyan szippantotta magába az őrült ringlispíl, nem lehet leszállni róla, száguld, mint valami elátkozott Möbius-szalag, soha nem ér véget, és nem érkezik meg sehová.
Este, a nehezen elalvó Sárika álomba ringatása, majd a napi otthoni teendők elvégzése után Noémi még engedélyez magának egy-egy rövidke órát, bár azt már sokszor az éjszakai alvásból kell elrabolnia. Ekkor régi szenvedélyének él: verseket ír. Tizenéves korában ejtette rabul a költészet. De keményfejű apja megtiltotta, hogy irodalmi pályára lépjen. „A versírás nyavalygó széplelkeknek való, nem lehet megélni belőle, tessék beállni a sorba, mint a többi rendes lány, és választani valami jövedelmező hivatást!”
A gyerek születésekor Noémi felhagyott a költészettel, de most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor. Ez az egy óra az ő élete. Egyetlen óra a huszonnégyből. A földi mennyország. Ilyenkor lehullanak róla a napi kötelességek bilincsei. Megszűnik a külvilág, nincs más, csak a szabadon szárnyaló képzelet.
Ám hamarosan veszélybe kerültek a röpke, boldog órák. A gyerek, valami isten tudja, milyen antennájával, álmában is képes felfogni, hogy anyja gondolatai eltávolodtak tőle, elragadta az alkotás gyönyörű szenvedélye, már elérhetetlen messzeségben, más csillagrendszerben bolyong, a szál, amely anyját az ő kis életéhez köti, egyre vékonyodik, és amikor éppen elpattanna, felriad álmából és hisztérikus zokogásban tör ki. Sokáig tart, amíg megnyugszik, ringatni kell, mint egy csecsemőt. Napról napra, apránként apasztja, sorvasztja, falja fel anyja életét.
Noémi két lábon járó robottá vált. Sohasem nevet és sohasem sír. Munkáját gépies pontossággal végzi, mozdulatai is elgépiesedtek. Talán a gondolatai is. Nem beszélget senkivel, a szavak csak arra valók, hogy a munkával kapcsolatos, feltétlenül szükséges mondanivalót közvetítsék. Nem érdeklik a munkahelyi pletykák, nem vesz részt a kávészüneti dumapartikban. A közösség érzékeli a magatartásbeli változást. Az első reflex: megbélyegzés és kiközösítés. Evolúciós örökség. Aki eltér a normától, annak nincs helye a falkában. Háta mögött sugdosnak, kitárgyalják, gyanakodva figyelik, mint valami tolvajt, aki beszivárgott a közösségbe. Noémi kínosan ügyel rá, hogy munkája tökéletes legyen. Amíg jól végzi a dolgát, addig nem köthetnek bele. Azt képzeli, ha egyszer hibát vét, az egész falka ráront és darabokra szaggatják.
Az első hívást kora délután hallotta. A férje elnyújtott, segítséget kérő hangja visszhangzott a fülében. Éppen a kávéscsészéjét öblítette el az irodai vízcsapnál. Megremegett a keze, heves szívdobogás tört rá. Maradék józanságával meggyőzte önmagát, hogy bizonyára érzéki csalódás volt, talán a lefolyóban gurgulázó víz keltette a furcsa hangokat.
Elnyomta rossz érzését, újra belevetette magát a munkába. De a számítógépe előtt ülve, a nyitott ablakon át behatoló utcai lármán és az irodai zajokon át is hallotta a hangot, férje hátborzongató kiáltását: – Noémi, se-gíííts!
Bálint bajban van és őt hívja. A világ megszűnik Noémi körül. Csak egyetlen parancs létezik: Menni! A metróhoz rohan, a garázsig két megálló. A hosszú mozgólépcső csigalassúsággal vánszorog felfelé. Hirtelen soha nem tapasztalt, rémületes érzés fogja el. Páni félelem tör rá, légszomja támad, kényszert érez, hogy sikítson, ordítson. Egy örökkévalóság, amíg feljut a szabad levegőre.
Autójában ülve biztonságban érzi magát. Amint kivergődik az idegőrlően lassú városi forgalomból, az ésszerű sebességet jóval túllépve űzi, hajszolja az öreg Opelt, városokon, falvakon, hegyen, völgyön át. Elveszíti időérzékét, mintha egy alagútban robogna időtlen idők óta, ismeretlen cél felé. Gondolatok nélkül száguld, csak a tudata mélyén bevésődött, gépies rutin hajtja és uralja a járművet. Szeme a végtelen, szürke útra mered, a messzeséget kutatja, mintha arra számítana, hogy a távolban egyszer csak tisztán és világosan felbukkan a cél, ahová mennie kell. Pillanatnyi elhatározásai vezérlik. Felhajt az autópályára, majd ismét mellékutakra tér. A lenyugvó napot követi. Mintha vonzaná az izzó, vörös korong.
Nagyvárosba érkezik. A széles elővárosi úton a motor akadozni kezd, köhög, rángat, Noémi hiába nyomja a gázt, nem halad, végül leáll. Mint a rossz álomban, amikor üldöznek, futni akarsz, de képtelen vagy mozdulni. Kétségbeesetten gyötri az önindítót. Menni kell. Az autó végre beindul, a motor erőre kap, de hamarosan újra leáll, egy forgalmas kereszteződés közepén. Hiába próbálja újraindítani, lemerül az akku. Az üzemanyagmérő nullán áll. Noémi őrjöng, átkozódik, öklével veri a műszerfalat. Felsebzi a kezét, vér folyik le a csuklóján. A cipője sarkával töri, zúzza a műszereket. Nem tudja elviselni a technika könyörtelen tárgyilagosságát. Nem lehet, hogy kifogyott a benzin, hiszen neki muszáj mennie. Bálint hívja.
Emberek veszik körül. Valaki mentőt hív. Rendőr jelenik meg. – Was zur Hölle ist hier los? Mindenki idegen nyelven beszél. Még a mentő szirénázása is idegen. Nem akar kiszállni az autóból. Neki tovább kell mennie. Vagdalkozik, tombol. A feléje nyúló kézbe beleharap. Lefogják, nyugtató injekciót kap. Most jó. Végre ellazul. A világ most kényelmes, puha fészek. Jó meghúzódni benne.
A kórházban is idegen nyelven szólnak hozzá ismeretlen, közönyös arcok. De ez már egyáltalán nem zavarja. Otthon is idegenek között élt.