Kicsit robosztusan

Írta: Sánta Zsolt


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 247



Kicsit robusztusan

Kicsit eltitkoltan élek,
kicsit máshogyan mint mások.
Kicsit belémfúlnak a mondatok,
máskor meg mondatokban
tivornyázok.

Kicsit lassú szellők ringatnak,
mint virágot az álom.
Kicsit én is te vagyok ezeken a
vad, forró éjszakákon.

Kicsit temetetlen bennem minden,
a múlt és az elmúlni nem tudó
jövő. Kicsit fals a beszédem,
olykor meg az egekbe nő.

Kicsit haza kell mennem,
ha szorulnak bennem a mondatok.
Kicsit árva lettem, mint
a hazug, az értelmetlen sóhajok.

Kissé megszépülsz bennem te is,
ahogy a világ, mint ragadozó,
ha morog, s átrészegült éjszakákon
lázas tested süvöltve robog.

Ez vagy te, az ősi zuhanás,
én meg egy rövid várakozás.
Megformállak magamban, ahogy
nem formálhat senki más.

Az égiszek partkövein állok.
Téged látlak, mint ki idegen.
Idegen az éjszakáknak, mint
ki idegen áll a szirteken.

Megfakult már mosolyod bennem,
s minden gyönge eleganciád.
Az ember vért izzadva rebben
át a messzeségek iszonyú taván,

s nem hallja az ugatások dalát,
a szemérmek lágy suttogásait.
Nem tudja mi az eredet, s mi az,
mi benne örökre mindent
megvakít.