Kiadva magamat
Írta: Lovass Adél
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 298
Kiadva magamat
Elvesztem karjaidban.
Akarva-akaratlanul.
Hát, ez vagyok én.
Az ember mindig holtig tanul.
Ne ülj mellém!
Ne érj hozzám!
S, ha kérhetem,
egyáltalán
ne is nézz rám !
Talán az illatod...
Talán az erős szorításod,
mely tudatja,
mikor, mimet, hogy kívánod...
Remegőn-vágyón
küzdenek kötegelt zsigerek,
mintha a létbe lépve
téptük volna szét a zsineget,
melyet egykor font köztünk
a Hatalmas ujja,
s az akarna összeforrni újra és újra...
2015. május