Két sóhajtás között
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 146
Két sóhajtás között
Csóró és Kócián már nagyon régen találkoztak. Van vagy három évtizede. Akkor egy utcán futottak össze. Tülekedett ott az ember darázsfészke, bor és sör leve csorgott le a bajuszokon. Akkor szuszogott, füstölgött és őrjöngött a kígyózó embertömeg, a bazárokban hamis ezüstök csillogtak, bőszen harsogott a trombita, a kolbász égő zsírban fröcsögött. Az égen vasmadarak parádéztak, tüzes istennyilák hullottak, mintha sosem akart volna megszikkadni a vastag jólét röhögő pofákba csordogáló pörköltleve.
Most egészen más világ íródott. Csóró sápadtan lesett ki az utcasarkon, gyorsan visszalépett, amikor észrevette a falhoz támaszkodó Kóciánt. Kócián még nem látta meg, sánta lábával araszolt volna tovább, ha nem állja útját a rengő falak nagy kupacú vakolatának tömege.
- Hát te? – kapaszkodott belé Csóró, vagy inkább csak csontsovány vállát érintette.
Kócián összerezzent, majd miután megismerte, a torkát egyre jobban mardosó köhögés után üdvözölte.
- Hogy kerülsz te ide? Nem tudod, hol vannak az emberek? – köpött egy nagyot a sáros földre.
Csóró vállat vont, választ ő sem tudott a kérdésre.
- Azt hallottam, hogy a kérdések azért szépek, mert nincsenek rájuk válaszok – vágta hátba Kóciánt.
Most hatalmasat mennydörgött az ég, elsötétült minden. A másik oldalon billegő ház tornya leszakadt, nagy robajjal terítette be a csúszós, iszapos kocsiutat, a járdát elmosta a hömpölygő, piszkos víz régen. A mocskos lében egy kék szájmaszk úszott, a szélnek volt vitorlája.
- Miért nem viselsz maszkot? – vonta azonnal felelősségre Csórót Kócián, amikor a kék száj meglebbent.
- Hülye! – került ki egy patkányt Csóró ügyesen. – Ugyan minek?
- A kérdésekre kik tudják a válaszokat? – érdeklődött Kócián, mint aki mentőövet talált.
- A válaszok Isten titkai – suttogta Csóró átszellemülve. – Ez afféle misztérium, amiben hisznek az emberek, ami megérinti a lelkiismeretüket.
- Hazudsz! – üvöltött Kócián. – Neked nincs is lelkiismereted! Mit prédikálsz itt? Ismerlek. Engem aztán nem csapsz be!
- Mert neked van? – ragadta meg grabancát indulatosan Csóró, majd elengedte. – Úgyis mindegy! – csettintett piszkos ujjával, majd orrát kezdte el piszkálni egészen addig, míg fulladás környékezte, s eltorzult arca valahogy görcsös nevetésbe rándult.
A rohamból Kócián rángatta ki, egészen pontosan akkor, amikor egy gebe döcögött feléjük, maga után egy koporsót húzott.
- Elfelejtettem már, messze a temető, oly rég nincs sírhely – ismerte be Kócián.
A felettük tátongó törött, pókhálós ablakból most egy ősz hajú, pongyolás nénike nézett le rájuk.
- Kedveseim! – Nem tudják véletlen, hány lélegzetvétel történik két sóhajtás között? – kérdezte nagy érdeklődéssel. – Már hónapok óta itt vagyok, ki sem mozdulhatok.
- Csak maradjon ott! Számoljon! Ott a legbiztonságosabb! – figyelmeztette Csóró.
Néhány lépést megtettek előre, egymásba kapaszkodva.
- Biztos, hogy erre van előre? Nem ez a hátra? – ingatta fejét Kócián.
- Nem érted, hogy mindegy? – üvöltötte Csóró, habzott a szája. – Ezt nem érdemeltük meg! Egyszerűen… nem érdemeltük meg! Aki engedte… Vedd tudomásul, hogy Isten nincs! – kiabálta be a két szakadozó fal közti sikátorba.
A sikátor végében egy pap állt vigyázva. A szétzúzott templom keresztjét emelte az égre, majd letérdelt, s nagyon halkan rebegte. Talán Csórónak, Kóciánnak s minden még sóhajtani tudó léleknek.
- Ha Isten nincs, kétségbeesetten hinnünk kell, hogy ott van!
Csend, nagy csend lett. Az ősz öregasszony számolt csak hangosan, egyre hangosabban, majd sóhajtott egyet.