Karma
Írta: Édes Anna
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 264
Karma
Délutáni csúcs. A mocim betegeskedik, villamossal megyek hazafelé. A rosszullét kerülget. Ötven fok meleg, zsúfolt kocsik. Az emberek a forróságtól fáradtan, kimerülten dülöngélnek a kanyarokban. Felszáll egy lány, talán huszonkét éves lehet. Féltőn, óvón teszi a kezét hatalmas pocakjára. Keskeny, szép madonnaarcán aggódás. Az ajtók záródnak. Találkozik a szemünk, rámosolygok. Félénk, barna őzikeszemek. Körülnézek. Megvan az emberem. Tizenhat lehet, vékony, unottan rágózik.
– Szia. Van itt egy kismama – mutatok a lányra.
– És? – kérdezi, majd elfordítja a fejét. – Gondolom, le kellene ülnie. Elmélyülten tanulmányoz egy legyet az ablakon.
– Hát, üljön – mondja.
– Hová? – kérdezem kedvesen és a hangomból fél liter sósav borul a nemesebb szerveire.
– Mit ‘tom én, minek utazik ekkora hassal? – megvetően vigyorog. Lelki szemeimmel látom, ahogy Linda kilép a klumpájából. A lány elpirul.
– Orvosnál voltam – mondja. – Nincs autónk. Mozdulok, most elkapom a tökeidet, kicsi béka. Valaki megfogja a karom, az előbb még nem volt itt. Ránézek. Szakállas, száznyolcvan centis, izompólóban. Ha ez a hegy nem barát, megtérek őseimhez. Rám kacsint.
– Bocsi angyalka. Odafurakszik az evolúció zsákutcájához. A béka metálzöld lesz. A szakállas szótlanul nézi, mosolyog. Mint egy keselyű a gnúra. Béka felpattan, sürgős leszállnivalója van. A hegyomlás int a lánynak, aki kisebb nehézségek árán oda gombolyodik, és hálás arccal leül. Egyszerre kezdünk mindhárman nevetni, ahogy béka a járdáról feltartott középső ujját mutatja felénk és azzal a lendülettel lefejeli a villanypóznát.