Karantén rapszódia
Írta: Lajtos Nóra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 277
karantén rapszódia
ha majd egyszer már eljutunk oda,
hogy maszkjainkat áldozzuk fel az Úrnak,
hatalmas máglyarakás lesz a városháza
előtti parkban. mindenki leoldja a maszkot
az arcáról, és miközben élteti vele a tüzet,
arra gondol: hány lélegzetvételnyi vajon még az élet –
tüzet viszek, lángot viszek
ki ne nézz, be ne nézz,
kendő rajta
hány kórteremnyire van a fájdalom küszöbje,
melyet átlépve a szorgos lélegeztető-gépek
modern monitorjai mérik az időt, hogy
versenyt fussanak a fehér lepedőbe csavart halállal,
hogy a kétoldali tüdőgyulladásból is meg lehessen
gyógyulni, miközben imák füstje száll fel az égig –
Fájás ma ne fájjon,
Szívemre ma szálljon
Muzsikáló szent öröm
egy eltévedt madár szárnya csapódik be az ablakon.
a madár a hóba hull és megfagy. akár a gondolatom,
mely csapongó szárnyaival nekiütközik a karantén
hétköznapoknak, s miközben szárnyait veszti, a földre hull,
majd befogadja őt az anyaföld. rögök koppannak a gyógyulni akarás
koporsófedelén. akkor kezd el mindenki sírni, hogy nincs visszaút –
Sötét kapuk, magas házak,
Fényes udvarok.
Nyíljatok meg lábam előtt,
Ha arra indulok.
ha majd egyszer útra kelek, bezárom magam mögött az ajtót,
nem félek majd, olyan leszek, mint a Tisza-parti füzek,
belelógnak a vízbe karjaik, s én onnan merítek bátorságot,
hogy egyszer mindenki hazajut, kezében görbe bottal vagy
anélkül, s hogy mint a folyó a medrében, szépen áramlok
lefelé, miközben azt veszem észre, csónakkezében tart az Úr –