John Buchan – John Macnab
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 311
John Buchan – John Macnab
Amiben három úriember színt vall – In Which Three Gentlemen Confess Their Ennui
1.fejezet
John Macnab (1925)
A nagytekintélyű doktor a kandallószőnyegen állva tekintett le az előtte lévő karosszékben terpeszkedő barátjára. Forró júliusi nap volt, a redőnyök félig leeresztve csüngtek az ablakokon, hogy kívül tartsák a vakító nyári fényt és az utca porát. Az álló alaknak hajlott válla, simára borotvált arca, szúrós, faggatózó tekintete volt, és talán már hatvanon is túl járt. Előkelő ügyvéd benyomását keltette, aki hamarosan leköszön praxisából a bírói székért cserébe. De az ügyvéd a karosszékben ült, és ugyan már a negyvenet átlépte, még mindig az ötven kellemesebbik oldalát taposta.
– Tizedszerre mondom neked, hogy semmi bajod sincs.
– És én erre tizedszerre is azt válaszolom, hogy nyomorultul beteg vagyok.
A doktor megvonta vállát. – Akkor az elméddel van gond, amin nem tudok segíteni. Pontosan mi az, ami rossz?
– Ez csak amolyan “hogyan tovább” érzés, ahogy a házvezetőm hívja.
– Egyértelműen semmi fizikai tünete nincs. A szíved és tüdőd egészséges. Az emésztésed pont annyira ideális, mint Londonban bárkinek nyár közepén. Az idegeid… nos, az összes főbb vizsgálatot elvégeztem, és normálisak az értékeid.
– Ó, az idegeim kifogástalanok – szólt ernyedten a másik.
– Úgy tűnik, hogy az agyad is rendben van, eltekintve ettől a borzalmas rögeszmédtől, miszerint beteg vagy. Az égvilágon semmi problémát nem találok kivéve azt, hogy megkoptál. Nem azt mondom, hogy agyonhajszolt lennél, mert az nem vagy. Az elméd kopott meg. Vakáció kellene neked.
– Dehogyis. Talán szükségem lenne rá, de nem akarok. Voltaképp ez aggaszt. Nagy kanállal faltam régebben a vakációkat, és minden szabad percemet egy-egy ülés között azzal töltöttem, hogy a soron következő szabadságomat tervezgettem. És most mintha nem lenne semmi a világon, ami érdekelne… se munka, se pihenés.
– Próbáld a horgászást. Azért lelkesedtél anno.
– Az összes lazacot kifogtam már, amit nekem szánt a sors. Soha többé nem akarom látni egy lazac rusnya képét sem.
– Vadászás?
– Túl könnyű és egyhangú.
– Vitorlázás?
– Elég lesz, cimborám. A nem kívánt élvezetekből álló jegyzéked csak ront a helyzeten. Én mondom neked, hogy pillanatnyilag semmi nincs, ami a legcsekélyebb vonzerővel bírna. Unom a munkám, és nem jut eszembe semmi más, amiért csak egy szalmaszálat is hajlandó lennék keresztbe tenni. Még csak vidékre sem vágyom, hogy kialudjam magam. Régóta lappang ez bennem… amikor másnak dolgoztam, akkor még kevésbé éreztem, mint most, hogy a magam ura vagyok. Jelenleg nincs mit csinálnom, leszámítva azt, hogy megkeressem a bitang nagy jövedelmem, aminek aztán nem tudom hasznát venni. Munkám van folyamatosan, az ország szinte minden fizetőképes vállalkozásából érkeznek meghatalmazások, ám a helyzet az, hogy én mégis legszívesebben megfojtanám a segédemet meg néhány kiváló ügyvédet. Egy cseppet sem érdekel a siker, és ami még rosszabb, hogy ugyanennyire vagyok közönyös az élet apró örömei iránt, amik korábban felvillanyoztak.
– Lehet, hogy kimerültebb vagy, mint hinnéd.
– Egyáltalán nem vagyok kimerült – a beszélő felkelt a székből, ásított egyet, és az ablakhoz sétált, hogy kibámuljon a fülledt utcára. Nem tűnt fáradtnak, mozdulatai élénkséget tükröztek, és habár arca a hivatásával együtt járó enyhe sápadtságról árulkodott, tekintete tiszta és állhatatos volt. Hirtelen visszafordult.
– Majd én megmondom, mi bajom. Ebben szenvedtek a középkorban is. A minap olvastam egy könyvet róla… az a neve, hogy taedium vitae, avagy életuntság. Az unalom egyik sajátos változata. Íme, egy kielégítő diagnózis a betegségemre, amit Shakespeare szépen körül is tudott írni. Elértem azt a tetőpontot, ahol “nincsen semmi nagy a vizsga hold alatt!”
– Egyáltalán miért fordultál hozzám, ha a gondok nem a testedben keresendőek?
– Mert te vagy te. Épp ugyanúgy hozzád fordultam volna, ha állatorvos, sebész vagy keresztény tudós lennél. Nem előkelő konzultáns szerepében számítok a tanácsodra, hanem úgy, mint jóbarát és bölcs ember. Ez így nem mehet tovább. Hogyan tudnék megszabadulni ettől a kínzó kiábrándultságtól? Leszegett szárnnyal nem élet az élet.
A doktor mosolygott.
– Ami a szakmai tanácsot illeti – mondta, – be kell vallanom, hogy az orvostudománynak nincs rá ellenjavallata. Ha a baráti tanácsomért jöttél, akkor azt ajánlom, hogy köss el egy lovat a világ azon részén, ahol egy lótolvajt jobbára felkötnek.
Barátja fontolóra vette. – Merőben drasztikus recept ez a Királyi Ügyvédi Kamara egy tagjának.
– Képletesen mondtam. Újra fel kellene fedezned a jólét adta örömöket azzal, hogy kis időre elveszted őket. Mindig van mit enned és bármilyen kívánságod akad, csupán egy szavadba kerül… nos, rá kéne kényszerülnöd, hogy értékeld az ilyesmit. Biztonságban vagy, köztisztelet övez, ráadásul úri módon élsz… szóval valami úton-módon ezeket kéne feltenned egy lapra. Ha rá tudnád bírni az újságokat arra, hogy bemocskolják valamivel a hírneved, hogy aztán küzdened kelljen a tisztázásért, az talán megtenné. Az igazság az, hogy túl makulátlan az életed. Neked az kéne, hogy elölről kezd a harcot az életben maradásért vagy a hírnevedért. Fel kell pezsdülnöd egy kis nehézségtől, ami perpillanat hiányzik a munkádból. Ezért mondtam, hogy köss el egy lovat.
Halovány érdeklődés csillant meg társa szemében.
– Ennek így látom már értelmét. No, de várj csak, ez teljességgel abszurd. Mégsem kereshetem magamnak a bajt. Ha hidegvérrel, szánt szándékkal keverednék slamasztikába, az ripacskodás lenne a részemről. Márpedig ha jól értem, a te receptednek éppen ez volna a lényege; hogy minél elkeseredettebben érezzem át a dolgok tétjét.
– Nem receptet írok fel. Isten ments, hogy egy barátnak bajkeresést írjak elő. Csupán kifejtettem, hogy én személy szerint hogyan járnék el a helyedben.
A páciens induláshoz készült. – Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan – nyögött fel. – Nos, úgy tűnik, nem tudsz értem többet tenni, minthogy bűn elkövetését javallod. Gyanítom, hogy nem volna jó ötlet, ha ezért fizetséget próbálnék adni.
A doktor megrázta a fejét. – Egyáltalán nem tréfáltam. Becsületszavamra mondom, hogy jobban tennéd, ha egy-két hónapra egy másik, kegyetlenebb világba csöppennél. Például segédkeznél egy marhaszállító hajón.
Amint kilépett az ajtón a hosszú, forró utcára, Sir Edward Leithen nagyot sóhajtott. Nem nézett hátra, különben látta volna, ahogy egy másik úriember az egyik mellékutcáról kanyarodik be óvatosan, majd amikor tiszta a levegő, becsönget a doktorhoz. Leithennek annyira elege volt az életből, hogy körül sem nézett, amikor átkelt az úton, amit egyébként nem szokott elszalasztani, és majdnem elütötte egy autóbusz. Minden sivárnak és túlságosan egyhangúnak tűnt körülötte: a város nyári illata, a forgalom zaja, az arcok látképe, az üzletekben vásárló csinos hölgyek garmadája, vagy egy-egy barát, akibe alkalomadtán belefutott. Undorral gondolt arra, hogy ezek összessége őt valaha élvezettel töltötte el.
A klubjában legalább hűvös menedékre lelt. Eszébe jutott, hogy aznap ott akart enni, így elindult arrafele. A portán lévő telefonban azt hagyta meg minden indoklás nélkül, hogy nem tud jönni. Emlékezett arra is, hogy a parlamentben aznap este fontos választás lesz, amit háromszorosan aláhúzott felszólítással reklámoztak. A hely közelébe se akart menni. Kizárólag a legcsekélyebb megbánást tudta volna tanúsítani esetleges oda nem illő viselkedéséért. A segédje egyébként valószínűleg jelenleg is lázasan kereste őt, mivel lemaradt a nagy argentin bank ügyében tartott megbeszélésről, amit másnap reggel hoztak le az újságok. Emiatt megütheti a bokáját. Azt akarta, sőt mi több, eltökélte, hogy zűrzavart okoz.
Nem sokkal később megéhezett, lassan vacsoraidőre járt. – Egyetlen pozitív érzésem maradt
– mondta magában: – az alapvető testi szükségleteim kielégítése. Szép remények egy keresztény úriembernek!
Még egy férfi tartózkodott a klub ebédlőjében, és az ablak melletti kis asztalnál ült. Első ránézésre ide látogató egyetemistának tűnt, széles, kissé görnyedt vállából kupagyőztes rögbi játékosra következtethetett az ember. Pirospozsgás arca, kócos vöröses haja, és hatalmas, mélabús szürke szeme volt, ami körül a ráncok elárulták a korát, hiszen ilyen sűrűségben azok csak az idő múlásával jelentkeznek.
– Szervusz, John – szólt Leithen – csatlakozhatok hozzád?
Palliser-Yeates ült az asztalnál és bólintott. – Természetesen vacsorázhatsz szerény személyemmel, viszont nincs semmi mondanivalóm neked, Ned. Olyan szottyadtnak érzem magam, mint egy döglött tengeri csillag.
Csendben költötték el vacsorájukat, és Sir Edward Leithent annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy nem találta különösnek PalliserYeates úr szótlanságát, aki pediglen rendszerint a hangos kedély és kifogyhatatlan beszélgetések embere volt. Amikor a halfogás következett, két másik férfi ült le vacsorázni, és intett feléjük. A fiatalabbik közülük kissé sántikált, sovány, kipirult orcája volt; a másik magas, idősebb férfi volt, hosszúkás, napbarnította arccal, rövid fekete bajusszal és hegyes állal, amitől spanyol nemes látszatát keltette. Utóbbi kimerültnek és rosszkedvűnek tűnt, de a társa jó hangulatban volt, kacagása kisfiús bájjal töltötte meg az üres termet. Palliser-Yeates úr megborzongott, és mérgesen nézett fel.
– Lármás barom, Archie Roylance! – jegyezte meg. – Azt hiszem, Ascot óta magánkívül van. A lova megnyert valami szoros futamot, ugye? Milyen nagyszerű fiatalnak és seggfejnek lenni.
Volt valami a hangjában, amitől Leithen felélénkült apátiájából. Fürkésző pillantást vetett az arcára.
– Rossz passzban vagy.
– Nem – mondta ridegen. – Tökéletesen jól vagyok, csak öregszem.
Ezen meglepődött, mivelhogy Palliser-Yeates hírneve alapján több mint energikus, és habár negyvenöt éves, még mindig nem szokatlan, hogy elképesztő dolgokat visz véghez a Chamonixvölgyben. Egy neves bank igazgatója volt, aztán valamiféle hatáskörrel rendelkezett a háború utáni pénzügyi eltévelyedésben.
A rokonszenv fénysugara csillant meg Leithen szemében.
– Hogy viseled? – kérdezte.
– Elvesztettem az élet értelmét. Többé-kevésbé mindent pornak és hamunak látok. Olyan ez, mint amikor hirtelen felébredsz, és rájössz, hogy épp annyira vagy tekintettel becsületes munkatársaidra, mint bármelyik zaklatott idős hölgy, és a munka, amire életedet áldoztad, inkább tűnik apróságokon való pokoli civódásnak… miért, tűnödsz el rajta, és mi jöhet még.
– Feltételezem, hogy legfőbb ideje egy vakációnak.
– Az utolsó dolog, amire vágyom. Épp ez a bajom. Nincs kedvem semmihez, legyen az munka vagy szórakozás, és mégsem vagyok fáradt… csak unott.
Leithen együttérzése érdeklődésbe csapott át. – Jártál már orvosnál?
Kis habozás után azt felelte: – Igen, az öreg Acton Croke-nál jártam ma délután. Semmi haszna nem volt. Azt tanácsolta, hogy menjek Moszkvába, és intézzek el egy kereskedelmi megállapodást. Úgy gondolta, hogy az talán megelégedéssel fog eltölteni jelenlegi helyzetemben.
– Nekem azt mondta, hogy lopjak el egy lovat.
Palliser-Yeates úr igencsak meglepődve bámult rá. – Te? Ugyanígy érzel? Szintén Croke-nál voltál?
– Három órával ezelőtt. Úgy vélem, hogy a meglátása jó volt. Szerinte zűrös helyzetbe kéne hoznom magam, hogy utána értékelni tudjam az élet apró örömeit, amikből annyira elegem van most. Valószínűleg igaza van, csakhogy mégsem vághatok a közepébe hidegvérrel.
Palliser-Yeates úr helyeselt. Az a tény, hogy bajtársra leltek szerencsétlenségükben, nagyon apránként ugyan, de elkezdte mindkettejüket felvidítani. A szomszédos asztaltól, mint egy ekhó egy boldogabb világból, úgy visszhangzottak a fiatalság harsány hangjai és szívből jövő kacajai. Leithen feléjük fordult.
– Mit nem adnék Archie jókedvéért – mondta, – szemrebbenés nélkül feláldoznám az egész jobb lábamat. Vagy ha mást nem, akkor Charles Lamancha telhetetlen ambíciójával is beérném. Ha valaki mindig többet és többet akar elérni, mint ő, az nem szenved unalmában.
Palliser-Yeates ránézett a kérdéses férfira, a két vacsorázó közül a sötétbőrű magasabbikra. – Ebben nem lennék olyan biztos. Talán csak túl könnyedén kapott meg mindent. Igazából szokatlanul gyorsan jutott el idáig, és olyankor megvan rá az esély, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja.
Lord Lamancha személye – és a nevének semmi köze Don Quijotéhoz vagy Spanyolországhoz; egy legelő neve volt, ami hat évtizeddel ezelőtt a skót vidék határmezsgyéjén húzódott – sok földi érdeklődésének középpontjában állt. Apja, a liddesdale-i márki egy jó egészségnek örvendő öregember volt, aki okkal feltételezhetően még egy tíz évig biztosan elélhet, amivel megakadályozhatja, hogy fia pályafutása a Lordok Házában idő előtti elbocsátás miatt kerüljön veszélybe. A kabinet tagjaként biztos helye volt Londonban, és nagy hírnévre tett szert tényeken alapuló szónoklatainak köszönhetően, amik felváltották a háború előtti üres beszédeket.
Megbíztak benne, hiszen spanyol hidalgó kinézete ellenére úgy hitték, hogy megvan benne az őszinteség és intelligencia egyvelege, amit az angolok megkívánnak államférfijaiktól. Továbbá népszerű is volt, mivel a háborúban nyújtott szolgálatai a kalandos ifjú utazásainak pletykáival keresztezve megmozgatták az átlagpolgár fantáziáját. Mostanában az a szóbeszéd járta, hogy egy pompás birodalmi tisztségre esélyes, ami hamarosan megüresedik, egy másik pletyka szerint pedig egy minisztériumi átrendeződés során ő kerülne egy ellentmondásos kormány élére. Meglehetősen figyelemre méltó tisztségnek számított ez egy negyvenes évei elején járó férfinak, aki a közszférába minden születéséből fakadó hátránnyal indult.
– Feltételezhetően boldog – mondta Leithen. – De mindig úgy tartottam, hogy van rá esély, hogy Charles túllő a célon. Kétlem, hogy az ambíciója vele született képesség lenne és nem pedig felvett tulajdonság. Van egyfajta eredendő igazságérzet mindegyik skótban. Emlékszem rá az iskolából.
A két férfi az étkezés végeztével visszavonult a szivarszobába, ahol szórakozott kedvükben fogyasztották el kávéjukat. Mindegyikük a másikra gondolt, vajon milyen megoldással szolgálhatna a másik ügye a sajátjukéra vonatkozóan. Az elmélkedés hatására mindegyikükben pislákolni kezdett a vigasz kicsiny lángja.
Nem sokkal később Sir Archibald Roylance hallatta hangját, majd élettől duzzadó fiatalember módjára ledobta magát a Leithen melletti kanapéra. Eközben Lord Lamancha szivart választott. Archie béna lábát kényelembe helyezte, és megtöltött egy antik pipát.
– Nehéz időket élünk – jelentette ki. – Azon vagyok, hogy feldobjam a jóöreg Charlest, de olyan ez, mintha egy légy próbálna szembeszállni egy ötven kilóméter per órás szélviharral. Nem tudok rájönni, hogy mi lelte. Itt vagyok én, egy támogatásra szoruló, a ranglétra alján küzdő ifjonc, aki mégsem keseredik el, és itt van Charles a csúcsok csúcsán, mégis lógatja az orrát, és azt állítja, hogy balgaság az egész világ. Megdöbbentő perspektíva a fiatalok számára.
Lamancha, aki Palliser-Yeates mellett ült le egy karosszékbe, a többiekre pillantott, és kényszeredetten elmosolyodott.–
– Igaz ez, Charles? – kérdezte Leithen. – Te is rosszkedvű vagy? Ugyanis Johnnal éppen most vallottunk színt egymásnak, hogy tevékeny életünk során még sosem volt ennyire elegünk mindenből ebben a vidám világban.
Lamancha bólintott. – Magam sem tudom, mi lelt. Nem tudok ma szembenézni a parlamenttel, úgyhogy felhívtam Archiet, hogy jöjjön, és vidítson fel. Azt gondolnám, hogy elfásultam, de ez egy újfajta elgyötörtség, ugyanis teljesen fittnek érzem magam, és azt sem mondhatnám, hogy szellemileg kimerült lennék. Egyszerűen csak annyi, hogy minden elvesztette régi fényét. Minden jellegtelen.
A három férfi együtt járt iskolába, később egyetemre is, és a kezdetek óta jóbarátok voltak. Nem voltak titkaik egymás előtt. Leithen, akinek arcán és hangján a lappangó érdeklődés nyomait fedezhettük fel, nagyvonalakban beszámolt saját hangulatáról, és a diagnózisról, amit kiváló tanácsosa állított fel. Archie Roylance üres tekintettel nézett hol az egyikükre, hol a másikukra, mintha valami újdonság gyűrűzött volna be egyszerű életfilozófiájába.
– Pajtások, most bizony megfogtatok – vágta közbe. – Mindannyian kitűnőségek vagytok, mindenetek megvan, ami jó kedvre deríthetne benneteket, és mégis úgy zúgolódtok, mint egy munkásszázad! Igencsak elszégyellhetnétek magatokat. A sorsot kísértitek. Amire ti vágytok, az egy kemény edzés. Izzadjatok napi tíz órát egy meredek hegyen, és máris megszabadultok a rögeszmétektől.
– Én drága Archiem – mondta Leithen – a te recepted túlságosan nyers. Mindig is a sport megszállottja voltam, de most a kisujjamat se mozdítanám azért, hogy egy harminckilós lazacot fogjak vagy nagyvadra menjek. Nem akarom már. Semmi élvezetet nem találok benne.
Megcsömörlöttem. Minden túl könnyű.
– A fene egye meg! Ti vagytok a legrosszabb elkényeztetett pofák, akikről valaha hallottam, és persze gyönyörű példái a demokráciának – Archie olyan hévvel beszélt, mintha saját isteneit káromolná.
– Akárhogyan is, a demokrácia jó példa számunkra. Már értem, hogy a munkások miért sztrájkolnak néha minden ok nélkül. Mi is sztrájkot hirdetünk: a kiváltságaink ellen!
Archie se látott, se hallott. – Túl könnyű? – ismételte. – Ezt szimplán önteltségnek nevezem. Hányszor láttam én, hogy célt tévesztesz, öregem.
– Voltaképpen számomra tűnik túl könnyűnek. Minden azzá vált, munka és szórakozás egyaránt.
– Pont a nehézségét rontjátok el. Vadásszatok például egy húszkaliberessel vagy halásszatok egy kétméteres botra tűzött szárított csalival.
– Nem akarok megölni semmit – mondta Palliser-Yeates, – nem találok abban semmi élvezetet.
Archie teljesen ledöbbent. Majd egy emlékkép suhant át szeme előtt. – Szegény öreg Jim Tarrasra emlékeztettek – mondta elgondolkodva.
Egy érdeklődő sem akadt Jim Tarras kiléte iránt, ezért Archie önkényesen folytatta.
– Nem emlékeztek Jimre? Valahol Moray vidékén volt egy kis háza, és szinte minden idejét azzal töltötte, hogy Kelet-Afrikában vadászott. Szegény fickó, foltokkal teli ment vissza a háborúba, maláriában szenvedett. Nos, aztán meghalt az apja, ő pedig hazaköltözött, és talált egy szokatlanul egyhangú munkát magának. Így aztán azért, hogy egy kis színt vigyen az életébe, feltalált egy újfajta sportot. Mindent tudott a vadászatról, és a gyalogtúráiból rendkívül jól ismerte a skót felföld, Highland vidékét. Fogta magát és írt egy udvarias levelet a közeli erdő tulajdonosának, miszerint bizonyos időpontok között szándékában áll megölni egyet a szarvasai közül. Ha sikerül megölnie, azt írta, akkor vállalja annak elszállítását az erdő tulajdonosának, hiszen végtére is ő nem volt tolvaj.
– Én ezt magasszintű orvvadászatnak hívom – tette hozzá Palliser-Yeates.
– Ugye? A legtöbb pasas, akinek írt, elfogadta a kihívását és arra biztatták, hogy jöjjön és próbáljon szerencsét. Emlékszem, hogy az ifjabb Avington a környék összes férfiját és fiát kötelezte, hogy három éjszakán keresztül figyeljék az erdőt. Tudniillik Jim többnyire éjszaka dolgozott. Egy vagy két goromba fickó bevonta a rendőrséget, és szerették volna kivégeztetni, de a közvélemény ellenük szegült, mondván, hogy az piszkosul sportszerűtlen lenne.
– Mindig sikerült levadásznia a szarvast? – kérdezte Leithen.
– Ki-vé-tel nél-kül, leteperte és elcipelte a tulajdonosnak, mert ez volt a játékszabálya. Olykor egy hajszálon múlt a lebukás, és Avington, aki eddigre már megkergült, próbált rálőni, de helyette egy hajtó lábába lőtt bele. De Jim mindig nyert. Azt hiszem, ő volt a valaha létezett legnagyszerűbb vadászistenség.
– Igaz ez, Archie? – Lamancha hangja ellentmondást nem tűrőn csengett.
– Ez a színtiszta igazság. Mindent tudok erről, mert Wattie Lithgow, aki korábban Jim embere volt, most már nekem dolgozik. Ő és a felesége gondozzák a házamat Craskban. Jim senki mást nem vitt magával, mindig csak Wattie-t, és így ő is épp olyan agyafúrt fickó lett, mint maga Jim.
Leithen ásított. – Miféle hely ez a Crask? – érdeklődött.
– Parányi kis hely. Néhány hegyi tavon kívül nem lehet miből horgászni, vadászni pedig csak primitív körülmények közt. A madarak miatt tartom. Anglia legcsodálatosabb fészkelési területe, kivéve néhány távoli szigetet. Nem tudom, miért alakult így, de így van. Talán köze van a Golf-áramlathoz. Mindenesetre a szürke cankó rendszerint nálunk szaporodik, illetve az északi búvár és még számos ritka kacsaféle. Mesés kis hely tavasszal szintén, amikor a madarak vonulását nézhetjük.
– Sok időt szoktál ott tölteni?
– Általában az áprilist éppúgy, mint augusztus közepétől az október közepéig tartó időszakot. Ami azt illeti, ez az egyetlen általam ismert hely, ahol azt csinálhat az ember, amit csak akar. A ház egy mocsaras emelkedő tetején van, és az odavezető út másfél kilóméteres szakaszát jól beláthatjuk az ablakból. Rengeteg idő van a felkészülésre, ha valaki közeledik felénk. Az öreg komornyikommal, Simevel és a Lithgow házaspárral szoktam ott megpihenni, illetve olykor-olykor elszállásolok néhány cimborát, akinek tetszik ez az életforma. Ez az év legvidámabb része számomra.
– Vannak szomszédaid?
– Egy rakás, de nem sok vizet zavarnak. Crask a homokbánya a rézbányák közt; igen nehéz odajutni, és semmi látnivaló sincs ott. Szóval a rézbányák nem árulják el másnak.
Lamancha az íróasztal feletti könyvespolchoz sétált, és egy térképpel tért vissza. – Kik a rézbányáid? – kérdezte.
– Nos, a legércesebb az öreg Claybody Haripolból, ami hat kilóméterre van a domb túloldalán.
– Egy valódi gazember, igaz-e? – mondta
Leithen.
– Oh, nem. Ő sokkal inkább egy vén jómadár. Nem sokat törődik a családjával. Aztán itt van Glenraden, a Larrig folyó másik oldalán – mutatott rá egy pontra, amit éppen Lamancha tanulmányozott, – ahol egy valódi felföldi mágnás él, Alastair Raden, aki a skót alakulatok parancsnoka volt valamikor réges-rég. A családjuk eredete nagyjából az özönvíz idejéig nyúlik vissza, de olyan szegények, épphogy csak megélnek. Nála véget is ér az ott élő Radenek sora, aminek nincsen túl sok jelentősége, hiszen nincs fiú utódja, csak lányai. És akkor, természetesen, itt van a tetszetős Strathlarrig, ahol egy akkora borzasztóan hatalmas ház áll, mint egy gyár, viszont nagyszerű terület lazac halászatra. Valami amerikaiak vették idén, bostoniak vagy philadelphiaiak, már nem tudom pontosan, nagyon gazdagok és afféle kultúrsznobok.
Van egy fiuk, azt hiszem.
Lamancha becsukta a térképet.
– Ismered bármelyiküket is, Archie? – kérdezte.
– Csak a Claybody családot, futólag. Két évvel ezelőtt voltam velük vadászaton Suffolkban. A Radenék át akartak hívni már, de nem tartózkodtam otthon. A Bandicotték, ők az amerikaiak, újak idén.
– Alkalmas vadászatra a terület?
– A legalkalmasabb. Haripol a Felföld legmeredekebb és sportolásra legideálisabb erdeje, és Glenraden majdhogynem annyira megfelelő. Strathlarrigben nincs erdő, de ahogy mondtam is, csodálatos hely lazachorgászatra. A nyugati parti folyók közül a Larriget Laxford után sorolnám.
Lamancha megint elővette a térképet, és elmerengett felette. Felemelte fejét, majd szomorú arca, ami egyfajta rosszkedvet és lomhaságot hordozott, most egy mosollyal jóképűbbé és fiatalabbá varázsolódott.
– Ősszel vendégül látnál Craskben? – kérdezte. – A feleségemnek Aixba kell mennie kezelésre, és nekem pedig a Ház feloszlása után semmi tervem nincsen még.
– Minden további nélkül – tört ki Archieból. – Van egy halom szoba az öreg házban, és megígérhetem, hogy otthonosan fogod érezni magad. Figyeljetek, uraim! Miért nem jöttök mindnyájan? Szerzek majd egy-két plusz szolgálót Inverlarrigból.
– Kitűnő ötlet – mondta Lamancha. – De ne fáradj a szolgálókkal, hozom a saját emberemet, és egy csak férfiakból álló testületünk lesz, kivéve persze Mrs. Lithgowt… Egyébként rá lehet számítani?
– Hogy érted, hogy “számítani”? – kérdezte Archie zavartan, majd eszébe ötlött egy probléma. – De nem fogtok unatkozni? Túl sok sportfajtával nem tudok szolgálni, és természetkedvelők sem vagytok, mint én. Ez egy csendes élet, mint tudjátok.
– Én nem unatkoznék – mondta Lamancha, - tennem kell azért, hogy megelőzzem.
Leithen és Palliser-Yeates megsejtethették szándékát, mert egyöntetűen a következőképpen szóltak: – Nem fair dolog izgalomban tartani Archiet, Charles – mondta Palliser-Yeates. – Te is tudod, hogy soha nem tennéd.
– Szándékomban áll megpróbálni. Add be a derekad, John, pontosan erről beszéltünk: valami, ami pokoli nehéz, pokoli kellemetlen, és arra lett kitalálva, hogy utána unalmas élet után vágyódjunk. Még szép, hogy ti ketten csatlakozni fogtok hozzám.
– Mi a bánatról beszéltek? – kérdezte Archie értetlenül. – Csatlakozni mihez?
– Azzal bátorkodunk előhozakodni, hogy nálad szállásoltatjuk el magunkat, fiacskám, és kitépünk egy oldalt Jim Tarras könyvéből.
Sir Archie először csak bámult maga elé, majd idegesen felnevetett, aztán az isteneihez fohászkodott, végül hosszú, felszabadult kacagásban tört ki. – Tényleg komolyan gondoljátok? Te jóságos ég!... Na, de álljunk csak meg egy pillanatra. Meglehetősen kínos lesz számomra, ha ilyesmiben segédkezem, hiszen még csak most fogadtak el, mint leendő jelölt arra az országrészre.
– Annál jobb. Ha lebuknál, amit persze nem fogsz, akkor minden további nélkül járna neked az orvvadászok szavazata és megannyi más dolog. A legtöbb férfi a lelke mélyén mind orvvadász.
Archie kétkedve rázta fejét. – Ebben nem vagyok biztos. Szörnyen tisztességes emberek élnek ott, és az összes átkozott vadász és vadőr és hajtó egy olyasféle szakszervezetet alkotnak. A mihaszna alakok egy reménytelen kisebbséget képviselnek. Ha én börtönbe kerülnék…
– Nem kerülsz börtönbe. Legrosszabb esetben is bírságot kell majd fizetni, amit ki tudsz fizetni. Milyen büntetéssel jár egy ilyen törvényszegés, Ned?
– Nem tudom – válaszolta Leithen, – nem vagyok jártas a skót törvényekben. De Archienak tökéletesen igazat adok. Nem csinálhatunk magunkból nyilvános kiállítást. Már ahhoz is öregek vagyunk, hogy az éjféli harangszót megvárjuk.
– Ide figyeljetek – Lamancha komorságát felváltotta gyermeki buzgósága. – Az orvosod nem ló tolvajlást ajánlott? Nos, ez messze könnyebb feladat, mint lovat lopni. Azt elfogadtuk, hogy mi hárman frissítőt akarunk. És jobban belegondolva Archie jobban teszi, ha kimarad belőle, hiszen ő nem is szenved a mi betegségünkben, és egy egészséges embernek nincs szüksége gyógyszerre. De nekünk hármónknak szükségünk van rá, és ez az ötlet ösztönzőleg hatna. Természetesen vannak kockázatai, de ezek sportos kockázatok. Elvégre nekem van némi hírnevem ezen a téren, és ugyanannyit feccöltem bele, mint bárki.
A hallgatósága rideg arccal kísérte figyelemmel, de emiatt egy cseppet sem veszített lelkesedéséből.
– Ez egy első osztályú lehetőség. Egy magányosan álló ház, ahonnan mérföldekre be lehet látni, közeledik-e valaki, továbbá házigazdának pedig egy emberkerülő kutya, mint Archie. Megírjuk a leveleket, és egy londoni címen várjuk a válaszokat. Titokban érkezünk Craskba, és a környék tudta nélkül tartózkodunk ott, hogy Archie a síron túl is számíthasson a szavazóira. Ráadásul Lithgow is velünk lesz, aki anno Jim Tarras-szal játszotta ugyanezt a játékot. Ehhez a munkához minden idegszálunkra szükségünk lesz, és egy kis veszéllyel fűszerezett leleményességre, hiszen ha elbukunk, akkor bizony nevetség tárgyai lehetünk. Ezt a dolgot egyenesen a mennyből rendelték el nekünk.
Természetes, hogy te is jössz.
– Én ugyan nem csinálok ilyet – jelentette ki Leithen.
– Ahogy én sem – mondta Palliser-Yeates.
– Akkor egyedül megyek – mondta derűsen Lamancha. – Megyek, és meggyógyulok, ha ti nem akartok. Egy hónapotok van meggondolni magatokat, addig nyitva áll a kaputok a testületben.
Sir Archieról lerítt, hogy azt gondolja, bárcsak ne említette volna Jim Tarras végzetes nevét. – Azt mondanám, Charles, szóval… – kezdte habozva, aztán hamar belefojtották a szót.
– Vissza akarod vonni a meghívásod? – kérdezte Lamancha szigorúan. – Nagyszerű, én már elfogadtam egyszer, továbbá megszerkesztek egy mintalevelet, amit a felföldi mágnásodnak és Claybody-nak, valamint az amerikaiaknak fogok címezni.
Felpattant, és a legközelebbi íróasztalról elhozott egy ceruzát, és jegyzetpapírt. – Na, szóval
“Uram, enyém a megtiszteltetés, hogy tájékoztathatom abbéli törekvésemről, hogy szarvast vadásszak le vagy helyzettől függően lazacot horgásszak az ön földjén ___-án késő éjjel.” A dátumot most még üresen hagyhatjuk. “Az állat természetesen az ön tulajdonában marad, és annak rendje és módja szerint elszállítódik magához. Egy kikötés érvényes erre vonatkozóan, hogy a zsákmányt egészben kell az ön körletén kívülre hurcolni. Abban az esetben, ha alulírott nem teljesíti a kihívását, kötelességet vállal száz font megfizetésére, amennyiben sikerrel jár, akkor pedig ötven fontot adományoz egy ön által választott jótékony célnak. Maradok alázatos szolgája.”
– Mit szóltok hozzá? – kérdezte. – Hivatalos, kicsit túlságosan is, de tökéletesen udvarias, ahogy az író javaslatot tesz, hogy úgy fizet, mint egy úriember. A jó benyomás az első.
– Elfelejtetted aláírni – tette hozzá Leithen szárazon.
– Egy álnévvel kell aláírni – egy percre elgondolkozott. – Megvan. Egyszerre üzleties és titokzatos. – A piszkozat aljára odafirkantotta a nevet: John Macnab.
John Macnab
The great doctor stood on the hearth-rug looking down at his friend who sprawled before him in an easy-chair. It was a hot day in early July, and the windows were closed and the blinds half-down to keep out the glare and the dust. The standing figure had bent shoulders, a massive clean-shaven face, and a keen interrogatory air, and might have passed his sixtieth birthday. He looked like a distinguished lawyer, who would soon leave his practice for the Bench. But it was the man in the chair who was the lawyer, a man who had left forty behind him, but was still on the pleasant side of fifty.
"I tell you for the tenth time that there's nothing the matter with you."
"And I tell you for the tenth time that I'm miserably ill."
The doctor shrugged his shoulders. "Then it's a mind diseased, to which I don't propose to minister. What do you say is wrong?"
"Simply what my housekeeper calls a 'no-how' feeling."
"It's clearly nothing physical. Your heart and lungs are sound. Your digestion's as good as anybody's can be in London in midsummer. Your nerves—well, I've tried all the stock tests, and they appear to be normal."
"Oh, my nerves are all right," said the other wearily.
"Your brain seems good enough, except for this dismal obsession that you are ill. I can find no earthly thing wrong, except that you're stale. I don't say rundown, for that you're not. You're stale in mind. You want a holiday."
"I don't. I may need one, but I don't want it. That's precisely the trouble. I used to be a glutton for holidays, and spent my leisure moments during term planning what I was going to do. Now there seems to be nothing in the world I want to do—neither work nor play."
"Try fishing. You used to be keen."
"I've killed all the salmon I mean to kill. I never want to look the ugly brutes in the face again."
"Shooting?"
"Too easy and too dull."
"A yacht."
"Stop it, old fellow. Your catalogue of undesired delights only makes it worse. I tell you that there's nothing at this moment which has the slightest charm for me. I'm bored with my work, and I can't think of anything else of any kind for which I would cross the street. I don't even want to go into the country and sleep. It's been coming on for a long time—I did not feel it so badly, for I was in a service and not my own master. Now I've nothing to do except to earn an enormous income, which I haven't any need for. Work comes rolling in—I've got retainers for nearly every solvent concern in this land—and all that happens is that I want to strangle my clerk and a few eminent solicitors. I don't care a tinker's curse for success, and what is worse, I'm just as apathetic about the modest pleasures which used to enliven my life."
"You may be more tired than you think."
"I'm not tired at all." The speaker rose from his chair yawning, and walked to the windows to stare into the airless street. He did not look tired, for his movements were vigorous, and, though his face had the slight pallor of his profession, his eye was clear and steady. He turned round suddenly.
"I tell you what I've got, It's what the Middle ages suffered from— I read a book about it the other day—and its called Taedium Vitae. It's a special kind of ennui. I can diagnose my ailment well enough and Shakespeare has the words for it. I've come to a pitch where I find 'nothing left remarkable beneath the visiting moon.'
"Then why do you come to me, if the trouble is not with your body?"
"Because you're you. I should come to you just the same if you were a vet, or a bone-setter, or a Christian Scientist. I want your advice, not as a fashionable consultant, but as an old friend and a wise man. It's a state of affairs that can't go on. What am I to do to get rid of this infernal disillusionment? I can't go through the rest of my life dragging my wing."
The doctor was smiling.
"If you ask my professional advice," he said, "I am bound to tell you that medical science has no suggestion to offer. If you consult me as a friend, I advise you to steal a horse in some part of the world where a horse-thief is usually hanged."
The other considered. "Pretty drastic prescription for a man who has been a Law Officer of the Crown."
"I speak figuratively. You've got to rediscover the comforts of your life by losing them for a little. You have good food and all the rest of it at your command—well, you've got to be in want for a bit to appreciate them. You're secure and respected and rather eminent—well, somehow or other get under the weather. If you could induce the newspapers to accuse you of something shady and have the devil of a job to clear yourself it might do the trick. The fact is, you've grown too competent. You need to be made to struggle for your life again—your life or your reputation. You have to find out the tonic of difficulty, and you can't find it in your profession.
Therefore I say 'Steal a horse.' A faint interest appeared in the other's eyes.
"That sounds to me good sense. But, hang it all, it's utterly unpractical. I can't go looking for scrapes. I should feel like play-acting if in cold blood I got myself into difficulties, and I take it that the essence of your prescription is that I must feel desperately in earnest."
"I'm not prescribing. Heaven forbid that I should advise a friend to look for trouble. I'm merely stating how in the abstract I regard your case."
The patient rose to go. "Miserable comforters are ye all," he groaned. "Well, it appears you can do nothing for me except to suggest the advisability of crime. I suppose it's no good trying to make you take a fee?"
The doctor shook his head. "I wasn't altogether chaffing. Honestly, you would be the better of dropping for a month or two into another world— a harder one. A hand on a cattle-boat, for instance."
Sir Edward Leithen sighed deeply as he turned from the doorstep down the long hot street. He did not look behind him, or he would have seen another gentleman approach cautiously round the corner of a side-street, and, when the coast was clear, ring the doctor's bell. He was so completely fatigued with life that he neglected to be cautious at crossings, as was his habit, and was all but slain by a motor-omnibus. Everything seemed weary and overfamiliar—the summer smell of town, the din of traffic, the panorama of faces, pretty women shopping, the occasional sight of a friend. Long ago, he reflected with disgust, there had been a time when he had enjoyed it all.
He found sanctuary at last in the shade and coolness of his club. He remembered that he was dining out, and bade the porter telephone that he could not come, giving no reason. He remembered, too, that there was a division in the House that night, an important division advertised by a three-line whip. He declined to go near the place. At any rate, he would have the dim consolation of behaving badly. His clerk was probably at the moment hunting feverishly for him, for he had missed a consultation in the great Argentine bank case which was in the paper next morning. That could also slide. He wanted, nay, he was determined, to make a mess of it.
Then he discovered that he was hungry, and that it was nearly the hour when a man may dine. "I've only one positive feeling left," he told himself, "the satisfaction of my brute needs. Nice position for a gentleman and a Christian!"
There was one other man in the dining-room, sitting at the little table in the window. At first sight he had the look of an undergraduate, a Rugby Blue, perhaps, who had just come down from the
University, for he had the broad, slightly stooped shoulders of the football-player. He had a ruddy face, untidy sandy hair, and large reflective grey eyes. It was those eyes which declared his age, for round them were the many fine wrinkles which come only from the passage of time.
"Hullo, John," said Leithen. "May I sit at your table?"
The other, whose name was Palliser-Yeates, nodded. "You may certainly eat in my company, but I've got nothing to say to you, Ned. I'm feeling as dried-up as a dead starfish."
They ate their meal in silence, and so preoccupied was Sir Edward Leithen with his own affairs that it did not seem to him strange that Mr Palliser-Yeates, who was commonly a person of robust spirits and plentiful conversation, should have the air of a deaf-mute. When they had reached the fish, two other diners took their seats and waved them a greeting. One of them was a youth with lean, high-coloured cheeks, who limped slightly; the other a tallish older man with a long dark face, a small dark moustache, and a neat pointed chin which gave him something of the air of a hidalgo. He looked weary and glum, but his companion seemed to be in the best of tempers, for his laugh rang out in that empty place with a startling boyishness. Mr Palliser-Yeates looked up angrily, with a shiver.
"Noisy brute, Archie Roylance!" he observed. "I suppose he's above himself since Ascot. His horse won some beastly race, didn't it? It's a good thing to be young and an ass."
There was that in his tone which roused Leithen from his apathy. He cast a sharp glance at the other's face.
"You're off-colour."
"No," said the other brusquely. "I'm perfectly fit. Only I'm getting old."
This was food for wonder, inasmuch as Mr Palliser-Yeates had a reputation for a more than youthful energy and, although forty-five years of age, was still accustomed to do startling things on the Chamonix Aiguilles. He was head of an eminent banking firm and something of an authority on the aberrations of post-war finance.
A gleam of sympathy came into Leithen's eyes.
"How does it take you?" he asked.
"I've lost zest. Everything seems more or less dust and ashes. When you suddenly wake up and find that you've come to regard your respectable colleagues as so many fidgety old women and the job you've given your life to as an infernal squabble about trifles—why, you begin to wonder what's going to happen."
"I suppose a holiday ought to happen."
"The last thing I want. That's my complaint. I have no desire to do anything, work or play, and yet
I'm not tired—only bored." Leithen's sympathy had become interest.
"Have you seen a doctor?"
The other hesitated. "Yes," he said at length. "I saw old Acton Croke this afternoon. He was no earthly use. He advised me to go to Moscow and fix up a trade agreement. He thought that might make me content with my present lot."
"He told me to steal a horse."
Mr Palliser-Yeates stared in extreme surprise. "You! Do you feel the same way? Have you been to Croke?"
"Three hours ago. I thought he talked good sense. He said I must get into a rougher life so as to appreciate the blessings of the life that I'm fed up with. Probably he is right, but you can't take that sort of step in cold blood."
Mr. Palliser-Yeates assented. The fact of having found an associate in misfortune seemed to enliven slightly, very slightly, the spirits of both. From the adjoining table came, like an echo from a happier world, the ringing voice and hearty laughter of youth. Leithen jerked his head towards them.
"I would give a good deal for Archie's gusto," he said. "My sound right leg, for example. Or, if I couldn't I'd like Charles Lamancha's insatiable ambition. If you want as much as he wants, you don't suffer from tedium."
Palliser-Yeates looked at the gentleman in question, the tall dark one of the two diners. "I'm not so sure. Perhaps he had got too much too easily. He has come on uncommon quick, you know, and, if you do that, there's apt to arrive a moment when you flag."
Lord Lamancha—the title had no connection with Don Quixote and Spain, but was the name of a shieling in a Border glen which had been the home six centuries ago of the ancient house of Merkland— was an object of interest to many of his countrymen. The Marquis of Liddesdale, his father, was a hale old man who might reasonably be expected to live for another ten years and so prevent his son's career being compromised by a premature removal to the House of Lords. He had a safe seat for a London division, was a member of the Cabinet, and had a high reputation for the matter-of-fact oratory which has replaced the pre-war grandiloquence.
People trusted him, because, in spite of his hidalgoish appearance, he was believed to have that combination of candour and intelligence which England desires in her public men. Also he was popular, for his record in the war and the rumour of a youth spent in adventurous travel touched the imagination of the ordinary citizen. At the moment he was being talked of for a great Imperial post which was soon to become vacant, and there was gossip, in the alternative, of a Ministerial readjustment which would make him the pivot of a controversial Government. It was a remarkable position for a man to have won in his early forties, who had entered public life with every disadvantage of birth.
"I suppose he's happy," said Leithen. "But I've always held that there was a chance of Charles kicking over the traces. I doubt if his ambition is an organic part of him and not stuck on with pins. There's a fundamental daftness in all Merklands. I remember him at school."
The two men finished their meal and retired to the smoking-room, where they drank their coffee abstractedly. Each was thinking about the other, and wondering what light the other's case could shed on his own. The speculation gave each a faint glimmer of comfort.
Presently the voice of Sir Archibald Roylance was heard, and that ebullient young man flung himself down on a sofa beside Leithen, while Lord Lamancha selected a cigar. Sir Archie settled his game leg to his satisfaction, and filled an ancient pipe.
"Heavy weather," he announced. "I've been tryin' to cheer up old Charles and it's been like castin' a fly against a thirty-mile gale. I can't make out what's come over him. Here's a deservin' lad like me struggling at the foot of the ladder and not cast down, and there's Charles high up on the top rungs as glum as an owl and declarin' that the whole thing's foolishness. Shockin' spectacle for youth."
Lamancha, who had found an arm-chair beside Palliser-Yeates, looked at the others and smiled wryly.
"Is that true, Charles?" Leithen asked. "Are you also feeling hipped? Because John and I have just been confessing to each other that we're more fed up with everything in this gay world than we've ever been before in our useful lives."
Lamancha nodded. "I don't know what has come over me. I couldn't face the House to-night, so I telephoned to Archie to come and cheer me. I suppose I'm stale, but it's a new kind of staleness, for I'm perfectly fit in body, and I can't honestly say I feel weary in mind. It's simply that the light has gone out of the landscape. Nothing has any savour."
The three men had been at school together, they had been contemporaries at the University, and close friends ever since. They had no secrets from each other. Leithen, into whose face and voice had come a remote hint of interest, gave a sketch of his own mood, and the diagnosis of the eminent consultant. Archie Roylance stared blankly from one to the other, as if some new thing had broken in upon his simple philosophy of life.
"You fellows beat me," he cried. "Here you are, every one of you a swell of sorts, with every thing to make you cheerful, and you're grousin' like a labour battalion! You should be jolly well ashamed of yourselves. It's fairly temptin' Providence. What you want is some hard exercise. Go and sweat ten hours a day on a steep hill, and you'll get rid of these notions."
"My dear Archie," said Leithen. "your prescription is too crude. I used to be fond enough of sport, but I wouldn't stir a foot to catch a sixty-pound salmon or kill a fourteen pointer. I don't want to. I see no fun in it. I'm blasé. It's too easy."
"Well, I'm dashed! You're the worst spoiled chap I ever heard of, and a nice example to democracy." Archie spoke as if his gods had been blasphemed.
"Democracy, anyhow, is a good example to us. I know now why workmen strike sometimes and can't give any reason. We're on strike—against our privileges."
Archie was not listening. "Too easy, you say?" he repeated. "I call that pretty fair conceit. I've seen you miss birds often enough, old fellow."
"Nevertheless, it seems to me too easy. Everything has become too easy, both work and play."
"You can screw up the difficulty, you know. Try shootin' with a twenty bore, or fishin' for salmon with a nine-foot rod and a dry-fly cast."
"I don't want to kill anything," said Palliser- Yeates. "I don't see the fun of it."
Archie was truly shocked. Then a light of reminiscence came into his eye. "You remind me of poor old Jim Tarras," he said thoughtfully.
There were no inquiries about Jim Tarras, so Archie volunteered further news.
"You remember Jim? He had a little place somewhere in Moray, and spent most of his time shootin' in East Africa. Poor chap, he went back there with Smuts in the war and perished of blackwater. Well, when his father died and he came home to settle down, he found it an uncommon dull job. So, to enliven it, he invented a new kind of sport. He knew all there was to be known about Shikar, and from trampin' about the Highlands he had a pretty accurate knowledge of the country-side. So he used to write to the owner of a deer forest and present his compliments, and beg to inform him that between certain dates he proposed to kill one of his stags. When he had killed it he undertook to deliver it to the owner, for he wasn't a thief."
"I call that poaching on the grand scale," observed Palliser-Yeates.
"Wasn't it? Most of the fellows he wrote to accepted his challenge and told him to come and do his damnedest. Little Avington, I remember, turned on every man and boy about the place for three nights to watch the forest. Jim usually worked at night, you see. One or two curmudgeons talked of the police and prosecutin' him, but public opinion was against them—too dashed unsportin'."
"Did he always get his stag?" Leithen asked.
"In-var-iably, and got it off the ground and delivered it to the owner, for that was the rule of the game. Sometimes he had a precious near squeak, and Avington, who was going off his head at the time, tried to pot him—shot a gillie in the leg too. But Jim always won out. I should think he was the best Shikari God ever made."
"Is that true, Archie?" Lamancha's voice had a magisterial tone.
"True—as—true. I know all about it, far Wattie Lithgow, who was Jim's man, is with me now. He and his wife keep house for me at Crask. Jim never took but the one man with him, and that was Wattie, and he made him just about as cunning an old dodger as himself."
Leithen yawned. "What sort of a place is Crask?" he inquired.
"Tiny little place. No fishin' except some hill lochs and only rough shootin'. I take it for the birds. Most marvellous nestin' ground in Britain barrin' some of the Outer Islands. I don't know why it should be, but it is. Something to do with the Gulf Stream, maybe. Anyhow, I've got the greenshank breedin' regularly and the red-throated diver, and half a dozen rare duck. It's a marvellous stoppin' place in spring too, for birds goin' north."
"Are you much there?"
"Generally in April, and always from the middle of August till the middle of October. You see, it's about the only place I know where you can do exactly as you like. The house is stuck away up on a long slope of moor, and you see the road for a mile from the windows, so you've plenty of time to take to the hills if anybody comes to worry you. I roost there with old Sime, my butler, and the two Lithgows, and put up a pal now and then who likes the life. It's the jolliest bit of the year for me."
"Have you any neighbours?"
"Heaps, but they don't trouble me much. Crask's the earthenware pot among the brazen vessels— mighty hard to get to and nothing to see when you get there. So the brazen vessels keep to themselves."
Lamancha went to a shelf of books above a writing-table and returned with an atlas. "Who are your brazen vessels?" he asked.
"Well, my brassiest is old Claybody at Haripol— that's four miles off across the hill."
"Bit of a swine, isn't he?" said Leithen.
"Oh, no. He's rather a good old bird himself. Don't care so much for his family. Then there's Glenraden t'other side of the Larrig"—he indicated a point on the map which Lamancha was studying— "with a real old Highland grandee living in it—Alastair Raden—commanded the Scots Guards, I believe, in the year One. Family as old as the Flood and very poor, but just manage to hang on. He's the last Raden that will live there, but that doesn't matter so much as he has no son—only a brace of daughters. Then, of course, there's the show place, Strathlarrig— horrible great house as large as a factory, but wonderful fine salmon-fishin'. Some Americans have got it this year—Boston or Philadelphia, I don't remember which—very rich and said to be rather high-brow. There's a son, I believe." Lamancha closed the atlas.
"Do you know any of these people, Archie?" he asked.
"Only the Claybody's—very slightly. I stayed with them in Suffolk for a covert shoot two years ago. The Radens have been to call on me, but I was out. The Bandicotts—that's the Americans—are new this year.
"Is the sport good?"
"The very best. Haripol is about the steepest and most sportin' forest in the Highlands, and Glenraden is nearly as good. There's no forest at Strathlarrig, but, as I've told you, amazin' good salmon fishin'. For a west coast river, I should put the Larrig only second to the Laxford."
Lamancha consulted the atlas again and appeared to ponder. Then he lifted his head, and his long face, which had a certain heaviness and sullenness in repose, was now lit by a smile which made it handsomer and younger.
"Could you have me at Crask this autumn?" he asked. "My wife has to go to Aix for a cure and I have no plans after the House rises."
"I should jolly well think so," cried Archie. "There's heaps of room in the old house, and I promise you I'll make you comfortable. Look here, you fellows! Why shouldn't all three of you come? I can get in a couple of extra maids from Inverlarrig."
"Excellent idea," said Lamancha. "But you mustn't bother about the maids. I'll bring my own man, and we'll have a male establishment, except for Mrs. Lithgow... By the way, I suppose you can count on Mrs. Lithgow?"
"How do you mean, 'count'?" asked Archie, rather puzzled. Then a difficulty struck him. "But wouldn't you be bored? I can't show you much in the way of sport, and you're not naturalists like me. It's a quiet life, you know."
"I shouldn't be bored," said Lamancha, "I should take steps to prevent it."
Leithen and Palliser-Yeates seemed to divine his intention, for they simultaneously exclaimed.—"It isn't fair to excite Archie, Charles," the latter said. "You know that you'll never do it."
"I intend to have a try. Hang it, John, it's the specific we were talking about—devilish difficult, devilish unpleasant, and calculated to make a man long for a dull life. Of course you two fellows will join me."
"What on earth are you talkin' about?" said the mystified Archie. "Join what?"
"We're proposing to quarter ourselves on you, my lad, and take a leaf out of Jim Tarras's book."
Sir Archie first stared, then he laughed nervously, then he called upon his gods, then he laughed freely and long. "Do you really mean it? What an almighty rag!... But hold on a moment. It will be rather awkward for me to take a hand. You see I've just been adopted as prospective candidate for that part of the country."
"So much the better. If you're found out—which you won't be—you'll get the poaching vote solid, and a good deal more. Most men at heart are poachers."
Archie shook a doubting head. "I don't know about that. They're an awfully respectable lot up there, and all those dashed stalkers and keepers and gillies are a sort of trade-union. The scallywags are a hopeless minority. If I get sent to quod—"
"You won't get sent to quod. At the worst it will be a fine, and you can pay that. What's the extreme penalty for this kind of offence, Ned?"
"I don't know," Leithen answered. "I'm not an authority on Scots law. But Archie's perfectly right. We can't go making a public exhibition of ourselves like this. We're too old to be listening to the chimes at midnight."
"Now, look here." Lamancha had shaken off his glumness and was as tense and eager as a schoolboy. "Didn't your doctor advise you to steal a horse? Well, this is a long sight easier than horse-stealing. It's admitted that we three want a tonic. On second thoughts Archie had better stand out—he hasn't our ailment, and a healthy man doesn't need medicine. But we three need it, and this idea is an inspiration. Of course we take risks, but they're sound sporting risks. After all, I've a reputation of a kind, and I put as much into the pool as anyone."
His hearers regarded him with stony faces, but this in no way checked his ardour.
"It's a perfectly first-class chance. A lonely house where you can see visitors a mile off, and an unsociable dog like Archie for a host. We write the letters and receive the answers at a London address. We arrive at Crask by stealth, and stay there unbeknown to the country-side, for Archie can count on his people and my man in a sepulchre. Also we've got Lithgow, who played the same game with Jim Tarras. We have a job which will want every bit of our nerve and ingenuity with a reasonable spice of danger—for, of course, if we fail we should cut queer figures. The thing is simply ordained by Heaven for our benefit. Of course you'll come." "I'll do nothing of the kind," said Leithen.
"No more will I," said Palliser-Yeates.
"Then I'll go alone," said Lamancha cheerfully. "I'm out for a cure, if you're not. You've a month to make up your mind, and meanwhile a share in the syndicate remains open to you."
Sir Archie looked as if he wished he had never mentioned the fatal name of Jim Tarras, "I say, you know, Charles," he began hesitatingly, but was cut short.
"Are you going back on your invitation?" asked Lamancha sternly. "Very well, then, I've accepted it, and what's more I'm going to draft a specimen letter that will go to your Highland grandee, and Claybody and the American."
He rose with a bound and fetched a pencil and a sheet of notepaper from the nearest writing-table. "Here goes—" "Sir, I have the honour to inform you that I propose to kill a stag—or a salmon as the case may be—on your ground between midnight on—and midnight—. We can leave the dates open for the present. The animal, of course, remains your property and will be duly delivered to you. It is a condition that it must be removed wholly outside your bounds. In the event of the undersigned failing to achieve his purpose he will pay as forfeit one hundred pounds, and if successful fifty pounds to any charity you may appoint. "I have the honour to be, your obedient humble servant."
"What do you say to that?" he asked. "Formal, a little official, but perfectly civil, and the writer proposes to pay his way like a gentleman. Bound to make a good impression."
"You've forgotten the signature," Leithen observed dryly.
"It must be signed with a nom de guerre." He thought for a moment. "I've got it. At once businesslike and mysterious." At the bottom of the draft he scrawled the name "John Macnab." Feeling as
dried-up as a dead starfish."