Jégvirágok éneke
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 384
Jégvirágok éneke
Nem, nem mindennap, nem akárhol találod meg őket. Évszakuk a tél, annak is a legzúzmarásabb napjain szoktak megjelenni. Ekkor kemény fagy szikrájának fénye vezet el otthonunkba. Fel-fellobbanó szalmaláng heve langyosít. A jégcsapok birodalmában kevés az oltalom. Mert itt minden aprófa kevés, amit az éhes kályha üres gyomrába hasogatunk. Közeledünk. A ház párás szemei, ködös ablakai kitartóan figyelik a jeges, hófödte járdákat, a jégpáncéltól púpos, csúszós utat. Az emberi lábnyomok csak botladoznak itt, ám az agancsos szarvasok húzta szánok észrevétlen siklanak. Főleg éjjel, álmainkban. A ház szemeinek üvegei beengedik fényét a fenséges napnak. Távoli, északi, hideg fény az. És talán az egyik legszívósabb, fagyos napon új vendégek érkeznek az ablakok üvegére. A jégvirágok ők. Így hívják őket.
A legkiválóbb, égi horgolótű csipketerítői. A természet maga formázta meg törékeny lényüket. A vékony karcok, csigaíves vonalak, az emberi szemmel láthatatlan levélerezetek, a fehér, büszke sziromfejek bókolva hajlanak egymásba. Hidegek, nem beszélnek. Hűvös leheletük, acélos tartásuk csak messziről engedi az ablakhoz az őket csodálni szándékozókat. Mögöttük a fehér függöny hullámai még jobban kiemelik fenségüket. Tündökölnek, akár egy jégszínház függönye előtt a büszkén bólintó primadonna, kinek vékony darázsdereka, egyenes tartása az idők végezetéig kecses, elegáns marad. Távolságtartóak. S hogy az idők végezete meddig tart? Azt soha senki, egyetlen tünékeny balerina sem tudja a jégszínház függönye előtt megmondani.
A hideg csendet egy melegszívű, élő árvácska törte meg. Ő télre az ablakpárkányon maradt. Hogy miért, arra nem ismerjük a választ. Nem tudhatjuk, egyáltalán hogyan maradt életben. Vékony gyökereivel a cserép földjébe kapaszkodott. Sárga, leheletfinom virágai sápadtan hajoltak zöld leveleire. Ő bizony fázott. Idegenként, reszketve nézte a hatalmas télnek csikorgó fogait, újabb és újabb meglepetéseit. Amikor a jégvirágok megjelentek az ablakon, olyan hideget érzett, hogy már-már vacogott. Mégis halvány melegség öntötte el szívét. Egy pillanatra megérezte a nyarat, meleg fénysugarat látott átsuhanni a szürke égbolton. Elvégre virágok érkeztek ide, talán az ő rokonai. Egyre hidegebb lett. A titokzatos jégvirágok szótlanul bámulták a sűrű hópelyheket az ablaküvegen, talán észre sem vették az árvácskát. Ám az árvácska mégis megszólította őket félénken.
- Karácsony lesz! Tudjátok? – nézett hihetetlen bátran a szépséges lényekre. –Ugye, ti is virágok vagytok? Ugye, a rokonságomhoz tartoztok? – folytatta rekedt hangon, miközben éles fájdalom szúrt a hidegtől virágtestébe.
A jégvirágok meg sem mozdultak, egy tekintetet sem vetettek a sárga szirmú árvácska felé. Hogy egyáltalán észrevették-e, nem tudni. Árvácska talán soha nem volt még ilyen árva, nem hiába kapta meg nevét. Elvégre mindig tudott valakihez szólani. A fák zöld levelei, a fűszálak, mind-mind beszélgetőtársai voltak. Ó, a többi virág! S ha más nem, hát mindig kéznél volt a tekergő szél. A nap melege most is átjárta egy-egy pillanatig, de lehet, hogy csak képzeletének játéka volt. A hideg játszott vele.
Az árvácska most hosszú beszédbe kezdett. A karácsonyról mesélt az ablak új jövevényeinek, a jégvirágoknak. Nem, nem zavarta, hogy meséje válasz nélkül marad, sőt még az sem bántotta, ha senki nem hallgatja. Csak mondta, mondta, mintha melegítették volna a szavak. Egyre hangosabban szólt a mese, a mindenséghez szólt ő, pedig azt hitte, csak ő hallja. Újabb és újabb rőzselángok költöztek a szóba, kévékbe rendeződtek, már lángként lobogtak. A szavak egyre bátrabb láncszemként kapcsolódtak egymásba, történetet mondtak. Közben átjárta Árvácskát az enyhe meleg, s úgy képzelte, kisütött a nap, már nem is fázik annyira.
Ezen az éjszakán megszületett Jézus, a Megváltó. Egy istállóban, jászolban pihent, ahol megszoptatta anyja, Mária. Állatok lehelete adott a fázóknak enyhelyet, egy kis meleget. Úgy mondják, pásztorok is voltak ott, s megérkeztek a betlehemi királyok. Csillag mutatta nekik az utat. Mária férje József, kivel felnevelték a kisdedet – sorolta az ősidők ősi történetét Árvácska, maga is a kertben hallotta. – Azt mondják, ilyenkor a lelkek felmelegszenek, s szétárad az élőlények közt a szeretet – nézett fel a gyönyörű, fenséges jégvirágokra.
Közben a nap korongja lecsúszott az ég aljára, sötétség borult az utcára. A függöny mögött egy gyertya lángja pislákolt az emberi kuckóban, s friss gyantaillat áradt szét a kuckó minden sarkába. Az asztalra egy szépséges, zöld fenyő érkezett. Egy-két toboz, dió és makk díszítette zöld ruháját. Így is szerényen álldogált a gyertya fényében. A szobába hihetetlen nyugalom költözött. Árvácska halk hangján a jégvirágokhoz énekelt, majd egyre bátrabban zengte be a kis szoba minden zugát éneke.
Mennyből az angyal
Lejött hozzátok.
Pásztorok! Pásztorok!
Hogy Betlehembe
Sietve menvén
Lássátok. Lássátok.
Más is történt ekkor. A hópelyhek egyre sűrűbben hullottak, átláthatatlan függönybe burkolták a tájat. Észrevétlen lágyították meg a fagyot, engedett csípős szorításából. Kavargó, szédítő táncuk elkápráztatta a jégpáncélt és a jégcsapokat, a hideg erő fogyatkozott. A jégvirágok mintha puhább, lágyabb ívekben pompáztak volna az ablakon, a kuckó vaskályhájának belseje pedig a vörös lángok tajtékzó táncába hívta a fahasábokat. Egyre melegebb lett. A jégvirágok már kezdték elveszíteni szilárd karcvonásaikat, alakjuk összefolyt, olvadozott. Láthatóan rövid ideig tartott látogatásuk. A melegtől először verejtékeztek, majd megjelentek az üvegen a víz szétfolyni készülő cseppjei. És most! Most megint valami nagyon különös történt! Nem véletlenül, hiszen a naptár szép karácsony estéjét írja. Az alakjukat elveszítő, távozó jégvirágok énekszóval búcsúztak. Azt énekelték, amit jeges szívükkel az Árvácskától tanultak.
Mennyből az angyal
Lejött hozzátok.
Pásztorok! Pásztorok!
Hogy Betlehembe
Sietve menvén
Lássátok. Lássátok.
Hallottunk ám mindent! Tudunk a karácsonyról, a kis Jézusról. Mi is szeretünk, Árvácska! – suttogta még az utolsó jégvirág, mielőtt végleg eltűnt a sima, nedves ablaküvegről.
Árvácska azonban mindezt már nem hallotta. A rideg tél tovább nem oltalmazta. A melegszívű kisvirág nem bírta tovább elviselni a jeges hideget, ami testének minden melegét kioltotta. Vagy mégis együtt énekel valahol fent a jégvirágokkal? Ti mit gondoltok?