Hőség

Írta: Vámos Hang György

---

Közzétéve 4 hónapja

Megtekintések száma: 327

---

---

Hőség
(tükrös délibáb)

Eloldódik,
s fölkering az égig minden.

Bankó-birtok,
fillér-tanyácska.
Csont-perselyként
csörren a kaszárnya.
Ott repül az ispotály,
a halál vas-trezorja,
zörgő, száraz részvényeit
a hold túlfelére szórja.

Fölfénylenek a krajcáros gondok,
az éhség, a szomjúság
nyűtt kabátján a gombok.

Vasbotos, karszalagos szellő,
-- parázs-mag kell neki,
azt lesi!
             megteszi! --,
s a falánk láng gyorsan felnő.

Kalimpálva,
ökörcsorda szállna,
riadtan rázva
az ócska pléhkolompot,
s hogy ne legyen csak úgy magába',
a kiszikkadt, hórihorgas gémeskút árnya,
-- vödre föl-le járva,
                                  a semmit cibálva –
játssza a bolondot!

Fölfut az út a légbe,
s mintha ott lenne végre vége,
-- hogy magát a tükrös létezésbe' nézze,
szakadatlan ott jár,
nyögve, kínlódva, poroszkál
a ˝majd csak lesz˝ és árnya a ˝volt már˝.

Tekergő, piros vonat
száz lábbal tapod a szélre,
-- si-et-ni kell,
                        mi most fo-gan, most mú-lik el
                                                                            cél-ját mind el-ér-je!

Csöpp falvak,
mint feldobott kövek
a felhők közt ütődnek halomba,
s bennük a lomha
˝nincs időben˝
kristállyá vált tömeg.
-- Vasárnapi ruhában,
                                    levett kalappal,
                                                              fénylő cipőben. --.

(Se nem ostobák, se nem hősök.)

Kiket csak az ősök
agyaggá omlott nyögése marasztalt,
                                                           kötött.
-- Mint a durva tréfából fellökött
                                                      falu bolondja,
ki zuhantában is csak mondja,
                                                 mondja,
                                                               mondja...

Úgy vádolnak ők,
-- csukott szájjal is --
dobognak, mint az égre hányt kavics.
Szemük smaragd,
tenyerük gyémánt,
haragvásuk, átkuk fekete kőszén.

(Az elrohadt hegedűszó a tőkén,
a ki nem fejt tej cseppje az üvöltés tőgyén,
a leölt csordák, kondák
legelőin a gyom-anakondák,
a búzaföld helyett beérett,
szuronyra tűzött kenyérjegy!)

A város is ott lebeg.
A hatalmas házak,
-- összebújva, mint a birkanyájak --,
tolongva, lökdösődve szállnak.
A gyárak dohogva kerengnek.
Mit gyomruk eddig kiontott,
felszippantják a sok dolgot,
                                             fölös koloncot,
                                                                      ólmot,
s kiköpik a fellegeknek.

A füst, a por, a korom,
mint kévébe kötött pára,
belefordul a nagy gépbe,
                                        lüktetésbe,
                                                           a vér áramába,
s kicséplődik a tüdővész,
a köhögés piros magja a szájra.

Eloldódik
s fölkering az égig minden.

-- Hiába.
Nem lesz eső!
Garasoskodik az Isten!