Hőség
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 302
Hőség
2017. július 15.-19.
Az ég tüzes bársonykalap,
lángol, mint a pokolkatlan szája.
A levegő forró, mégis, szinte teli szájjal harap,
és bár van a külvilágnak valamiféle bája,
felforr a velő a homlokcsont mögött,
és egy percre sem csitul, szürke zaj az elme.
A nyomás nyomán gazzal minden benőtt,
amióta elhagyta élete szerelme,
pedig volt pár hónap, reményteli,
vagy esetleg egy-két éve is talán;
mára útja néha már pokolbeli;
rémárnyképeket nézeget éjgödrei falán.
Öreg. Lassan mozdul, mint ólom, elnehezedett,
és a változásoktól már előre fél:
jót nem hozhat, rosszat meg úgysem vihet,
és egyre csak dühöng az a bolond szél,
amely már minden ismert emberséget annulál,
látszólag legalább. Ha értené!
Fejében a szenny az alpárinak gazsulál.
Elitista lenne? Jobbat nem remél.
A Sátán üvölt fejében folyton,
vagy megőrült szeráfok kara
harsonázik, és rángatja acéldróton,
hogy ideje menni végre haza,
bár régtől tudja, ahol az otthon,
a haza ugyanott nem található.
Ha itt nem a Földön, majd talán a Holdon.
És a hőségben csak szakad a hó.
Több éve. Szakad, állandóan esik,
talán csak a fejben legbelül;
szétzilálódott falak közt belső szemek lesik,
és kacagják: haha! Mégsem élsz emberül!
Bár az micsoda, emberül élni?
Szépen, nemesen, és talán még boldogan is?
Persze! Nem félni, bátornak lenni,
de hogyan, ha az egész lét hamis,
csaló és megcsalatott, hitehagyott?
Vagy a struggle for being lenne igaz,
amit Darwin láttatott?
A győztes mindig szívósabb? Ő a gaz?
Folyik a víz a hát közepén,
már váltókon döccen a vonat.
Persze, kín, ha nincsen temegén,
így a tiszta ég is tüzes bársonykalap,
amely velőt rothaszt a fejben,
és csomósodó hajhullást okoz,
olyan, mintha légylárva zizeg fejben.
A múló idő minden kínt felfokoz.