Hogyan olvassunk Kertész Imrét?

Hogyan olvassunk Kertész Imrét?

Kedves Barátom! Nem tudom, aktuális-e még Kertész Imre-ügy, vége van-e a Kertész-divatnak, amelynek két olvasata van: az irodalmi és a politikai. Talán soha nincs vége a vitának, és éppen ezért leírom neked, Kedves Olvasó, csak most, csak neked, akciósan, hogyan spórolj időt, és ezáltal pénzt és fáradságot, hogy mégis közelebb kerülj elsősorban az író Kertész Imréhez. Mert a mű a fontos, nem a média által sugallt, sokszor felületes vélemények. Éppen azért, mert függetleníteni akartam magam a média-hatástól, a politikus, politizáló írók véleményétől, magam akartam eldönteni, mi legyen a véleményem Kertészről és műveiről. Így jártam el évtizedek óta Máraival, Faludyval, Hegedüs Gézával, Wass Alberttel, Nyirő Józseffel is. Korrekt véleményemnek ára az volt, hogy hol a jobb, hol a baloldal ostobáinak haragját vívtam ki. Nos, tudom, akkor végzek jó munkát, ha megint kivívom a nekem járó haragot.

Most, hogy már csaknem minden Kertész Imre-művet elolvastam, most már — megkönnyítendő a dolgodat, kedves olvasó (mert az olvasó mindig kedves, amikor akarunk tőle valamit) — megírhatom, hogyan olvass Kertész Imrét, ha még érdekel, és ha fontosnak tartod, hogy időt szakíts rá.

Miközben újraolvastam Kertész Imre könyveit — immár 2002 óta, kis megszakításokkal olvasom, amióta megkapta a Nobel-díjat —, sok hígmagyarral, mélymagyarral, magyarmagyarral, „hazafi” és „hazaáruló” magyarral beszélgettem róla.

És azt tapasztaltam, hogy többségük nem érti Kertészt, vagy nem akarja érteni. Az emberek egy része, és sajnos egyre többen vannak, azért nem olvassák, mert antiszemiták. Egy másik csoport tagjainak műveltsége csekély, nem elég olvasottak, így nem értik, türelmük azonban nincs, hogy kézbe vegyék e Kertész műveket és elolvassák. És ezért, mert a nemértés miatt dühösek önmagukra, a szerzőre okádják dühüket. Más előítéletesek, akik persze nem ismerik el, hogy előítéletesek, ők is nehezen küzdenek meg Kertész újszerű, sok agymunkát igénylő műveivel. És mert nehéz olvasmány és ez komoly agymunkát követel, mintegy önmagukat védve, mert nem értették, az íróra hárították saját hiányosságaikat. Tisztelet a kivételnek. Csak nagyon kevesen ismerték fel Kertész jelentőségét, hogy újszerűen közelíti, magyarázza a Holocaustot, és ezért nem értették, miért ő kapta a Nobel-díjat. A gyűlölet és az irigység, ami Nobel-díját követte, méltán váltotta ki Kertész felháborodását. A Le Monde-ben 82 éves korában így nyilatkozott és könyveiben is többször hasonlóképpen: – … „Amikor Magyarország szabad lett és állítólag demokratikus, engem beskatulyázott a „zsidóságba”. Nem számított neki sem az élettapasztalatom, sem az irodalmi teljesítményem. Ez lehetetlenné tette, hogy akár a legcsekélyebb a nemzeti szolidaritás is ébredjen bennem. Ez szomorú, mert csak felerősíti azt a régi előítéletet, amely szerint a „zsidót” nem érdeklik a „magyarok”. De a jelenlegi helyzetben minden tiszta csalás. Nyelvi síkon is. Egyetlen szónak, egyetlen megfogalmazásnak sincs meg a valóságos jelentése. Az észnek nincs polgárjoga. Csak az érzelmek, a romanticizmus, a szentimentalizmus, ez uralkodik.”

Emlékszem, egy jobboldali párt eseményéről tudósítottam, és utána, vörösbor mellett megkérdeztem, mi a véleményük Kertész Imréről.

Fanyalogtak, és háborogva mondták, miért éppen Kertész, ez a zsidó kapta a Nobel-díjat. És különben is hazaáruló, Imre Kertész, hangsúlyozták. Ők nem tudják elképzelni, hogy a zsidó is lehet magyar. Kérdeztem tőlük, olvasták-e a Sorstalanságot. Egyikük egy 60 körüli, nem is műveletlen mérnök, beismerte, hogy a 70. oldalnál tovább nem tudta olvasni. Mert olvashatatlan, jelentette ki. A másik, egy orvos, azt mondta, ő még ennyit sem olvasott. Senki sem volt a társaságban, aki végig olvasta volna a könyvet. De véleményük az volt. Szerintük Kertész rossz író, és csak a zsidó témának és a zsidó lobbynak köszönhette a díjat. És különben is, tették hozzá, hogy sok magyar író megérdemelte volna a Nobel-díjat. Nos, a politikai propaganda beléjük ragadt rosszindulatú, időnként ostoba, gyűlölködő szövegeit szajkózták, miközben azt hangoztatták, hogy ők objektíven igyekeznek megítélni az írót, ők demokraták. Aztán baloldali ismerőseimmel is beszélgettem, köztük már volt, aki elolvasta a regényt, de sietett megjegyezni, hogy nem érdemelte meg, csak a téma miatt kapta, mert a Holocaustról írt regényt, és különben is a Sorstalanság olvashatatlan, túlírt, magyartalan, sok része érthetetlen. Az író többi művét csak kevesen olvasták. Alig akadt egy-két ember, aki alaposan, véleményét megalapozva beszélt volna az íróról, aki lényegét tekintve ítélte meg, és nem előítéletei szerint.

Akkor elhatároztam, mondom ismét, hogy magam járok utána, mi legyen a véleményem, nem hallgatok senkire, csak a saját véleményemre, az író műveinek elolvasása után. Tudom, magánügy, de nagyon sokan azért nem jutnak a kultúrához, mert az átlagnak hozzáférhetetlen. A kultúra amolyan polgári luxussá lett ebben a nagy demokráciában. Nos, mint nyugdíjas, meglehetősen sok pénzt adhattam ki Kertészre, megvettem 15 könyvét, ezzel is hozzájárulva életszínvonalának növeléséhez, 20.500 forintot költve, hogy összefirkálhassam megjegyzéseimmel a könyvek margóit. Elismerem, az elhatározás, hogy egyetlen életemből hónapokat szenteljek egy írónak, az is különcségnek számít.

Azt is elismerem, hogy nem az én dolgom lenne, hanem a korrekt kritikáé, kritikusoké megbízható eligazítást adni egy-egy íróról, de hiteles kritika, ha van is nagyon ritka, és az olvasók többsége már régen tudja, hogy a kritikus őt manipulálni akarja. Azt mondják, - és lehet benne valami igazuk - nem létezik ebben az országban korrekt kritika, hiába van sajtószabadság. Mint tudjuk, az van, doszt. Sajnos, mondják, a legtöbb tollforgató valamelyik párt előítélet-csuhájában írja dolgozatait, valamelyik írói, politikai szekértáborhoz tartozik, és nemigen törődik az olvasóval. A szegény félrevezetett olvasó pedig a sok vita közben, nem tudja, kinek higgyen, hiszen nem ér rá ellenőrizni a hazugságokat, csúsztatásokat, amelyekkel eltakarják a lényeget, az igazságot. Szóval, az országban nem működik korrekt olvasót eligazító kritika, tanácsadás. Nincs ma már Benedek Marcellünk, Hegedüs Gézánk, Benedek Istvánunk, akik el tudnának igazítani az irodalom dzsungelében. Vagy, ha van is, nem mutatja magát, vagy nincs visszhangja írásainak, mert elnyomja a zajos butaság. Persze kivétel akad, például a filozófus Földényi F. László, aki megírta Kertész szótárát, éppen az eligazodást segítendő a Kertész életműben. De ki tud róla? Én még nem hallottam, hogy valaki is hivatkozott volna rá. Éppen ezért ajánlom könyvét, „Az Irodalom gyanúba keveredett” alapvető munkáját, amiből meg lehet érteni az írót, feltéve, ha 2990 forintot áldoz erre a makacs, igazságot kereső olvasó. De melyik átlagolvasónak van erre pénze?

Nos, elolvasva csaknem minden Kertész Imre-könyvet, amihez hozzájuthattam, azt ajánlom az időt — és ezáltal pénzt — megtakarítani kívánó olvasónak, aki még mindig kíváncsi, milyen író is „ez a Kertész”: ne kövesse az én példámat; van könyvtár, így pénzt takaríthat meg, és nem kell minden Kertész Imre-művet elolvasni ahhoz, hogy reális képet alkothasson magának az íróról.

Ide tartozik az itt következő anekdota. Amikor interjút készítettem Nádas Péter, Kossuth-díjas íróval, akit állítólag javasoltak a Nobel-díjra, megkérdeztem tőle, melyik három könyvét ajánlja a 33 közül, azt válaszolta, kissé sértődötten, hogy olvassam el mind a 33-at és akkor majd megtudom. Mindenesetre, megkegyelmezett, és elmondta, melyik három könyve a legnépszerűbb Németországban. Az interjú honoráriumából megvettem tíz Nádas könyvet. Elismerem, ez már az abnormalitást súrolja. Egyiket a másik után olvastam el, és némelyikről az volt a véleményem, hogy az egyszer sem olvasandó könyvek közé tartozik, vagy legfeljebb egyszer elolvasandó, de felejthetők közé sorolható, míg végül kitartásomnak megérett a gyümölcse, találtam egyet: Az égi és földi szerelemről filozofikus könyvét, amelyet nagy élvezettel olvastam, és amit a magam esztétikája szerint a többször elolvasandó könyvek közé sorolok és időnként ma is olvasgatom.

Nos, visszatérve a címbeli kérdésre, hogyan olvassunk Kertész Imrét, hadd idézzek egy Kertész által is becsült, kitűnő írót, Márai Sándort, aki a Füves könyvében a következőket írja az olvasásról: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátrahallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előre haladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott a celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

Megszívlelendőek ezek a bölcs és okos intelmek. Ha így olvasnánk, sok félreértést már az olvasás közben elkerülhetnénk. Magam is - talán - lelki előre haladásomban jobb helyzetben lennék, ha kezdettől fogva így olvastam volna. Megvallom, sokszor felületesen olvastam. Azt mondtam: egy-egy könyv elolvasása után: kiolvastam, és nem gondolkodtam el az olvasottakon; nem gondoltam rá, mit is üzen, mit akar üzenni az író, és így persze sokszor felületesen ítélkeztem, mert azt hittem, ítélkeznem kell, mint egy bírónak. Márai olvasása után azonban türelmesebb vagyok az írókkal, észben tartom, hogy milyen sok kínnal szülték meg gyermeküket, akit nem szeretik, ha bántanak. Tehát, empátia is kell az olvasáshoz. És még mi kell? A legfontosabb, hogy ne hagyjuk a politikai véleményeket eluralkodni fejünkben. Legalább próbáljunk meg pártatlanok lenni.

Az olvasás módszerét már ismerjük Máraitól. Hiszen havonta sok száz könyv jelenik meg, és mi, akik tesszük, amit kell, dolgozunk, gyereket nevelünk, időszűkében nem érünk rá mindent elolvasni. De hát, mit olvassunk el először? Egy tanulmányt az íróról? A legtöbbet emlegetett regényét? Megpróbálkoztam a regénnyel, a Sorstalansággal kezdeni, de nem voltam felkészülve arra az újszerű nyelvre, stílusra, amellyel Kertész Imre írt, ezért azt firkáltam a könyv végére, hogy újra elolvasandó. De azért megjegyeztem a „sorstalanság” szót, fogalmat, ami már több mint egy Holocaust könyv üzenete, hogy ugyanis, az ember – akár zsidó, akár nem zsidó, arra lép, amerre a sorsa engedi, és nagyon kevesen vannak, akik önállóan tudják életüket függetlenné tenni. Aztán elővettem Szirák Péter: Kertész Imre című tanulmánykötetét, amelyben szerző érthetetlen, megerőszakolt irodalmár, tohuvabohu nyelven írt mondatait kellett lefordítanom magyarra. Arra jó volt, hogy sűrűn használtam az idegen szavak szótárát, és így hiányos műveltségemet ezzel is gazdagítottam, de nem tudtam meg, milyen író is Kertész Imre, mit olvassak el, csak azt, hogy milyen műveket írt 2003-ig, akkor jelent meg a tanulmány. Ez sem semmi. Nos, a művek születésének sorrendjében folytattam Kertész felfedezését a magam számára, hiszen egy-egy író könyveit olvasni olyan, mint beszélgetni vele, és megvan az előnye, hogy az író nem tud válaszolni. Újból elolvastam a Sorstalanságot, és másodszori olvasatra, igaz, eltelt a két olvasás között 12 év, és mert rossz a memóriám, olyan volt, mintha egy új könyvet olvastam volna. Ezúttal már többet értetem meg belőle, és hála Földényi F. László Kertész szótárának is. Mondhatják erre azt, kinek van ideje újra olvasni könyveket, pláne, útbaigazító könyveket. Mondhatják, és tudom, igazuk van, hogy az élet fontosabb dolgai még az egyszeri olvasásra sem adnak időt. És sokan nem is érzik hiányát az olvasásnak, nem vált életmódjuk részévé. Viszont, ha nincs idejük olvasni, akkor nem ildomos egy író életművét megítélni vagy elítélni. Sokkal becsületesebb, amit Montaigne mond: „mit tudom én?”, tisztességesebb, ha azt mondják, kérem, nem volt időm, nem tudok véleményt mondani. Mi ez a véleményalkotási kényszer, ez a kor kórja? Nos, második olvasásra megértettem a Sorstalanságot, a regényt és a „sorstalanságot” „mint fogalmat is. Ezután vettem kézbe A Stockholmi beszédet. Ha figyelmesen elolvassák ezt a kitűnő filozófiai írást, akkor megismerhetik Kertész alapgondolatát, hogy ugyanis a Holocaust nemcsak a zsidók, nemcsak a magyarok ügye, hanem az Európai civilizáció ügye, csődje is egyben. Az írás mindössze 24 oldalas, de minden fontosabb gondolatot tartalmaz, amit Kertész Imre írt. Sok minden benne van, a Holocaustról, a zsidóságról, Európáról és a jövőnkről: Mert úgy érzem – mondta Kertész, - hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el, s Auschwitzon gondolkodva így, talán a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” Én úgy éreztem, amikor Kertész átvette a díjat, egy kis részét én is kaptam. Igazán büszkék lehetünk, mi magyarok, hogy egyik honfitársunkat tüntették ki, és ezzel az országot is. És arra is büszke vagyok, hogy ilyen mély filozofikus gondolatokat ismerhetett meg a világ egy magyar írótól. Mert Kertész Imre magyar író, akit történetesen zsidóvá erőszakoltak, amikor mellére tűzették a sárga csillagot. Kertész, mint Radnóti és több elpusztított írótársa, a magyar kultúrában nőtt fel, zsidósága csak rákényszerített szerep, amelyet a koncentrációs táborokban tapasztaltak után, szolidaritás miatt magára vállalt. És a zsidóság sorsán keresztül a mindenkori totalitariánus, tehát náci- és szovjetrendszer ellen szól, figyelmeztet, hogy a rombolás is kultúránk része. Nobel-díja az európai humanistának is szólt, és Magyarországnak is, a magyar irodalomban munkálkodó elődöknek és kortársaknak is. Ez igen hasznos propagandája volt az országnak.

Aztán elolvastam a regényeit, nem volt könnyű, a Nyomkeresőt, a Detektívtörténetet, a Kudarcot, a Kaddis a meg nem született gyermekért, Az angol lobogót és a Felszámolást. Igazán megvolt a jóindulat bennem, figyelmesen olvastam, ahogy Márai előírta, mert meg akartam érteni, hogy lehet az, hogy én, II. U.A. meg ne érteném – mondogattam magamnak. Elismerem, voltak e könyvekben jól megírt részek, jó mondatok, de sokszor úgy éreztem, a cselekmény követhetetlen, legalábbis én nem tudom követni, úgy kellett rákényszeríteni magam, hogy végig olvassam becsületből a köteteket. Mert anyukám azt mondta gyerekkoromban, amit kiraksz a tányérodra, azt meg kell enned és én így voltam, vagyok az olvasással is. Soha nem lehet tudni, mikor esik le a tantusz, mikor értem meg az írót. Nos, elmaradt a katarzis, pedig bennem semmilyen előítélet nincs, és nem hallgatok sem a jobboldali, sem a baloldali balgaságokra, csak a saját – talán balgaságaimra, mert hiszen tévedhetek. Egy Lichtenberg nevű német filozófus, egyetemi tanár azt írta magyarul is megjelent aforizma könyvében: „ha egy fej és egy könyv összeütközik, és a fej betörik, nem biztos, hogy a könyvben van a hiba.” Nos, lehetséges, hogy rossz formában voltam, lehet, hogy nem tudtam eléggé figyelni, koncentrálni, lehet, hogy nem tudtam ráhangolódni Kertész, - nekem szokatlan- stílusára és még sok minden befolyásolhatja az olvasás-nem-értésemet. Minden esetre félreraktam a regényeket, hátha egyszer, mint a Sorstalanság esetében, elér az aha-élmény. Megvilágosodom, megérek a fenti könyvek megértésére, élvezésére.

Már-már kezdtem feladni a reményt, amikor kezembe kerültek Kertész naplószerűségei, filozofikus írásai és publicisztikái, esszéi, tanulmányai, melyek igazi élményt, szellemi kalandot jelentettek. Bejárhattam Kertész belső útjait, megismerhettem életének apró és nagyobb gondjait, szenvedéseit, hogy a Nobel-díjnak nemcsak fényoldalai vannak, megismerhettem gondolatait. Kezdődött a Valaki mással, aztán folytatódott a Gályanaplóval, A gondolatnyi csenddel, A száműzött nyelvvel, az Európa nyomasztó örökségével, és végül az utolsó Kertész naplóval, A végső kocsmával. És olvastam, olvastam, egyiket a másik után, napokig Kertésszel beszélgettem így. De jó volt! Nem tudtam, nem is akartam abbahagyni az olvasást.

Mit tanultam ezekből a Naplókból, tanulmányokból? Először is megdőlt egy ostoba pletyka sanda gyanúja, eszerint, mit is akar ez a Kertész, amikor még érettségizni sem tudott? Nem tudom, mi ennek az ostobaságnak az alapja. Még az is lehet, igaz. Nem lebecsülendő, de nem minden esetben számít az iskolai végzettség? Lehetséges, hogy nem érettségizett? No, és akkor, mi van? Nincs jelentősége. Kertész Imre könyveinek tanulsága szerint művelt, olvasott ember. Megmondom mit olvasol, megmondom, ki vagy; vallom, Popper Péterrel, aki az Ők én vagyok – József Attilától kölcsönzött – címmel írt 33 kedvenc írójának könyveiről. Olvasmányairól, amelyek végig kísérték az életben. Mint ahogy Popper elmondhatta magáról, hogy a könyvek tették azzá, aki lett, úgy Kertész Imre is. Ha csak végig kellene olvasnunk azokat a szerzőket, akiket Kertész olvasott, egy élet sem lenne elég, de legalábbis olyan hosszú időre lenne szükség, amit Kertész megélt. Kertész szerint a pesszimizmus bátorság. Volt bátorsága ebben a hazug világban pesszimista könyveket írni, és pesszimista szerzőket olvasni, akiből nem hiányzik a fanyar humor, irónia. Kik ezek a szerzők? Wágner, Szép Ernő, Szomory Dezső, Krúdy, aki Márai kedvence is volt, Schopenhauer, Nietzsche, Camus, Beckett, Kafka, akit Márai fordított először magyarra, Goethe, Thomas Mann, Spengler, Márai kedves írói példaképei. A naplókból és az esszékből megtudhatjuk, hogy kik a kedvenc zeneszerzői: Wagner, Beethoven, Bach, Mahler, hogy rendszeresen jár operába. Jó útmutatók ezek a könyvek a könyvek dzsungelében, jó olvasási és zenehallgatási tanácsadók is egyben. És egyben filozofáló, az élet nagy kérdéseivel foglalkozó írások. Mit tanulhatunk még Kertésztől? Amit Poppertől is. Poppertől azt kérdezték:

- Tanár úr, hogyan lehet valaki művelt ember? 
Ő azt válaszolta. - Olvas. - És aztán? - Gondolkodik. - És aztán. - Olvas. - És aztán? – Gondolkodik és ez így megy ötven éven keresztül…

Kertész 26 éves korában rájött Wagner és Szép Ernő sorsából, műveiből okulva, hogy csak úgy tudja saját sorsát alakítani, ha tanúságtevő lesz, megírja a Sorstalanságot és 13 éven keresztül írta. Nem akarták kiadni, amikor pedig végre megjelent, 1975-ben süket csend fogadta, mint mikor egy mocsárba követ dobunk. De ő nem adta fel, csak írt, olvasott, gondolkodott, írt, olvasott, gondolkodott. Vámos Miklós mesélte, hogy amikor a foglalkozásnélküliség közveszélyes munkakerülésnek számított, az volt beírva a személyi igazolványába, hogy önálló író. Ez a „közveszélyes munkakerülő”, aki csak írt és olvasott, tudta, hogy csak a tanúságtétel, az alkotás mentheti meg a sorstalanságtól. Lehetetlenre vállalkozott, amikor a múltat rekonstruálni akarta, a maga alkotta fogalmakkal, stílusban, de mégis írt, mint akit gályapadra vontak. Írt, mert csak ott érezte magát otthon, írt, mert a magyar nyelv volt az otthona, , így vonult ki a társadalomból, élt sok írótársával együtt belső emigrációban. S hogy írhasson és olvashasson, gondolkodhasson zavartalanul, nem vállalt állást, de vállalta a szerény értelmiségi életszínvonaltalanságát. És mint a mesében jött a csoda, Nobel –díjat kapott. Az utolsó kötete: A végső kocsma erről szól, erről is szól, hogy a Nobel díj miatti közéleti emberré válás, miként akadályozza az írásban, ami az élete. Olyan megrázó őszinteségű könyv ez, mint Márai utolsó, 1988-as naplója, amelyben az idős író írja le küzdelmét az öregséggel. Kertész halálnaplónak nevezi könyvét, és valóban olyan, mintha a halál előszobájában írta volna, és mégis az életigenlés könyve. Küzdeni erőnk szerint… Ha valaki figyelmesen olvassa, nem irigyli tőle a Nobel-díjat, Kertész 73 éves korában kapta meg a díjat, szegény gazdaggá vált, valahogy úgy járt, mint Balzac Szamárbőrének hőse, hogy az ördögtől kapott szamárbőr, minden kívánsága teljesülte után zsugorodik, és amikor végre élvezhetné a gazdagságot, vége az életének. Kertész megízlelhette a Nobel-díj következtében a siker nyomasztó terheit, de a fényes oldalait is, kitüntetéseket kapott, könyveit kiadták még Magyarországon is, ahol azonban az örömbe üröm vegyült, mert a magyar irodalmi közvélemény nem tudta befogadni, nem tudja befogadni az írót, aki sértődöttem Berlinbe tette át székhelyét. Maga említi, hogy emigráns lett. Berlint jobban szerette, mint Budapestet, a németeket, akik megbecsülték, akiknek Nobel-díját köszönheti, mert egy kelet-európai szerzőnek a világhír felé a német irodalmon keresztül vezet az útja. S mert sok német szerzőt fordított, és jobban számontartották Németországban, mint idehaza, ezért talán érthető, ha jobban érezte magát egy barátságos környezetben, jobban, mint az antiszemitizmust eltűrő Magyarországon. És persze ezekben a Naplókban, esszékötetekben nemcsak a Holocaustról olvashatunk, hanem arról is, hogy veszélyben van az európai civilizáció, amely egyezik Márai figyelmeztetésével, aki az új népvándorlásban látta Európa vesztét.

Nem folytatom a kedvcsináló tanácsadást, akinek felkeltette az érdeklődését, olvasson Kertész Imrét. Ha nem olvas, önmagát fosztja meg az élménytől. Különösen az utóbb felsorolt Naplókat és esszéket ajánlom, mert lehet, ha ezen könyvek olvasása közben ráérez Kertész stílusára, akkor a nehéz regényeire is sort kerít. De ehhez az kell, hogy megfontoljuk Márai bölcs ajánlását: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol.” Lehet, hogy a hatalom köreiben is így olvasták? Nem tudom. És hogy megbékítsék az öreg írót, kitüntették a Szent István renddel Lehet, hogy Kertész megbékélését bizonyítja, hogy átvette a díjat? Szeretném remélni. Egyszer el kellene kezdeni az önismeretet segítő párbeszédet.