Hitetlenül
Írta: Verebi Éva
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 402
Hitetlenül
Sírok. Fönnakad a fájás,
soha nem elég a fáklyás,
semmi kétség, már elfogynak,
élő, nagyvizek elfolynak,
és kiszárad minden gyökér,
ledől az épített födém,
nincs, mi szülne és mi halna,
tettes ember erről hallgat,
koldul önimádat istent,
maradéka gyökén térdel,
s részegségét a két rövid
és egy hosszúlépés körít
a mocsokban.
S bábként dőlünk mi is, sorban,
hitegetett az akolban,
mintha mégis élve élnénk,
mintha mi akarva tennénk
azt, mi semmi, talmi, kérész.
Nem hiszek már az embernek,
se a holtnak, mert elmentek,
s ki él, ők is menni fognak,
s örökké magunkra hagynak
dúlt kérdéseinkkel.
Álpróféta nem rogy térdre,
férge rágja szét az étert,
szemfényvesztő a kalapja,
s csillámpora, mi marasztal,
csak sóhaj életünkben.
első közlés