Hangosan és hangtalanul

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 387

Vadak az estek, hűvösek, záporok
csacsognak a talajon érthetetlenül.
Bent edények, kések, s az est
kopottas fénye szívemben elmerül.

Irgalmatlanság robog el néha
gondosan zárt kapum alatt.
A vádak néha idegeimen jajongják
el félrevert-harangú halálomat.

A vadak a levegők tisztaságát
fújják, s bennük megszelídül
néha az embertelenség. Az,
melytől olykor kibicsaklik
a ki nem bicsaklódó messzeség.

Látod, konok jószág vagyok én is,
bár sosem láttad, hogy apálykor
minden tettem hordalék, s
temetem a temetetlent akár százszor.

Valahogy minden megáll most.
Az idő, az est s ha van: a végtelen.
Megáll mind, és bátortalanul figyelik
a harangok komor némaságát,

a tereket, a botladozó
őzgida-gyermekeket.
Hordalék gyűlik össze szememben:
s én is, mint az idő:
hitetlen és vak lettem.

Létrákon zúgolódnak a panaszos
öregek. Én ők vagyok, s ilyenkor
hagyom, hogy mély szemgolyójuk
szemem mély helyén merengjen.

Látok, de a tapasztalat bölcsessége
nem az enyém. Ha magamra vedlek,
valami átjár: a csiszolatlan és
félrevert-harangú zúgó erény,

mely patakzik, akar, akár
rummal tölti meg étlen hasát,
s figyeli, ahogy a csillaghad
vonszolja a megfáradt éjszakát.