Hamvast olvasni
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 392
Blaszfémikus, ámde fenntartásokkal teli tiszteletadás Bélának
Avagy hogyan olvassunk Hamvast?
Bírálhatjuk-e, akit kedvelünk, a nevezetes névtelent?
„…teret biztositani az ellentmondásoknak,
még akkor is, ha akkor is, ha ezek az emberi
ész számára elviselhetetlenek, sőt éppen azért,
mert elviselhetetlenek.”. (Saint-Exupery)
Lehet-e mosogatás közben Beethovent hallgatni?
Mosogatok. Közben Beethoven VII. szimfóniájának csodálatos hangjai betöltik be a konyhát. Sírok a gyönyörűségtől, a meghatottságtól. Könnyeim belepotyognak a mosogatólébe. Micsoda blaszfémia! Gondolom. És kézfejemmel igyekszem törölni könnyeimet. Aztán azzal mentegetem magam, hogy elvégre is modern ember vagyok, aki nem úgy hallgat zenét, hogy kiöltözik hozzá, hanem az élet legintimebb tevékenységei közepette is művelődik. Meg különben is a modern ember egyidőben több dolgot is művelhet. Én például most nemcsak mosogatok némán, hanem gondolkozom is. És néha hangosan éneklem a VII. dallamát, kissé falsan. Jó, hogy csak én hallom. Közben arra gondolok, mit szól ehhez a szomszéd, aki egy iskolában konyhai dolgozó volt, már nem tud mosogatni sem, halálos beteg. Nem szabadna nyugalmában zavarni. Mégis teljes hangerővel szól a fenséges zene. Azzal áltatom magam, hátha gyógyít ez a fenséges muzsika. Mosogatok, gondosan tisztítom az edényeket. És tudom, hasznos, racionálisan magyarázható cselekedetet hajtok végre. Mert tudatában vagyok a Tisztaság és a Rend összefüggéseinek, fontosságának, meg azzal, hogy hever egymáson a világ s így mindegyik determinált. Én is determinált vagyok, a Rend determináltja.
Hogy is mondja Márai, a háziszentem? „Te rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.” És nem érzek ellentmondást, hogy Beethoven fenséges dallamainak hallgatása közben egészen prózai munkát végzek. Rendnek muszáj lenni, de emellett művelnem is kell magam. Csak gyorsan, most és akciósan. Ki tudja, lesz-e időm. Tisztítom az edényeket és tisztul a lelkem. Racionális haszon és irracionális izgalom. Régebben is hallgattam a VII-et, többször és mindig meghatotta kérges lelkemet, sírtam, de most új feladatot adott Weiner Sennyey Tibor, Hamvas kutató, aki esszékötetében a mester és a zene kapcsolatáról írt. Címe: Hamvas és a zene - avagy esszé a harmadik fülről. No, mondok, ez a fiatal költő tud valamit a harmadik fülről. Hol van ez a harmadik fül? Természetesen a süket Beethovenben. És bennünk is megtalálható, de nem oly kifejlett, mint a zseniális zeneszerzőben. De akárhol van az a harmadik fül, érdemes elolvasni az esszét és elgondolkodni okos, lendületes és főleg Köz Érthető magyarázatán. Aztán érdemes elővenni Hamvas esszéjét, amely a Láthatatlan történet esszékötetében olvasható. Címe: A VII. szimfónia és a zene metafizikája.
Mosogatok. Beethoven hetedikje betölti a konyhát, a lakást. És könnyeim hullanak a mosogatólébe. Megtisztítottam az edényeket és megtisztult kérges tömeg- és csőcselék lelkem, ahogy Hamvas az örökösen kétkedőket illeti. Mert én balos vagyok és ateista, hátha-deista, meg liberális-konzervatív és internacionalista-nemzeti, aki az Európai Egyesült Államokról álmodik és persze világpolgár is. Nem haragszom a mesterre, mindenkinek joga van úgy gondolkodni, ahogy neki tetszik. Hogyan is szól a másik kedvenc, szentségromboló háziszentemnek tulajdonított mondás, amely az újabb kutatások szerint, Voltaire életrajzírójától, Evelyn Beatrice Hall-tól származik: Nem értek egyet veled, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet. Ezzel az elégedettséggel ülök fotelomban és úgy szeretem magam, amikor ilyen jó és megértő vagyok, meg toleráns. Előkeresem, mit is írt Hamvas Beethovenről A láthatatlan történet című esszékötetében. Olyan gyönyörűen ír, mint Nietzsche, hogy megbocsátom neki olykor engem sújtó tévedését. Hogy is írja? „Közhely, hogy Beethoven zenéje titáni. De igaz. És nem is azon múlik, hogy emberfölöttien nagy, inkább azon, hogy a világegyetemet kirabolta. A hangokat kicsalta rejtekükből, kitépte búvóhelyükről, erőszakosan letépte onnan, ahová nőttek, rendszeresen kiszívta őket, kiemelte őket a mélyből, ahová süllyedtek, kövekből, tengerből, földből, lélekből, csillagokból, alvilágból, szenvedélyesen, vadul, bőszülten, kegyetlenül kiolvasztotta őket, elbűvölte, kirántotta, előráncigálta őket. Ami még utána megmaradt, alig számít. Biztos, hogy a zene titáni. De a sors is az. Mert amit tett, csak titán tehette. Meglakolt érte ez az az összeszorított szájú, nagy koponyájú, magányos, modortalan szörnyeteg, megbűnhődött amiért a világ minden hangját kirabolta… Amikor a VII. szimfónia első tételének sziréni zenéje után a második tétel monoton, kétnegyedes lágy hangjai megszólalnak, nem lehet kétség, hogy a madárdal muzsikája után itt most a tücsökmuzsika csendül fel. Az elíziumi tücskök örökkévaló, kétnegyedes, lassú, csendes zenéje, amely örök idő óta szól, túl minden szenvedélyen. A tiszta lét muzsikája, a tiszta Van, túl munkán, játékon, szerelmen, csábításon, örömön, túl boldogságon, túl a győzelmen, túl szépségen, szól örök ideig, halkan egyhangúan, végtelen békével és kimondhatatlan megnyugvással, a múlandóságon túl, az örök létből nézve a sors változásait, a változhatatlanságból az elmúlást…” Ugye gyönyörű! Csaknem olyan szép, mint a VII. Szimfónia. Csak másképpen szép, a VII. fenségesen szép, Hamvas magyarázata okosan szép. És tiszteletet ébreszt, mert igyekszik, elmagyarázni a magyarázhatatlant. No, ezért lehet szeretni és tisztelni Hamvast. Leteszem a könyvet, a meditációs objektumot, ahogy a mester a képet, a zenét, a könyvet nevezi, és hallgatom újra és újra Fischer Iván vezényletével a Fesztivál Zenekart, ahogy nagy átéléssel játsszák a VII. szimfóniát. Ó, ha ilyen összhang lenne életünkben. Véget ér az előadás. Taps. Köszönöm Ludwig a zenét. Köszönöm Béla a nem mindennapi elemzést és köszönöm Tibornak, hogy ismét felhívta figyelmemet erre a fenséges muzsikára és Hamvasra. És gondolatban bocsánatot kérek a komoly mestertől, aki tudatában volt annak, hogy a komoly dolgok magukban hordják a derűt, a humort és az iróniát.
Mi az a meditációs objektum?
Így nevezi Hamvas a művészet „tárgyait”, a képet, zenét, könyvet, a gondolatot az az általa szerkesztett Anthologia Humana bölcs szövegek gyűjteményében. Itt ad okos, megszívlelendő tanácsokat az olvasás hogyanjára. Azt írja: „A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység…Évek során át közvetlen érintkezés következtében csodálatos szerepre tesz szert… A meditációs objektum nem arra való, hogy az ember azt praktikusan kihasználja… A könyv arra való, hogy az embert meggyőzze: életének erőit nemcsak az érvényesülés, a megélhetés, a gazdagodás, a gyönyörszerzés külső szempontjai köré lehet csoportosítani, hanem belső középpont köré is és e középpontokat mindjárt meg is jelöli… A könyv néhány száz mondata egyre kimeríthetetlenebb lesz. Az ember felfedezi, milyen kincset nyert azáltal, hogy mindig van belső objektuma, amelyhez figyelmét kapcsolni tudja. Fő szempont itt az állandóság. A meditációs objektumok igazi erejüket csak évek múlva kezdik tudni kifejteni.” És még azt tanácsolja Hamvas, hogy hordjuk zsebünkben A Könyvet és olvassuk és gondolkodjunk el a bölcs szövegeken, amelyeket úgy állított össze, hogy bárhol nyitjuk ki azt, fontos üzenetet kaphatunk. Ugyanezt a tanácsot adja Márai, akinek műveit bárhol lapozzuk fel, fontos üzenethez juthatunk. Talán szerénytelenségnek tűnhet, én évtizedek óta könyvvel a zsebemben utazom és igyekszem gyorsan ülőhelyet keresni, hogy olvashassak és persze zavarnak az utasok, akik nem átallnak, hangosan telefonálni és üvöltve beszélgetnek, telefonjaikba kiabálva pletykálják el, hogyan csalta meg a Piri a Pétert, meg hogy mit kellene főzni, meg úgy pofán vertem a Józsit, hogy betört nekije’ az orra. És ezen szövegük foszlányai belekeverednek, például Hamvas vagy éppen Seneca mondatai közé. És mint Hamvas, az úgynevezett töredékidőket is igyekszem olvasással kitölteni. Amikor könyvtáros voltam, ugyanúgy elvonultam olvasni, mint a mester a Főváros Könyvtárban. Ha viszek magammal könyvet, lehetőleg kisalakút, hogy beférjen zsebembe, nem idegeskedem, ha késik a busz vagy villamos. És meg kell mondjam, szerencsés vagyok, a buszok és villamosak egyre nagyobb időközökben járnak, így aztán néha az utazás során több fejezetet tudok elolvasni. Ars longa, vita brevis. A művészet hosszú, az élet rövid. Belebújok a könyvbe és betűkkel veszem magam körül. Az Anthologia humanát is zsebemben hordtam hónapokig. Művét Hamvas kedvenc íróinak bölcsességeivel rakta tele. Erasmus is nagy sikert ért el aforizmagyűjteményével. Több százezer példányban kelt el. Kár, hogy magyarra nem fordították. Hamvas könyvét is négyszer adták ki, és csak azért négyszer, mert a lukácsféle kommunisták „demokratikusan” pofátlankodtak, tolakodtak és elhallgattattak minden másként gondolkodót. Megmondom, mit olvasol, mit idézel, megmondom, ki vagy. Ez a mű, habár csak idézetgyűjtemény, közelebb visz a mester megkedveléséhez. Kezdetnek nem rossz bevezető Hamvas belső világába, jó szellemi tréning könyveinek olvasásához. Mintegy előkészíti az olvasót, mire számíthat.
Mint macska a forró kása körül…
Harminc éve kerülgetem Hamvas könyveit, halogatom az elmélyült Hamvas-olvasást, és minél inkább divat lett, annál inkább. Mert engem mindenféle divat inkább riaszt, mint vonz. Persze, mindig a rábeszélőgépek, hazudós juhászok győznek, mert tudják, ha sokszor hajtogatják ostoba reklámjaikat, az előbb utóbb szeget üt a szerencsétlen, kiszolgáltatott olvasónak, hallgatónak, nézőnek az ő fejiben. Nos, megvallom, hatott rám a közszellem, mint Kosztolányira, aki egy publicisztikájában megvallotta, hiába harcolt egy agyon reklámozott szappan beszerzése ellen, végül mégis megvette. És ha véletlenül jó a szappan, akkor még csak nem is kellett, hogy lelkiismeretfurdalása légyen gyöngesége, befolyásolhatósága miatt. Mert hiszen vannak esetek, amikor a divat valódi értékeket hoz felszínre. Senki sem tud korának köpenyegéből kibújni, mondja Hrabal és igaza lehet.
Miért tisztelem és becsülöm a Bélát?
Elsősorban, mert élete és műve összhangban volt egymással. Nem alkudott meg, mondom én, akinek élete megalkuvásokkal, kényszerű kompromisszumok sorozata volt és csak akkor lázadtam, amikor méltóságomat kezdték ki a szellemi vagonlakók. Azt szeretem benne, ami belőlem hiányzott. Most már persze könnyű nekem, hiszen nyugdíjasként függetlenedtem a hatalomtól, a politikától, akár bátor is lehetek, mit árthatnak „ezek” nekem. Nemcsak én vagyok így megalkuvást nem ismerő nagyjainkkal. Nézzük meg parlamentünk előtt szobraikat, legtöbbjük a meg-nemalkuvás áldoztai: Rákóczi, Kossuth, József Attila, Nagy Imre…Ez a magában morgó, megalkuvó nép, aki csak akkor lázad, amikor nagyon sarokba szorítják, ez a lázadó és megalkuvó, Janus arcú nép, talán lelkiismeretfurdalásból sokszor a meg nem alkuvóknak állít emléket. Ezért vonz Petőfi, Márai, Kertész Imre, Konrád György és most már Hamvas is, mert ők meg merték tenni, amit én nem. Először A láthatatlan történet 1946-os kiadását vettem meg és olvastam nagy gyönyörűséggel. Emlékszem, milyen szépen, költőien írt egy angol költőről, a zöld színről: „Wordsworth filozófus költő. Azt mondja, a költészet minden írás közül a legfilozofikusabb… "Wordsworth filozófiája, a zöld filozófiája…” Csodára késztetnek Hamvas meghökkentő képzettársításai, például, hogy miképpen függ össze a zöld, a május és g-moll: „A zöld nemcsak szín és a g-moll nemcsak hangnem és a május, nemcsak hónap. Valami ez, ami a világ minden dolgában és személyében és jelenségében megvan, valami zöld és g-moll, valami május: egy kicsit nyers, de szabad és friss, mint egy hegytetőről hangzó rikoltás, mint a sziklamedrű patak kristályos vize, valami átlátszó és csillogó, mint a kora hajnali levegő, mint a rigófütty márciusban, üde ropogós pompázó nedv. Úgy benne van a világban, ahogy a színek benne vannak a napsugárban…” Ugye gyönyörű, mint egy költemény, mint egy ima… Hamvas hosszan elemzi az analógiás megjelenítést és említi Rimbaud-t, aki a betűk színéről és a legyek faráról ír meghökkentően, de szépen. Íme Tóth Árpád fordításában egy versszak ízelítőnek.
„Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! Kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!
Más forrás szerint:
Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!
Bocsájtsanak meg, kedves olvasóim, nem tudom megállni, hogy meg ne osszam önökkel egyik legemlékezetesebb olvasmányélményemet, ami erről a csodaszép Hamvas szövegről jutott eszembe. Álljon itt egy kevésbé ismert, de nem kevésbé szép Capek idézet az Arany föld című írásából: „A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös, kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, búzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, sötét ibolyakék. Vonatunk a Kárpátok erdői közt robog. Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, amikor rásüt a nap. A bükkök széltében messze szórják apró narancsszínű lángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó, de gyönyörű ez’” Bizony, bizony, gyönyörű. Karel Capek Évszakok publicisztika kötetében találtam ezt az írást, amely 1978-ban jelent meg, Hamvas halála után. A mester, aki imádta a természetet, bizonyára csodálta volna ezt a vallomást. Aztán egy Hamvas-imádó kinézte a kezemből A láthatatlan történtet és neki ajándékoztam. Nagyon boldog volt. Lám, nyugtáztam némi iróniával, nemcsak szenvedés az élet, ahogy Hamvas többnyire állítja. Aztán amikor az életmű-sorozat megjelent, betévedtem egy antikváriumba és érdeklődtem művelt Árvai Tivadar barátomnál, mert nincs párja a tanult könyvesnek.
- Van Hamvas könyved?
- Nincsen, kidobtam őket, - mondta a felháborodottan barátom. – Kidobtam, mert A száz 100 könyvben egyetlen magyar szerzőt sem említ.
Nosza, több sem kellett. Megvettem. És valóban nem volt benne magyar szerző, de ez nem kisebbítette a mű értékét. Hogy miért? Azt nehéz megmagyarázni. Nemzeti érzékenység szempontjából talán sértőnek tűnik, de Hamvas szemlélete szerint nem az, vagyis a magyar irodalomnak mindig csak követője, még ha értékes követője is a nagy irodalmi áramlatoknak. Vegyük végre tudomásul, még ha fájdalmas is, hogy a magyar irodalom provinciális. Külön, elszigetelt territórium a világirodalomban. Különben is, a világirodalom kifejezés mesterséges: sok-sok nemzeti irodalom összessége, de külön-külön, egymásra hatva él. Végig olvastam a vékony kis kötetet, amelyben 10-20 soros, rövid szellemes, frappáns és találó képet fest egy-egy íróról és életművéről. Igazi kedvcsináló és útmutató, hogyan igazodjuk el a könyvrengetegben. Még akkor is, ha meglehetősen szubjektív válogatás, és én valószínűleg más szerzőket vinnék a lakatlan szigetemre, ahol mindennel el lennék látva és csak olvasnom és gondolkodnom kellene. Kár, hogy nem került előbb a kezembe. Ebben az esetben különösen igaz: megmondom, mit olvasol, kit ajánlasz, megmondom ki vagy. Hamvas magáról büszkén azt vallja, hogy ő a legműveltebb magyar író. Ez erős túlzásnak tűnik Kosztolányi, Babits, Szerb Antal, Németh László, Benedek Marcell korában. Maradjuk annyiban, hogy a legtöbb írónál műveltebb író, különösen a keleti világ irodalmát, filozófiáját, művészetét tekintve. A száz könyv felér egy világirodalom kézikönyvvel. Talán csak Németh László Minőség forradalma esszéi és Márai Sándor irodalmi naplói ilyen szubjektív, ámde izgalmasan elfogult könyvrengetegben eligazítók. Hamvas arra tesz kísérletet, hogy a keleti és a nyugati szerzőkről, könyvekről egyaránt szóljon. Ugyanaz a törekvése, mint Faludynak, aki a Test és lélek cím műfordítás, műferdítés kötetében igyekezett arányosan bemutatni a kelet és nyugat költészetét. Ő is és Hamvas is azokat emelte ki, akik megfeleltek értékítéletének. Érdemes csak felsorolás szinten megemlíteni, kiket ajánl Hamvas az európai emberek többsége számára többnyire ismeretlen keleti művekből: Rigévda himnuszai, Az Upanisadok, Szankhja-karika, Patadzsali: Jóga-szutra, Mahabharata, Manu törvénykönve, Buddha beszédei, Sankara: Védánta kommentár, Pert em heru, Hermész Triszmegisztosz, Lao-ce, Kung-ce, Naropa, Milarépa, Bardo Tödol, Hénoch, Zohár, Ardai Viraf… Csak kapkodtam a fejem. Kik ezek? Nem is hallottam róluk! Persze tudom, ez engem minősít. A szerző talán megkövetelheti, hogy ezt a keveset tudjam. Pedig szorgalmas olvasó voltam, vagyok. És lelkiismeretfurdalásom meg kisebbrendűségi érzésem feltámadott. És tudtam, nem vagyok egyedül. Csak kevés olvasó létezik, aki mindezt elolvasta. És megint: ars longa, vita brevis. A száz könyv elolvasása egy életre szóló feladatot ad. Olyan fontos olvasmány, mint Popper Péter Ők én vagyok című 33 kedvenc könyve vagy Fried István: Tíz könyve és az olvasásban eligazító bevezetők, a Száz híres regény vagy Tótfalusi István: Irodalmi alakok lexikona. Ez utóbbi 1998-as kiadásában nincs Hamvas. De kinek van arra ideje, hogy elolvassa az általuk ajánlott szerzőket?! Nekünk hétköznapi embereknek, amikor időnk nagy részét elfoglalja a kenyérkereset és a család. Mind erre nincs időnk vagy kevés. Ráadásul a felsorolt „keleti” könyvek nem az én kultúrkörömből valók, és a szerzők gondolkodása idegen nekem, az európai kultúrán nevelkedett olvasónak. Persze abban sem vagyok egyedül, hogy sokszor nem is értjük sok helyütt a Hamvas szöveget, arra azonban mégis jó, hogy felhívja a figyelmünket, hogy nem igaz, hogy például extra Hungaiam non est vita. Nem igaz, hogy Hungárián kívül nincs élet és nem igaz, hogy ezt a világot csak partikuláris, befelé forduló, önkritika nélküli szemlélettel kellene néznünk és a békaperspektívából megítélni, elítélni. Önmagunkat nemcsak önmagunkhoz, hanem a világhoz is kell, kellene mérnünk. Ezért kellene megismerni a felsorolt könyvekben rejlő „titkokat”. És nem is biztos, hogy titok, mert sok olvasással eljuthatunk a megértésig. Talán. Érdemes még egy példát felhoznom, mire kötelez Hamvas Béla, aki A Waldstein szonáta című esszéjében a következő megfejtendő keresztrejtvény-mondatokat írta. Ezek a mondatok csak akkor érthetőek, ha több mint jártasak vagyunk a mester által hivatkozott művekben: „A görög alluzió egyébként is természetes. Csupa fehér szikla, kék tenger és még kékebb ég. A Waldstein görögebb, mint Goethe Iphigéniája, ez kellemes és ízléses hamisítvány. Ez itt nem goethei görögség, inkább hölderlini, csaknem nietzschei. Beethoven nem gondolt Ödipusra, sem az Antigonéra, mégis a tragikum Szophoklész óta sehol sem ragyogott így, és a végzet sehol sem volt fenségesebb. Ha az Iphigénia ión, A Waldstein biztosan dór, fehér márvány, mint a hét korinthoszi oszlop. Semmi pszichológia. Nem mentegetőzni abban a gyáva hitben, hogy az ember ártatlan. Ellenkezőleg. Tudni azt, ami van, lázadás és kétségbeesés nélkül, a tündöklő létezésben való részesedés abszolút tényében…”
Nem tudom, lázadás és kétségbeesés nélkül olvasni ezt. Nem elég, ha egy szöveg fennkölten költői, érthetőnek is kell lennie. Ezek után talán megbocsátják a Hamvas hívők is kettős tudatomat kedvencükkel szemben.
Miért kedvelem és bírálom Bélát?
És miért írhatom a tiszteletlenség látszatát keltve, hogy Béla. Ezzel arra akarok utalni, hogy a bizalmaskodás elharapózott közéletünkben, de irodalmi életünkben is. Faludy például, nem György, hanem Gyuri bácsi. Weöres Sándor pedig Sanyika. No, és folytassam? Akkor nevezhetem Babitsot Misikének, Karinthyt Fricikének, Kosztolányit Dezsőkének? Nos, kedvelem Bélát és bírálom. Nyugodtan írhatom így, hiszen egyrészt Hamvas műve A Személyisége, mint Máraié becsülendő, ámde követhetetlen. Másrészt, azon ritka szellemi emberek közé tartozott, akinél a gondolat és tett nem vált el egymástól. Aki nem vált írástudóként árulóvá. Kibírtam alku nélkül, csalástalan és igazan – vallja a mester. Aki csak ennyit megértett Hamvasból, annak már érdemes volt megismernie, még ha csak felületesen is foglalkozik az íróval. Az ugyanis közérthető, hogy az emberi lét célja a személyiség művelése, megnemesítése. A személyiség alkotás. Hadd soroljak fel fontos üzeneteiből néhányat. Ezeket a megszívlelendő tanácsokat A valóságban felébredni Hamvas Béla Egy életút állomásai, írásokban és filmben elbeszélve című kötetből gyűjtöttem. Érdemes ezeken a meditációs objektumokon eltöprengeni, elgondolkodni. Van, amit fenntartás nélkül elfogadok, mint életvezetési tanácsot és van, amivel vitatkozom. Nézzük előbb, amivel egyetértek:
Csak egy valami van, ami az embernek méltóságot ad: a TUDÁS.
A gazdagságot, örömöt, tudást, tehetséget meg szabad szerezni,
de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Aki magának főz, tiltott dolgot követ el.
Felelős vagy minden emberért.
Azért csinálok mindent olyan könnyen, mert játszom.
A fantáziának meg kell adni a helyét és tisztelni kell.
Ha az ember eléri, amit akart, az istenek nevetnek.
Minden meggyőződés börtön.
A betegség neve, unalom.
Aki sokat követel, attól sokat kell követelni.
A hatalom kerüli a tehetséges embert.
A hazugság, az erőszak és kizsákmányolás kapcsolatban vannak egymással.
A lehallgatás… jelentése: „ha ténylegesen oda hallgatok arra, amit valaki mond, abból, hogy lényemet mi érinti meg, holtbiztosan meg tudom állapítani az ideológiai automata hazugságszisztémája beszél-e, vagy pedig az emberi lélek.
A diktátor nem hallja, amit mondanak neki, sőt rögeszméinek szüntelen zakatolásán kívül semmi egyebet nem hall és hazugságformuláinak automatikus ismétléseiben él, ezért emberi mivoltában nem megszólítható.
A boddhiszattva viszont tudja, hogy a legelső követelménye önmaga iránt a másik ember megmentése.
A sok fontos Hamvas üzenetből hadd emeljek ki egy, még fontosabbat, amit a kellékekről, a dolgok hatalmáról, a vagyonról, a gazdagságról vallott. Ezt a gondolatát Popper Péter valláspszichológus is idézte az interneten hallható, látható Mit tehetünk magunkért című előadásában és könyvében. Nem pontosan idézem. Egyébként a dolgok hatalmáról részletesebben olvashatnak a Patmos I. kötetében, a Protektorátus című esszéjében.
Ahhoz, hogy megéljünk, természetesen szükségünk van kellékekre. De az emberek nagy része nem elégszik meg, amije van, ami a szerény megélhetést biztosítja. Ha ezzel megelégedne, akkor igazabb életet élhetne. Lenne ideje kimenni a természetben gyönyörködni, lenne ideje könyveket olvasni, gondolkodni. De nem. A gyűjtő ember mindig többet és többet akar. Ha kicsinek érzi kétszobás lakását, háromszobást akar, ha ezt is megunta, kertes házat. Ha van egyszerű autója, jobbat akar, ami kétszáz kilométeres sebességgel megy, ha ezt megunta, olyant, amiben megtalálható mindenféle extra. Többször cseréli tárgyait, a tárgyaknak él, kicseréli tévéjét, háztartási eszközeit, pedig a régi is használható még. Gyűjti, gyűjti a kellékeket egy életen át és nem veszi észre, hogy élete, ideje, energiája elfecsérlődött a kellékek megszerzésére, személyisége torzó maradt. S így nem is élt valójában.
No, most szükséges ezen a meditációs objektumon elgondolkodni. A lényeg, hogy ne hazudjunk magunknak. Vegyünk egy papírlapot és írjuk fel, hogy lakásunkban hány tárgyunk van, hány felesleges tárgyunk és ezek megszerzésére mennyi energiát, időt és pénzt áldoztunk. Hogy mennyi időt, energiát és pénzt pazaroltunk el, hogy ne éljük saját életünket. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, kiderül, hogy mi is a fogyasztói társadalom, a rohanás és szerzés áldozatai és haszonélvezői vagyunk. Csak a szerzés mennyiségében különbözünk egymástól.
Még egy megjegyzés. A Hamvas aforizmákban és bölcs mondásokban elgyönyörködünk. De ezután jön a neheze. Fel kell tennünk a kérdést. Meg tudjuk-e valósítani a mester által előírtakat? Képesek vagyunk-e rá? És ha nem? Akkor mi van? Felesleges volt elolvasni az üzeneteket? Hamvas kapcsán ezeket az idegesítő kérdésekre kell választ adnunk. Erre céloz, amikor Oetingert idézi: „az ember rendkívüli feladatokat meg tud oldani, egy dologra azonban nem képes, nem tudja a modern élet külsőségeit fenntartani, kenyeret keresni, társadalomban élni, és ugyanakkor belső nehézségeit radikálisan likvidálni. Ehhez magány kell.” Hamvas is látja tehát, hogy önmagunk belső nehézségit radikálisan likvidálni lehetetlen. Szinte. Ő igyekezett megvalósítani, de ezzel a törekvésével, nem fogadta el a hatalom hazugságszisztémáját, megalkuvás nélküli életvezetésével megnehezítette sorsát, elszigetelte magát embertársaitól, szegényen élt, magányosan. De a művét megírta. Még akkor is, ha reménytelen volt életében megjelentetnie. Ki az a „modern” emberek közül, aki ezt a nehézséget vállalja? Hamvas lehetetlent követel olvasóitól.
„Nem én olvasom a könyvet, a könyv olvas engem.”
Ne fogjon könnyelműen a húrok pengetésihez, nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe Hamvast vesz. Nemcsak azért, mert olvasottnak, az átlagnál olvasottabbnak, tájékozottabbnak, műveltebbnek kell lennie, hanem azért is, mert egy szokatlan gondolkodásmódot közvetít a szerző, szokatlan fogalmakkal. És valljuk be, a mindennapi életű, földközeli emberek nehezen értjük. Sokszor én sem. Tisztelem, becsülöm Hamvast. Ha nem így lenne, nem költöttem volna könyveire egy hónapi nyugdíjam jelentős részét, nem sorakozna az egész életmű sorozata a könyvespolcomon: Hemingway, Heltai, Hegedüs Géza, Hrabal művei mellett, egyetlen életemből nem szakítanék időt, nem olvasnám újra és újra, nem vitatkoznék vele. Az embernek csak azzal érdemes vitatkoznia, akit becsül, tisztel, akihez köze van. Hülyékkel, szellemi vagonlakókkal, másodpercemberekkel, ostoba előítéletes politikusokkal, pártagyúakkal nem vitatkozom. Tehát nemcsak a véleményszabadság szeretete miatt mondom el fenntartásaimat, hanem azért is, mert talán feljogosít, hogy én valóban folyamatosan, mindennap olvasom Hamvas nehezen érthető könyveit. Megdolgoztam véleményemért, amely még így is lehet, hogy tévedés. Persze lehet, hogy Lichtenbergnek van igaza: Ha egy fej és egy könyv találkozik és a fej betörik, nem biztos, hogy a könyv az oka. Így aztán lehetséges, fejem nem elég erős a Hamvas könyvekhez.
Hamvas jó író, kitűnő esztéta, de…
Rá is vonatkoztatható: Ahogy nincs olyan szép kert, melyben valami gaz ne volna. Nincs olyan jó könyv, melyben semmi rossz ne lenne. Azért a rózsák közül kapáljuk ki a gazt, az író művéből pedig a lélekromboló, érthetetlen gondolatokat ne engedjük agyunkba. Viszont, ami jót az író művében találunk, az épülésünkre fordítsuk. Hiszen szelektíven olvasunk. Van, amit elteszünk agyunkba a könyvekből, van, amit gyorsan elfelejtünk. Műveltségünk, olvasottságunk teszi lehetővé, hogy minél többet hasznosítsunk - például - Hamvas műveiből. Is. Amennyiben megértjük Hamvas mondatait, már gyönyörködni is tudunk. Az olvasás végtelen történet, és lehet, hogy amit most nem értek, vagy amitől idegenkedem, azt pár év múlva megértem és elfogadom. Mert igaza lehet I. Lothár német-római császár állítólagos mondásának: Tempora mutantur, et nos mutamur in illis. Azaz változnak az idők, és mi is változunk velük. Ezt az aforizmát tovább gondolva, mondja Popper Péter, mivel változnak az idők és benne az emberek, változnak véleményeink is. Tehát nem helyes azt mondani, ez az álláspontom, mert ez csak a mostani véleményem, amely változik idővel és így az a helyesebb, ha mozgópontot mondok.
Nos, mozgópontom a Béláról
Mint említettem, Hamvas okos művelt íróember, többnyire szellemes, okos, ironikus, magával ragadó szövegű, az életben, kapcsolataiban egyébként udvarias, szerény ember, de időnként beleesik abba a hibába, hogy mint író nem törődik azzal, hogy olvasói megértsék. Mintha néha nem hallgatna egyik kedvenc filozófusára, Plátonra, akinek olvasása azért szerez gyönyörűséget, mert nemcsak szépen ír, hanem közérthetően is. Nem véletlen, hogy az olvasható filozófusok népszerűbbek, mint a nehezen olvashatók: Platon, Seneca, Marcus Aurélius, Montaigne, Rousseau, Voltaire, Schopenhauer ismertebb, mert közérthetően írnak, nem úgy, mint Kant vagy Hegel, akik nem törődnek az olvasóikkal. Hogy a Hamvas könyveket csak kevesek olvassák vagy még inkább kevesebben értik, ennek oka a mester udvariatlansága. Ugyanis az olvasó nélkül a szerző mit sem ér. Miért dolgozott, kínlódott, szenvedett szövegével az író, ha olyan idegen szavakat használ, amelyeket többnyire nem ismerünk, olyan fogalmakat, amelyeknek megfejtéséhez külön szótár kell? Jaj, annak az tollforgatónak, akinek műveihez szótár kell! Pedig csak így lehet Hamvast olvasni. Persze, lehet másképpen is, felületesen, hogy nem nézünk utána, mit ért Hamvas egy-egy alapfogalmon, szón. Én inkább Kosztolányinak és Márainak adok igazat, akik lehetőleg nem használtak idegen szavakat. Tisztelték és védték a magyar nyelvet. Mielőtt kézbe vennék tehát egy-egy Hamvas könyvet, kénytelen vagyok körül bástyázni magam szótárakkal, segédkönyvekkel: a Bakos és Radó féle idegen szavak szótárával, a magyar értelmező szótárral, francia, német, angol és latin szótárral, a Hamvas Intézet könyveivel, a Czakó Gábor által összeállított kitűnő, olvasót kisegítő Hamvas szótárral és most már a Weiner Sennyey féle esszékötettel, Darabos Pál Hamvas életrajzával. Mert tudom, ahhoz, hogy megértsem Hamvast, majdnem olyan műveltnek kell/ene/ lennem, mint ő. Olvasás közben már a fejemben kellene lennie a magyar, a keleti és nyugati irodalomnak, a filozófiának, ismernem kellene behatóan a csillagászatot, az asztronómiát és asztrológiát, a mítoszok világát, az őstörténetet és még sorolhatnám. De itt érdemes megállnunk egy pillanatra.
Van, amikor hasznos az írói szótár
Nem magam fényezéséért említem. Magam is írok egy Faludy-szótárt és nem volt nehéz rájönnöm, hogy még a magyart is le kell fordítani magyarra. Nyelvileg és műveltségileg, de főleg politikailag több, mint kettészakított, sok részre szakadt ország vagyunk. Ezért beszélünk el egymás mellett. Bizony gyakran homlokegyenest mást értünk, ugyanazon szón, fogalmon, hiszen ahány magyar ember, annyiféle magyar nyelvet használunk, értünk. Mintha még mindig építenénk a Magyar Bábelt. Mert más a neveltetésünk, a műveltségünk, mást és másként olvasunk. Az, hogy Faludy szótárt készítek, ennek egyik oka, hogy sokan őt sem értik, vagy nagyon is értik, de nem akarják, pedig ő közérthetőbben ír, mint Hamvas. Oly sok ostobaságot összehordtak róla, hogy kénytelen vagyok tisztázni a Faludy-fogalmakat. Másrészt, amikor Kertész Imre divat volt, és sok buta, ostoba előítélet sötétítette el a magyar szellemi életet, véletlenül kezembe került Földényi F. László kitűnő, közérthető Kertész szótára, és ennek elolvasása után közelebb kerültem a Márait példaképének tekintő Nobel díjasunk gondolkodásának megértéséhez. Persze, akinek jó a memóriája, annak nincsen szüksége ilyen segédletekre. De gondoljunk egy átlagolvasóra. Hamvas esetében pedig egy átlagnál többet olvasóra is nehéz feladat vár. Két dolgot tehet, vagy dühösen leteszi a könyvet, dühösen viszi az antikvárimba, ahol filléreket kap érte, de legalább egy sörre valót igen és így bánatát leöblítheti. Ez a többség. Pontosabban, a még olvasó kisebbség többsége. Még pontosabban, a felületesen olvasók többsége. Az új sznobok, akik csak azért vettek Hamvas könyvet, mert divat, hogy azt mondhassák: nekem megvan! Ugyanakkor nem kell elítélni őket, hiszen a munka és a család mellett, a média butításainak következtében nem is tudják, mi a műveltség, mi az érték. Gondolják meg, mit jelent olvasáslélektani szempontból, hogy állandóan meg kell szakítanom egy-egy Hamvas mondat olvasását, mert túl sok az idegen szó, fogalom. Túl sok a hivatkozás általam nem ismert, vagy alig ismert szerzőkre. Meg kell fejtemen a Hamvas keresztrejtvényszerű mondatait. Nézzünk találomra egy példát, és kérem a kedves olvasót, a megfejtést küldje be a szerkesztőségbe. „Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternegeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról van szó, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de preta-erők sajátságával behatol a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja és mint a preta-erők általában túlhatalomra és egyeduralomra törnek. A preta a hindu hagyomány szava és a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a fizikai-biológiai-pszichlógiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. (Patmosz I. 144. oldal.)
Nos, az én tudás-szervem még szótárak segítségével is csak hiányosan tudta meg-megfejteni Hamvas palack-üzenetét. És ha sikerül is lefordítanom magyarra egy-egy mondatát, még akkor is ott marad a neheze: meg kell értemen gondolatrendszerét, ami Czakó Gábor szerint nincs. Ez utóbbihoz jó segítség lehet a nálam okosabbaknak, Darabos Pál Hamvas monográfiája, Czakó Gábor Hamvas szótára és Weiner Sennyey Tibor kitűnő és ami nagyon fontos, közérthetően megírt esszékötete. Címe: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve.
Vitatkozni jó, még akkor is, ha nagy a tévedés kockázata
Nos, tételezzük fel, hogy eljutottam verejtékes munkával odáig, hogy megértem nemcsak Hamvas szavait, mondatait, hanem „nemlétező” gondolatrendszerét is. Akkor pedig az a gond, habár ez már kellemes gond, hogy az író vitára kényszerít szokatlan világszemléletével. Olvasom, olvasom. Az olvasás beszélgetés, olyan eszmecsere, amelyben az író – szerencsére - nem tud visszabeszélni. Olvasom, olvasom és egyszer csak azt veszem észre, hogy vitatkozom vele. Hogy jövök hozzá? Hiszen műveltségem csak töredéke Hamvasénak. De, mentegem magam, más, nagyobb gondolkodókról is kiderült, hogy eszmerendszerük nem elfogadható, de szövegrészeik bizony megszívlelendők. Hogy mostanában egy fekete bárány-szerzőre hívja fel a figyelmet. Marx tévedett, amikor megvalósíthatónak hitte a szocializmust. De nem tévedett a kapitalizmus bírálatát illetően, a kizsákmányolás tényeinek leírásában, az egyenlőtlen fejlődés és az elidegenedés megfogalmazásában. Olvasom Hamvast és nem értek vele egyet, mégis gyönyörködöm stílusában és persze vitatkozom vele. Én esszéit nem úgy olvasom, mint a tudományos munkákat, úgy olvasom, mint meséket, időnként gyönyörű meséket. Hiszen egy külön világot, számomra idegen világot teremtett magának, egy új mesevilágot, amelyet megtöltött a régi istenekkel és mitológiai hősökkel, héroszokkal, és ehhez az állítólagos Aranykorhoz hasonlítja modern korunkat. Egy magyar Rousseau. Másként gondolkodik, mint én vagy azt is mondhatjuk, a többség. De ez engem nem riaszt, inkább vonz és vitára késztet. Ő pesszimista, én optimista-pesszimista vagyok. Más a gondolatrendszere. Maga is bevallja, hogy ez az alapállás platonista idealista, de sajnos ez az alap homályosan bizonyított, ingatag, ingoványos alapon áll. Például Aranykorról ír, az ideáról, amely soha nem volt és soha nem lesz. És mindent ehhez viszonyít. Mintha nem tudná, hogy az a realitás, hogy Platont, aki meg akarta teremteni az ideális államot, eladták rabszolgának. Szókratészt, aki mindenre rákérdezett: to ti, mi ez?, az idegesítő állandó kételkedéséért az ifjúság megrontásával vádolta a bíróság és elítélte, méregpohár kiürítésére kötelezte, hogy Girodano Burnót megégették, hogy Galileit elhallgatták. Hamvast magát is elítélte, kizárta az ostoba hatalom a hivatalos irodalomból, az első nyilvánosságból. Hamvas okfejtésének alapja igen gyakran a mítoszok valóságtartalmának, az állítólag isteni őslény, ősember túlbecsülése. Erre a nem bizonyított, csupa feltételezésre építi gondolatrendszerét. Ami pedig végképp vitatkozásra késztet az, hogy Hamvas lebecsüli az európai kultúra jelentős korszakait: a reneszánszt, a humanizmust, a reformációt, a felvilágosodást, a liberalizmust, a modernitást. Nem akarja látni, vagy nem látja ezen korszakok civilizációt fejlesztő jellegét. Nem hisz a fejlődésben. Azt sugallja, a változás többet ártott az emberiségnek, mint használt. Ez a gondolat ma divatos. Pedig tudomásul kellene vennünk, hogy azért, mert a fejlődésnek nemcsak haszna van, hanem kára is van, mégiscsak van fejlődés. Nem igaz, hogy az Ember nem fejlődött, nem szelídült. És azért, mert jó és rossz cselekedeteinknek kiszámíthatatlan, káros hatása is lehetséges, nem kell minden ember erkölcsét kétségbe vonni. Furcsa ellentmondás. Tudomásul kellene venni, hogy az ember jó is rossz is. A világ negentropikus, vagyis egyensúlyt tartó rendszer. Hamvas nem becsüli a tudományt, a filozófiát, a beszédet, az írást, miközben az írásnak, a filozófiának, a tudománynak élt. Erősen vitatható, amikor azt állítja: „Az élet a beszédben profanizálódik, mert a beszéd lényege a: nem. Az élet az írásban problematikussá válik, mert az írás lényege az irónia… Az írás szégyen – szégyene az államnak, amely már odáig jutott, hogy már nem tudja teljessé tenni az ember életét, s szégyene az embernek, aki már nem tud alkotni, csak kifogásolni. És végül szégyen, mert ironikus, mert paradox, destruál, megvet, profanizál, mert ahelyett, hogy az életet élné, elszakad, azt bemocskolja. Az írás csak tagadni tud. Senki, soha nem mondott az írásban valamit, ami: igen. Ahogy a legnagyobb szónokok támadók voltak, a legnagyobb írók, kritikusok, a tagadók, az ironikusok. Minden írásmű ott igazán írás, ahol szembe fordul a világgal és pusztít. Mert itt írás, és semmi más csak írás. Az újság mindennap megöli a nap történetét. A regény sorsokat tesz tönkre. A filozófia világlehetőségeket, a tudomány isteneket tör össze. Az íráskultúra életellenes. Az elemi emberek tiltakozás a könyv ellen… Az írásnak akkor van értelme, ha platoni." Az már csak folytatása gondolatsorának, ráadás, hogy a valóság megjelenítéséért létrombolónak nevezi Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Baudelaire-t, az idősebb Breughelt. És ez még semmi, azt állítja, hogy az írás demoralizál. Hogy Dosztojevszkij, Tolsztoj, Baudelaire, Breughel megmérgezik az olvasó lelkét. Engem egyikük sem mérgezett meg. Sőt. megtisztultam általuk. Hamvas csak a platoni idealista szellemben fogant írást fogadja el. Nem akarok egyetérteni Hamvassal, mikor azt vallja: „Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet igaz, szép, jó nemes, öröm és vidám voltában hinni.” Én nem tudom. Nem így tudom, nem így akarom tudni. De hát, kedves Béla, amikor Beethoven fenséges muzsikáját hallgatom, vagy okos könyveidet olvasom, írásaid nem demoralizálnak, érzem, tudom, minden okom megvan rá, hogy higgyek az élet igaz, szép, nemes, öröm, és vidám voltában, hogy az íráskultúra nem életellenes. Az élet szép, - IS - tenéked magyarázzam?
(A folytatásban arra kérdésre igyekszem választ adni, hogy a jobb megértés érdekében milyen sorrendben olvassunk Hamvast?)