Halkan ment el...
Írta: Kozákné Mária
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 166
Halkan ment el…
Nyolcvanöt év, szólt nagyanyám
s ült a fekete zongorán,
én nem hittem a szememnek
lopództam mögé – csendesen,
míg vállamra ült a félelem,
haját ma is kontyba tűzte,
felöltött hófehér ruhát,
(harminc éve már, feketében jár)
majd az ablak elé ült,
valakit mindig keresett,
öklével verte a koszos üveget,
minek jönnétek – kiabálta
s tépte magán a fehér ruhát,
majd ablakot tárt – párkányra tett
madaraknak vacsorát,
egész nap szidta halott fiát,
pohárba kérte a gulyást,
és elfeledte, rég feledte, hogy
tavasszal hó nélküli a világ,
aztán indult, az ajtónak dőlt,
míg befűzte férje bocskorát,
fejére kalapot, vállára puha
zöld színű sálat terített,
és ujjai közül földre lökte
a tegnappal fázó emlékeket,
már nem akart semmit, se jót,
se megátkozott rosszat,
és káromkodott egy hosszat,
ijedten néztük csöpp kezét
ahogyan az égre emelte,
majd térdre rogyott – imádkozott
akkor egész este,
nyolcvanöt év – szólt anyám
s gyűjtötte könnyét tenyérbe,
vajon nekem is, észt kell kapnom,
hogy megismerjem gyermekem,
vagy temetőkapujáig kísér
és marad velem a félelem,
nagyanyó ült, kezét ölébe ejtve
álmodott egy volt világot,
arcához engedett gyertyaláng
dalolt neki színes álmot,
árny csókolta fáradt kezét,
már várta, hogy hívja az ég,
másnap ünnep jött, nagyanya
fehér kötőt öltött – lisztet szórt
a tálba, majd leült a tisztaszobába',
kenyeret dagasztott, cipóba
kolbászdarab került – kemence
száján forró sóhaj ömlött,
a dagasztóteknő meg örült,
illatos kenyér került az asztalra,
fazékban káposzta dalolt,
míg húslevest mert – sosem szólt,
mi csak néztük, hová lett
a tegnapi bolond nagyanya,
ő meg elmondta mi lesz a vacsora,
anyánkat lestük – lesz-e szava,
kérdések nélkül telt a vacsora,
aztán nem szólt többet – egy évet
még hallgatag várt, mióta
megfőzte azt az utolsó vacsorát,
egy reggel arcát mosta, fésülte
és kontyba tűzte fehér haját,
anyámtól kért néhány korty teát,
a falnak fordult – kisimultak
szép arcán a ráncok – ujjai még
a paplanon jártak egy táncot…
Elaludt – szólt anyám,
majd keresztet vetve térdelt kicsit,
ujjai közé csípte homlokába hullt
néhány szál haját – simította arcát,
fehér lepedőt takart álmára,
s a nem lesz holnap gyöngyeit
dísznek illesztette nyakára.