Hajnali tengerpart
Írta: Lovass Adél
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 312
Hajnali tengerpart
Hajnali tengerpart. Szellő sem bont még vitorlákat.
Lassan guggolnak mellém a hosszú lábú árnyak.
Kezem alól pereg a még langyos, hűs homok.
Látod?! Amott apró madárlábnyomok.
Kagylót keresek. Elgurult? Hagyd csak!
Nyakadba potyogott az a fránya hajcsat…
Keresném a szádat. Nocsak! Sótól tapad.
Mögöttem a tenger, mi úgy dagad és apad?
Aztán hirtelen ötlettől hátamra perdülök,
Combom közé nyúlva pár percig még ülök.
Majd dűnék közé dűlök - mily karcsú lenyomat! –,
Kinyújtom a lábam, hadd érezze a habokat.
Perpetuum mobile.
Emelkedik, süllyed.
Mellem is emígy tesz:
horpad, kidülled.
Horpad, kidülled,
emelkedik, süllyed,
odalenn, idefenn
egyre-másra lüktet,
Vágyad vadlovát
most kell,
hogy megüljed,
homokba dobogva,
fehérló, vitorla,
inogva vonaglik,
csuklik,
csikló,
ló, óh,
üget,
lüktet…
Sirályok sikoltva üdvözlik a Napot,
Ki, mint huszonéves, új erőre kapott,
Erőtől duzzadón rám meleget ömleszt,
Dűne mögé látva nagy szemeket dülleszt,
Pirítva orcát és pőre köldököt,
Felvonva vitorlát s kérdő szemöldököt,
Érteni kívánja e magányos örömöt,
Görgő kagylót, árvát, homokbuckák között.
Pedig ketten vagyunk… Én és Te, a Vágyam.
Magamnak képzeltelek, hisz nincs valódi társam…
Hajnali tengerpart. Szellő sem bont még vitorlákat.
Lassan guggolnak mellém a hosszú lábú árnyak.
Kezem alól pereg a még langyos, hűs homok.
Látod?! Amott apró madárlábnyomok.
Kagylót keresek. Elgurult? Hagyd csak!
Nyakadba potyogott az a fránya hajcsat…
Keresném a szádat. Nocsak! Sótól tapad.
Mögöttem a tenger, mi úgy dagad és apad?
Aztán hirtelen ötlettől hátamra perdülök,
Combom közé nyúlva pár percig még ülök.
Majd dűnék közé dűlök - mily karcsú lenyomat! –,
Kinyújtom a lábam, hadd érezze a habokat.
Perpetuum mobile.
Emelkedik, süllyed.
Mellem is emígy tesz:
horpad, kidülled.
Horpad, kidülled,
emelkedik, süllyed,
odalenn, idefenn
egyre-másra lüktet,
Vágyad vadlovát
most kell,
hogy megüljed,
homokba dobogva,
fehérló, vitorla,
inogva vonaglik,
csuklik,
csikló,
ló, óh,
üget,
lüktet…
Sirályok sikoltva üdvözlik a Napot,
Ki, mint huszonéves, új erőre kapott,
Erőtől duzzadón rám meleget ömleszt,
Dűne mögé látva nagy szemeket dülleszt,
Pirítva orcát és pőre köldököt,
Felvonva vitorlát s kérdő szemöldököt,
Érteni kívánja e magányos örömöt,
Görgő kagylót, árvát, homokbuckák között.
Pedig ketten vagyunk… Én és Te, a Vágyam.
Magamnak képzeltelek, hisz nincs valódi társam…