Geröly Tibor, az építő polgár és művészetbarát I. rész
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 108
Geröly Tibor, az építő polgár és művészetbarát I. rész
Egy kis nagy ember és a Művészetbarátok Egyesületének története
Mottó: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat, és a prolikat, nem eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve…Az igazi polgár szerencsés ötvözete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző…Ha élni akar, hősnek kell lennie…A polgár, az igazi, megmentheti az európai ember lelkét…”
(Márai Sándor: Kassai őrjárat.)
Mindenki valaki
Megismerkedtem egy kis nagy emberrel, egy polgárral, a szó Márai értelmében. Kis ember, mert viszonylag szűk körben, a művészetbarátok körében ismert. Szerényen, szorgalmasan és lelkesen teszi, tette a dolgát, igyekezett függetlennek lenni, megőrizni máltóságát. Nem reklámozta magát. És Nagy ember, mert rendet rak maga körül, teszi a dolgát, és polgár, mert nem rombol, hanem alkot, aki amit létrehozott, az jelentős, ki tudja, hány embernek szerzett élményt munkájával.
Neve: Geröly Tibor. Nevezhetem népművelőnek is, aki egész életében a kultúrát terjesztette. Jelentősége, hatása nehezen mutatható ki, de az az érzésem, nagyobb, mint sok hangoskodó, nagypofájú, hazug politikusoké.
Meredek út vezet Geröly Tibor Ferenc-hegyi otthonáig, családi házához. Meredek úton, kacskaringós, nehézségekkel tűzdelt évek után jutott el addig, míg társaival – Szíj Rezső irodalomtörténész, művészeti íróval, Kristó Nagy István irodalomtörténésszel kritikussal és társaival hosszas küzdelem után sikerült megalakítani a Műgyűjtők és Műbarátok Körét 1973-ban, amelynek utódja a Művészetbarátok Egyesülete lett, és immár 52 éve fontos része a magyar művészeti közéletnek. Csak ezt éppen az illetékesek egy része nem tudja vagy nem akarja tudni. Geröly Tibor a kezdetektől aktív tagja a szervezetnek, ma is elnöke.
Amikor elém jön, hogy útba igazítson, úgy néz ki, szerény munkához használt öltözetében, mint egy kertész vagy kőmíves. Ő kísér fürgén szedve a lábát a dög melegben, alig tudom követni. De nem csak úgy néz ki, ő maga valóban kertész és a kőmíves is, ha kell, hiszen maga építette házát, maga ápolja kertjét. Jobban bírja a gyaloglást, mint én, aki hét évvel vagyok fiatalabb nála. Felérünk telkéhez. Nyitja a kaput. Balra nézve rögtön szemembe ötlik egy kis tábla, rajta a felirat: Geröly utca 1-1. Ezt én inkább önironikus gesztusnak érzem, mint öndicséretnek. Mint meséli egy 90-es évekbeli baráti találkozó alkalmával Kelemen Pál festő- és grafikusművész vendégségbe érkezésekor akasztotta a táblát a kerítésre. Gesztusa azóta is kedves meglepetés valamennyi ide látogatónak. A házigazda méltán büszke lehet szépen gondozott kertjére, és a 2020 októberében keltezett oklevélre, mely dokumentálja, hogy a II. kerület által kiírt „Buda legszebb kertje” pályázaton különdíjban részesült e virágokkal, buja növényekkel ékesített „zöld oázis”.
Kísérőm, a 87 esztendős öreg-fiatalember mutatja a magasra nőtt sövényt: ezt is meg kellene nyírni. Mutatja a szakértelemmel gondozott kertet, a takaros házat, amit maga épített, alakított évtizedek szívós munkájával, a saját ízlése szerint. Nézem a szeptemberi hőségben pompázó arborétumot és Tibor elmagyarázza, mit mikor, hogyan épített, mikor ültetett. Megmutatja a szikladarabokból szakszerűen maga épített házfalat. Meséli, mikor ültette a most gazdagon termő fügefát, melynek csemetéjét Rómában Prokop Péter pap-festő, író ajándékozott neki. A déligyümölcs a teljes mediterrán kőteraszt uralja, és évente bő termésével megajándékozza a családot. Nézem mindezt és eszembe jut jó barátja, Gomola György költő Római és budai kertek című, 1991-ben írt verse, amit márványtáblára vésve a ház falára lehetne tenni.
Rómában Prokop Péter festőművész
Teremtett művészi kertet,
Budán Geröly Tibor rendet
Rakott a kőből és házat emelt –
Művészet otthonát megteremtők,
Mesében „…egymásra leltek…”
Sugárút Buda és Róma között,
A tett példája e két kert:
Szégyellni és örülni tanít
És mindkét kert tavaszba öltözött:
Zarándokhely, két gyöngyváros fölött.
Nézve mindezt, nem tudom eldönteni a gondozott kert és a nagy műgonddal, sok keserves munkával felépített ház, vagy a Művészetbartátok Egyesületének életben tartása-e az Életmű. Azt hiszem, mindkettő. Tibor kettős életet élt és él. Itt minden azt üzeni, hogy ő nemcsak a szellem embere, hanem a Rendé is, ő a Rendcsináló munkásember is, aki hajnalban kel és dolgozik látástól-mikulásig, majd pihenésként olvas, szervezi az Egyesület programjait. Aztán a ház bejáratánál még egy tábla fogad: „Tündérkert Geröly utca 1.” felirattal. Ilyen gondozottság fenntartásához általában több ember együttes munkájára van szükség. Tibor küzd a lehetetlennel és még így is marad elintézetlen. A Házba lépve is ez az otthonos, barátságos, irigylésre méltó környezet fogad, ahol jó élni.
Geröly Tibor Szabadsága a Rend.
Bent a kis étkezőben ül Tibor felesége, társa, munkatársa, a mindig derűs
Bársonyi Hilda, és 92 éves édesanyja. Bugyuta, szokványos kérdésemre, hogy
mi a hosszú élet titka, röviden válaszol: Három szó: a munka, a munka, a
munka. És ezzel sok mindent elárult magáról és a család mentalitásáról,
életviteléről. Ők ebből ítélik meg és el a kinti világ rendetlenségét. A kiállítóteremnek is nevezhető nappaliban folytatódik a Rend mustárja. Ott is találok egy Geröly táblát, felirata: Tündérlak – Geröly utca 1937 &”. Hildától kaptam születésnapomra ajándékba, mutatja a házigazda. Itt én is szívesen élnék, fog el a proletár irigység. A napfényes szobában kényelmes fotelok, kis dohányzóasztal, festmények, amelyek a falat szinte eltakarják, hatalmas, földtől a mennyezetig érő ablakokból a teraszra a kertre és a ház előtt álló több évtizedes, gyönyörű juharfára látni. A festményeket Tibor többnyire ajándékba kapta egy-egy kiállítás hálás művészeitől a megnyitás alkalmából. Ebben az otthonos környezetben beszélgetünk. A háziasszony Hilda héttérbe vonul, mondván, Tibor a fontos, majd eltűnik a fotelok háta megett, a szőnyegre fekszik, derékfájdalmát enyhítendő. Onnan hallgatja lólépésben Szép Beszélgetésünket, mert mint tudjuk, a nők erre is képesek. Időnként kijavítja Tibort, időnként Tibor kérdez tőle. Szép beszélgetésnek nevezi Thomas Mann az atya Jákob és fia József csevegését a kútnál, mert ekkor az élet fontos, lényeges filozófiai kérdéseiről cserélnek eszmét. Nos, minden adott, hogy jobban megismerjem Tibor életét és benne Művészetbarátok Egyesületének életmeséjét, ami az utóbbi fél évszázadban szinte egyet jelent Tibor nevével.
***
- Kedves Tibor! Mielőtt az egyesület történetéről beszélgetnénk, légy szíves életutadról mesélj.
- 1937. augusztus 23-án Szombathelyen születtem, falusi gyerekként, mert a szüleim Seregélyházán éltek, egy Szombathely közeli kis településen. Ez ma Győrújfalu egy része. Sajnos három és fél éves koromban félárva lettem, édesapám meghalt. Édesanyám egyedül nevelt, minden erejét rám áldozta. Gyerekkorom legszebb emlékei a Vas megyei Gyöngyös patak menti kistelepülésekből egyesített Gyöngyösfaluhoz fűznek, ahol 1964-ig éltem, majd a fővárosba kerültem.
Könyvek, olvasás
- Hallottam, 18 000 kötetnyi könyvtárad van. Hogyan ismerkedtél meg az olvasás élményével azon az Isten háta mögötti vidéken? Hiszen tudom, hogy az olvasás végig kísért az életben.
- Szerencsém volt, mert életem minden szakaszában voltak környezetemben olyanok, akik imádtak olvasni. Családunk olvasmánya, mint akkoriban sokaknak a Biblia, az imakönyv és az éves kalendárium volt. Áhítattal hallgattam nagyszüleim esti meséit, és ajándékul minden alkalomra mesekönyvet kértem. Amikor 1948-ban Jáki Zénó segédlelkészként Nagypösére került, akinek ministránsa lettem, alkalmanként kölcsönkönyvekkel is szolgált, és azok elolvasása után véleményemre is kíváncsi volt. Keresztapám dr. Szerdahelyi Elek, gencsapáti körorvos, akinek nevét a település egyik utcája ma is őrzi, napi rendszerességgel dolgozatot íratott velem, és azok eredményességét heti zsebpénzzel jutalmazta. Minden helyesírási hibáért pénzbüntetés járt. Gyermeklapok rejtvényfejtője lettem, és sorra nyertem az ajándékkönyveket. Ez a szenvedély, a könyvgyűjtés és az olvasás egész életemben elkísért, régi könyveim ma is jeles darabjai gazdag könyvtáramnak.
„Zárt városban”
- Kőszegen, ahol a híres Jurisics Gimnáziumba jártál, ott is voltak mentoraid, akik eligazítottak a könyvrengetegben?
Szerencsésnek mondhatom magam.
A gimnáziumban Medvegy Antaltól és dr. Horváth Lászlótól példaértékű irodalmi ismereteket szerezhettem. Mind emellett középiskolás koromban a felnőtteket is próbára tevő nehéz mezőgazdasági munka minden területét megismertem. Fáradozásom honoráriuma egy-egy alkalmi könyvsorozat, és néhány szép album vásárlásának lehetősége volt, melyekben csodáltam a színes rajzokat, a grafikákat. A fizikai és a szellemi munka már akkor is egyensúlyban volt életemben. És ezt az egyensúlyt igyekszem most is megtartani. Nagy a restanciám. A kertben és a ház körül sok még a tennivaló, és nagyon sok könyv vár még elolvasásra. Szerencsém volt, mert 1960-tól Kőszegi Ifjúsági Napok szervezője lehettem. Munkámért 1963-ban kormánykitüntetést is kaptam. Ez a program nemzetközi hírű lett, nagy sikerű kulturális és sportrendezvénnyé vált. Én voltam abban az időben - idézőjelben mondom: - „Kőszeg felszabadítója”, ami azt jelentette, hogy határváros lévén, határövezeti beutazási engedély kellett, amivel a rendőrségen be kellett jelentkezni és amikor onnan visszaindult az utazó, ki kellett jelentkezni, ha visszaért a lakására le kellett az engedélyt adni. És igyekeztem ezt olyan módon feloldani, hogy Kőszegen olyan programokat szerveztem és kaptam engedélyt a Belügyminisztériumtól, hogy a mi kőszegi vendégeinket határellenőrzés nélkül fogadhattuk. Három hetet a városban tölthettek úgy, hogy sehol sem kellett jelentkezniük. A „határövezetbe zárt város” kivételes lehetőséget kapott ekkor országos jellegű zenei,- film bemutatókhoz, kézimunka kiállításokhoz, és turisztikai rendezvényekhez. Ifjúsági szervezetek – nem tagadom - lelkes szervezője voltam és onnan csaltak el 1964-ben a fővárosba, a KISZ vezetőképző iskolába, „tanárnak”, amelynek vezetői abban bíztak, hogy a szervezési, vezetési ismereteimet megtaníthatom az ifjúsági vezetőknek.
- Tehát megbízható ember voltál. Mennyire értettél egyet a hatalommal?
- Azt hiszem, megbízható ember voltam, habár a hatalommal sokszor vitába kerültem. De kultúra szervezőként igazán komoly ütközéseim nem voltak. Mert mindig valami engedményt tett a hatalom. Sok mindent elnéztek nekem eredményeimért. Én is tettem engedményt, de nem sokat. Ezek főleg szakmai viták voltak. Az ügy érdekében kompromisszumokra képes ember vagyok, de vannak határok, amiket nem lépek át, mert az már megalkuvás lenne. Tudtam és tudom, hogy a másik elveit, akaratát is tiszteletben kell tartani, ahhoz, hogy az én akaratom is érvényesüljön. Ahogy lehetett, úgy tevékenykedtem. És igaz, hogy a közélet átpolitizált volt, de a kutúra terjesztése adott némi mozgásteret.
- Milyen végzettséged van? És milyen képesítést szereztél később?
- Amikor ezt kérdezik, el szoktam mondani, hogy hét év alatt érettségiztem. És akkor azt kérdezik: Jééé, Tibor, ennyire buta voltál? Nem voltam buta.
Gimnáziumi érettségit szereztem Kőszegen. Annak a gimnáziumnak utolsó évfolyamában még tanítottak latint. Amikor munkába álltam és a mezőgazdasági ismereteim hiányát éreztem, úgy döntöttem, hogy levelezőként elvégzem a Mezőgazdasági technikumot. Arra gondoltam, soha nem lehet tudni, mikor lesz erre a képesítésre szükségem. Később, már a Képzőművészeti Kiadó munkatársaként, majd PR vezetőjeként felsőfokú marketing képesítést is szereztem.
- A rendszerváltás utáni kormányok kidobták a fűrdővízzel a gyereket is. Nem akarom mentegetni a Kádár rendszert, az állam akkor segítette a tanulni vágyó parasztgyerekeket, munkásokat. Manapság ez a mobilizáció szinte megszűnt.
- Sajnos így van. Én vidéki gyerek voltam, szerettem a paraszti munkát és úgy gondoltam mezőgazdasági ismereteket is szerzek, ki tudja mit hoz a sors. És éltem a lehetőséggel, ingyen tanulhattam tovább. Az a kellemes meglepetés ért, hogy az érettségi után egy mezőgazdasági technikumban a második évfolyamban kezdtem, tehát három év múlva szereztem egy második érettségit, ami mezőgazdasági képesítést adott.
Budapesten ragadtam
- Tehát két érettségivel kerültél és szervezési tapasztalatokkal, 27 évesen a fővárosba. Nehéz volt megszokni a budapesti nyüzsgést?
- A munkám mindig lekötött. Nem gondoltam arra, hogy végleg itt maradok, ezért a munkaadóm, szállodai elhelyezést biztosított. Talán két és fél, három évig ott laktam, ennek költségeit a munkáltatóm vállalta. Nem szakadtam el a szülőhelyemtől. Másfél-, kéthetente hazautaztam Kőszegre és a falumba. Aztán be kellett látnom, fel kell számolnom a vidéki vágyaimat. De lélekben soha nem szakadtam el a vidéktől, falumtól, Kőszegtől. 1969-ben egy lakásépítési akcióhoz csatlakoztam és egy rózsadombi társasházba költöztem. Mivel vidéki gyökereim a földhöz kötöttek nehezen viseltem a közösségi lakhatást. A lakásomhoz közeli Ferenc-hegyen a 70-es évek elején vásároltam egy korábban értéktelen kőzetanyaggal telített meddőhányót melynek területén az első hónapokban sátorban éltem, majd sok évtized megfeszített munkájával létrehoztam egy tündérkerttel körül ölelt „birodalmat”.
- Budapesten egy hat hónapos vezetőképzőbe kerültél, mi volt a feladatod?
- Egy kitalált tanári beosztásban, osztályvezetőként dolgoztam különböző helyi és országos művészeti, irodalmi, zenei, képzőművészeti programokat szerveztem. Lényegében folytattam azt, amit Kőszegen elkezdtem.
- Meddig dolgoztál a vezetőképzőben? Onnan hová vezetett az út?
- Talán két év után, 66-ban vagy 67-ben megnyílt Királyréten három megye vezetőképző iskolája, melynek élére engem javasoltak. Ekkor hagytam el az féléves vezetőképzőt. Az új iskolában hathetes tanfolyamokon tanfolyamokon képeztük a résztvevőket. Mintaprogramokat hoztunk létre, a szervezés módszereit oktattuk. Ott is voltak bizonyos konfliktusaim, de szívesebben gondolok arra, hogy sok, később sikeres embert tudtunk visszaküldeni területükre, Sokan jutottak olyan ismeretekhez, amelyekkel munkájukat eredményesebben végezhették. Három osztályunk volt, egy-egy létszáma 22 hallgatóból állt. Minden közösségnek volt egy tanár-osztályvezetője. Ez olyan önálló iskola volt a hegyekben, hogy az étkezéstől, a programokig, mindent mi intéztünk. Az volt a cél, hogy a helyi szervezetek olyan embereket küldjenek ide, akiknek az itteni továbbképzés segítheti otthoni munkájuk jobb ellátását.
- Innen hová vezetett az utad?
- Innen is néhány konfliktus, idézőjeles „elbocsátás” után néhány hónapra a Sportmúzeumhoz kerültem szervezőnek. Aztán úgy alakult, hogy az Ifjúsági Lapkiadóhoz mehettem, reklámfőnöki beosztásba. 52 újság terjesztése, segítése volt a feladatom. Ennek a terjesztői propagandáját és adminisztrációját végeztem. Volt egy terjesztési osztály, ahová hetente Budapestre tanácskozásra utaztak a megye lapterjesztő vezetői, jöttek megbeszélésre a helyiek. Lapokat mutattunk be, ezekről ismertetőt adtunk, sajtótájékoztatókat tartottunk.
- Te abban a szerencsés helyzetben voltál, hogy közelről láttad a hazai sajtó és sajtóterjesztés munkáját. Mai szemmel milyennek látod?
- Ma már inkább furcsának tartom. Pártirányítás volt e téren is. De aki akart sokat tehetett az ismeretterjesztésért. Hogy csak egy példát mondjak, a Füles akkoriban népszerű keresztrejtvény újság volt. 300 ezer példányban jelent meg.
És amikor onnan elkerültem, akkor ünnepeltük a 650 ezres példányt. Ennek főszerkesztője a Világ Ifjúsága című laptól jött, olyan ember, aki fontosnak tartotta az ismeretterjesztést, a népművelést. Két lapkiadó uralta a magyar sajtót a Hírlapkiadó és a Lapkiadó. A Hírlapkiadó közvetlen pártirányírású volt, itt direktben érvényesült a párt akarata, a Lapkiadónak valamivel nagyobb szabadságot engedélyeztek. A Lapkiadó jelentette meg a Magyar Nemzetet, a Népfront lapját, amely akkoriban szabadabb hangot üthetett meg, és színvonalas volt, kiváló szerzőkkel. Például a Baróti, Ruffy, Kristóf hármas országos hírű, népszerű újságíró volt A Hírlapkiadó a Népszabadságot jelentette meg, amely a párt szócsöve volt, követte a pártléniát. Lényegében az egész sajtó pártfelügyelet alatt volt. A Füles fontos ismeretterjesztő újság volt, amelyben sok mindent meg lehetett írni, jelentetni keresztrejtvények segítségével. Ennél a népszerű kiadványnál az is fontos volt, hogy milyen tudást, ismeretet tartalmazó rejtvények jelennek meg. Már a Képzőművészeti Kiadónál dolgoztam reklámfőnökként, de a Fülesben is jelentettünk meg rejtvényeket a művészeti ismeretterjesztés érdekében. Előfordult, hogy több, mint 50 ezren küldték be a megfejtést. Olyan rendezvényeket szerveztünk a Hotel Ifjúságban, ahol műsoros sorsolás volt, és vele együtt irodalmi program. A résztvevőknek levelezőlapon kellett beküldeni a megfejtést, és ezzel a Postát és saját lakóhelyét is propagálta. Ebben az időben írtam szakdolgozatomat, amelynek címe: A képes levelezőlap magyarországi elterjedése és propagandája címmel.
1980-tól tizenhét évet töltöttem a Képzőművészeti Kiadónál. Ott is propagandával foglalkoztam. Szívesen emlékszem vissza a Poszter Kupákra, amelyeknek nemzetközi visszhangja volt. Ebben az időben jelent meg, a Művészetbarátok Egyesültének hatására a Harminchat művészpálya című füzetem. Recenziókat írtam, különböző folyóiratokba publikáltam, kiállítások megnyitását vállaltam. Aztán a Kiadót a rendszerváltás után felszámolták és nekem felajánlották 1996-ban, hogy korkedvezménnyel menjek nyugdíjba.
Nemzetközi Poszter Kupák
- Tevékenységünkbe a sport is beleszámított. Talán nem szerénytelenség említenem, hogy nevemhez fűződik Képzőművészeti Kiadónál szervezett Nemzetközi Poszter Kupák létrehozása, amelynek emléke még ma is él. Éppen most jött egy vendégem Vas megyéből, aki emlegette a Kőszegen és Mödlingben szervezett találkozót. És nem sokkal korábban egy nyitrai ismerősömmel emlékeztünk arra, hogy a Felvidéken is szerveztünk posztereseknek futballmérkőzéseket. Célunk már akkor, a 80-as években az volt, hogy a Nagy-Magyarország területén is szervezzünk találkozókat. Hiszen a magyar művészetnek ott gyökerei vannak. Segítséget jelentett, hogy megjelentettük a Művészet és Barátai című újságunkat, amelyben minden fontosabb, az egyesület életével kapcsolatos eseményekről tudósítottunk. Persze előfordult, hogy keresztbe tettek.
Én szinte mindent el tudtam intézni.
De többnyire elértem célomat, szervezhettem könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat, kiállításokat. Olyan baráti kapcsolatokat építettem ki, hogy nem mondtak nemet. Persze voltak akadályok, mondták, X-et vagy Y-ont nem kellene vinni, szerepeltetni, de meggyőztem az illetékeseket, hogy hasznos tagjai a küldöttségnek, az egyesületnek. Soha egyetlen ember nem disszidált a csapatomból, amikor Ausztriába utaztunk. Nekem mindig engedtek, mert nem kértem lehetetlent. Nagy eredménynek tartom ma is, hogy az Ungvári Televízió csapatát meg tudtam nyerni. Amíg a Nemzetközi Poszter Kupa sorozat létezett, eljöttek.
Nem vettem észre, hogy nyugdíjas lettem.
- Sokan nem tudják, mihez kezdjenek nyugdíjas éveikben. Így aztán korábban halnak meg, mint akik elfoglalják magukat. Te megérted a 87. évedet, ami arra enged következtetni, hogy még mindig van tenni valód. Te mihez kezdtél? Szomorú voltál, rossz érzés volt, örültél?
- Nem vettem észre, hogy nyugdíjas lettem. A feladatok mindig elárasztottak és ha nem adtak, magam találtam elfoglaltságot. Soha nem ismertem az unalmat.
***
Udvarhelyi András
Geröly Tibor, az építő polgár és művészetbarát
Egy kis nagy ember és a Művészetbarátok Egyesületének története II.
Mottó: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb,
leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A
papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat, és a prolikat, nem
eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a
remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve…Az igazi polgár szerencsés
ötvözete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és
megőrző…Ha élni akar, hősnek kell lennie…A polgár, az igazi, megmentheti az
európai ember lelkét…”
(Márai Sándor: Kassai őrjárat.)
Művészetbarátok Egyesülete – (1973- ?)
- Hogyan és mikor alakult meg a Művészetbarátok Egyesülete? Úgy tudom, hogy már akkor felvetődött az egyesület alapításának gondolata, amikor te még a Lapkiadónál dolgoztál.
- Még a Lapkiadónál dolgoztam, amikor bekapcsolódtam a Művészetbarátok Egyesületének munkájába és hamarosan funkciót is kaptam. Az egyesület létrehívásának én is egyik szereplője, szervezője voltam. A ’70-es évek elején Kristó Nagy István és Szíj Rezső gondolataként fogalmazódott meg az igény, hogy célszerű lenne egy művészetbarát kör életre hívása. Már 1972-ben létre akarta hozni az egyesületet Szíj Rezső, de nem járt sikerrel. 1973 márciusában A műgyűjtés jövője címmel a Magyar Nemzetben közölt írására felfigyelt Kun Zsigmond, aki gyűjteményével az Óbudai Múzeum alapítója volt. Végül közös összefogással a Magyar Rajzpedagógus Szövetség tagozataként a hajdani Fáklya Klubban 1973 áprilisában megalakult a Műgyűjtők és Műbarátok Köre.
Eredetileg ez volt a neve. A mindenkori foglalkozásom és az egyesület céljai már a kezdetektől szétválaszthatatlanok voltak. Munkadóim nemigen akadályozták egyesületi tevékenységemet, hiszen a két szerveztettel sokszor közös rendezvényeket szerveztem. Például a Képzőművészeti programokba bevontam az egyesületet is. Érdekük is volt, mert a könyvbemutatókat is én szerveztem. A Képzőművészeti Kiadónak sok könyve jelent meg, ezeknek egy részét az egyesülettel együtt mutattuk be. Közös volt az érdekünk. Rendszeresen dedikálásokra, író-olvasó találkozókra is sor került.
Alapítók
A közel negyven alapító közül hadd említsek néhányat: Búza Barna, Csúcs Ferenc, Kelemen Kristóf, Muray Jenő szobrászművészt. Jakab Károly, Katona Áron Sándor, Osváth Miklós, Papp Gyula festőművészt. Dr. Erdőssy Béla plébános, egyházművészeti írót. Dancsházy Nagy Márton, dr. Soós Imre és Vörösvári László műgyűjtőt. Dr. Péter Ernő jogászt és Lezsák Sándor költőt. Az első években az Ifjúsági Lapkiadó munkatársaként segíthettem Szíj Rezső főtitkár munkáját. Előbb a Lapkiadó, majd később a Képzőművészeti Kiadó alkalmazottjaként alkotó együttműködés jöhetett létre az egyesület és a kiadó vállalatok között. Azonos volt az a célcsoport, ahol a művészeti kiadványok bemutatásának, propagálásának lehetősége megteremtődött. Az évente tíz-tizenkét művészeti könyvet is megjelentető kiadó köteteinek többségét a Művészetbarátok Egyesületének hagyományos szerdai összejövetelein is bemutattuk.
Célunk az ismeretek bővítése, a gyűjtőmunka segítése.
- Az egyesület alapszabálya szerinti célja és feladata a magyar kultúra és művészet ápolása, a művészet valamennyi ágának, műfajának és technikájának ismertetése, népszerűsítése, a kulturális örökség óvása, a művészetbarátok érdekeinek képviselete. Ennek szellemében szerveztük programjainkat, amelyek sokszínűek voltak és ahol a különböző művészeti ágak alkotói és a kultúra terjesztők képviselői festők, szobrászok, műgyűjtők, zenészek, írók, költők szerepeltek. Bővíteni akartuk a művészetbarátok közösségét, ismereteik bővítésére törekedtünk, ízlésük formálásában is, a gyűjtőmunka megszerettetésére, és kulturáltabbá tételére oktattunk. Már az első években nyilvánvalóvá vált, hogy a műgyűjtés, és a művészetbarátság egyenlő értékű fogalmakká ötvöződtek, az egységes és oszthatatlan kultúra szolgálatában, a múlt értékeinek tiszteletében, és a jelen tárgyilagos értékelésében. Törekvésünk az volt, hogy minél szélesebb körben felkeltsük a művészetek iránti érdeklődést, ösztönözzünk az ismeretek gyarapítására, élmények gyűjtésére, és a közösségi szellem erősítésére, hogy megismerjék és megértsék a magyar művészet értékeit és üzenetét. Az általános műveltség fejlesztésével a konfliktusmentes társadalmi együttélés fontosságára, a másság tiszteletben tartására, és elfogadására irányítottuk a figyelmet. Többek lehetőséget kaptak arra, hogy maguk is megkíséreljék és gyakorolják a művészeti alkotás létrehozásának szépségét és nehézségét, hogy ennek következményeként reálisabb ítéletet alkothassanak festményről, szoborról, grafikáról, zenéről, és irodalmi alkotásról. Múzeumok, tárlatok látogatásával is gyarapítottuk az ismeretszerzést.
- Gondolom, nem volt zökkenőmentes az egyesület működése. A hatalom big braderei éberen figyeltek úgy hallottam, két évre felfüggesztették működéseteket.
A civil szervezeteket már akkor sem kedvelték a gyanakvó hatalom emberei.
- Kevesen tudnak ma már erről. Szíj Rezsőt támadták, és rajta keresztül az egyesületet. Ő akkor az egyesület vezetője volt. Én az egyesület főtitkára, igyekztem a védelmére kelni, mert alaptalanul vádolták, de nem sok sikerrel. Vége az lett, hogy Szíj Rezsőt likvidálta a hatalom és az egyesület önkormányzatát felfüggesztették. Ennek a felfüggesztésnek az lett az eredménye, hogy a felügyelettel megbízott embert teljhatalmú vezetővé
nevezték ki.
- Ha már Szíj Rezső szóba karült, megérdemli, hogy szót ejtsünk róla. Milyen ember volt, milyen szerepe volt az egyesület életében? Ki volt ő?
- Elévülhetetlen érdeme, hogy ő találta ki ezt az egyesületet, más kérdés, hogy azért, hogy maga is egy fontos művészeti társaságban vezető legyen. Szeretett szerepelni. Eredeti végzettségére nézve lelkész volt, majd országgyűlési képviselő is. De a legfontosabb az egyesület megalapításán kívül, hogy kitűnő művészeti szakíró is volt. sok könyve, cikke, tanulmánya jelent meg.
- Folytassuk beszélgetésünket az egyesületről. amely ebben a világban küszködik a fennmaradásért. Ez pedig egy haszonelvű világ, amelyben a kultúra nem fontos, csak a hatalom által támogatott.
- Próbáltuk azzal ellensúlyozni, hogyha a befogadónak valamilyen rendezvénye volt, ha kellett mi küldtünk versmondót, énekest, műsorvezetőt.
- Ez az önállóság sokba került az egyesületnek.
Önállóságunkat soha nem adtuk fel!
- Amikor az egyesület vezetője lettem, 1985-ben hármszáz tagunk volt, 2000-re meghaladta az ezret, talán az volt a csúcs. Olyan bemutatkozási lehetőségeket biztosítottunk íróknak, költőknek, képzőművészeknek, festőknek, szobrászoknak, sportolóknak, ezermestereknek, közéleti szereplőknek, amelyek közérdelődésre számíthattak. Ezzel együtt a művészek, írók, költők, megismertethették munkájukat a közönséggel. Arra törekedtünk mindig, hogy ne magasztaljuk túl az amatőröket, legyünk türelmesek, várjuk meg, hátha néhány év, évtized alatt jeles alkotók lehetnek. Az egyesület biztosított sokaknak lehetőséget bemutatkozásra, kiállításra és összejöveteleinken megismerhették egymást. Voltak alkotók, akiket a Művészetbarátok Egyesülete tett elismert alkotóvá. Az egyesület a szervezet megalakulásától fogva, az őszi évadkezdéstől a következő év őszéig minden héten programokon vehettek részt. Igyekeztem pályázatokkal pénzt szerezni. Nem volt könnyű.
Minden héten szerdán - vándorúton
- Egy idő után vándorútra kényszerültünk, mert akik a helyet adták, bele akartak szólni munkánkba. Felsorolni is alig tudom, hány helyen tartottuk rendezvényeinket. A művelődési házak vezetői fel akarták használni az egyesületet, hogy az az ő programjuk része legyen, az ő szájízük szerint szervezzük előadásainkat, hogy egy-egy művelődési ház programjához igazodjunk, hogy az ő embereiket helyezzük előtérbe.
- Milyen volt az arány az egyesületben a profik és amatőrök között?
- Talán a profik húsz-huszonöt százalékot tettek ki, az amatőrök többen voltak. Megismétlem, hogy közülük 15-20 év múlva jó néhányan profik lettek, joggal nevezhették magukat művésznek.
- Kit tartasz amatőrnek, dilettánsnak? Kit művésznek?
- Én inkább elhagynám a művésznevet sok esetben, ha nem ütik meg a megfelelő színvonalat, ha esztétikai értéket nem hoznak létre. Sajnos sokan nagyon gyorsan kikiáltják magukat művésznek. Egy Erdélyből áttelepült szállodai portás sorsa úgy alakult, hogy szobafestő-mázoló lett. Egy év múlva már a telefonkönyvben a neve mellett a festőművész szó szerepelt. Sok embernek nincs önkritikája. Hiúságuk határtalan. Nem tudtam megállni, hogy ezt ne tegyem szóvá neki. Nem vette jó néven, de valamit számított, mert szerényebb, igényesebb lett.
- Kit nevezhetünk művésznek?
- Nehéz erre a kérdésre válaszolni, egyénenként változik, ki kit tart művésznek. De azért vannak ismérvek. Művész az, aki érti szakmáját, tudja szabályait, aki esztétikai értéket hoz létre és valami szépet alkot, ami katarzist kell a nézőben, olvasóban. És hivatalosan művész rangot kap, habár ez sem mindig jelenti, hogy művész.
Weöres Sándor szerint a szépség lázmérője a hátgerinc.
- Jó meghatározás. De mi nem minden esetben akartunk művészeket nevelni, tovább képezni, inkább azt mondhatnám, műértőket, olvasókat. Előadásaink, kiállításaink, rendezvényeink gondolatébresztőek voltak.
- Mikortól számíthatjuk a Művészetbarátok Egyesületének fénykorát és meddig tartott?
- Nem tudom, hogy volt-e fénykora. Talán 1985-től 2019-ig. Annyi biztos, hogy nagyon sokáig jól működtünk, egészen a Covid járvány idejéig. Sajnos már előtte is csökkent a létszámunk, mert többen kiöregedhettek, és újak, a fiatalok alig jöttek.
Konfliktusaim, kiegyezéseim.
- Miközben kiegyezésre hajlamos ember vagy, makacs is vagy. Voltak konfliktusaid, amelyek elszomorítottak? Politizáló ember voltál?
- Én a művészet népszerűsítésével politizáltam. Az MSZMP tagja voltam, de kiléptem. Semmiféle párthoz nem tartozom. Nem szeretem azokat, akik a zavarosban halásznak. Egy ilyen ellen tettem bejelentést a Központi Ellenőrző Bizottságnak, akkor még az Ifjúsági Lapkiadónál dolgoztam. Ezt elmondtam egy párttaggyűlésen. Egyrészt kiröhögtek, másrészt leszavaztak, pedig nekem volt igazam. Behívattak és felszólítottak, hogy vonjam vissza beadványomat.
Megindult az eljárás. 53 újságírót hívattak be, kiderült, hogy nekem van igazam. De közben elsumákolták az ügyet. Én pedig akkor azt mondtam: Nekem ebből elég volt. Középen állok. Gyűlölöm a jobboldali és a baloldali hangoskodókat, a karrieristákat, akik vizet prédikálnak és bort isznak.
- Akkor te belga vagy. A belga hadseregben kiáll a tiszt a katonái elé és azt mondja: álljanak ki a vallonok. Kiállnak. - Álljanak ki a flamandok. Kiállnak. És egy szál katona marad, aki azt kérdi: - Kérem szépen a belgák hová álljanak? A filozófusoktól pedig azt tanultam, hogy a bölcsnek középen kell állnia. Mert egyetlen pártnak sincs igaza. Mindegyiknek van részigazsága, de teljesen igazuk nincsen. Ezt a történetet Fehér Klárától hallottam, aki a Népszabadság véres szájú tollnoka volt, de aztán megszelídült, bölccsé vált 56 után, amikor vele együtt sokan kiábrándultak a létező szocializmusból és nem lépett vissza párjába. Tisztes polgári gondolkodó tollforgató lett, népszerű író a maga korában. Mesélj még konfliktusaidról.
- Nem könnyű az álművészekkel. Néha a művészek, mármint, akik művésznek tartották magukat, akiknek kiállítást vagy író-olvasó találkozót szerveztem, hálátlanok voltak. Az egyik előtt a bemutatkozó akkori lovagja, aki a nagyképűségtől nem látott, segített neki a kép rendezésben. A hölgy azt mondja, elvárja, hogy ott legyek a kiállításon, elmentem, és az akkori féltékeny partnere odajön hozzám és azt mondja: Hogy mertél te ide jönni? Ha nem akarod, hogy botrány legyen, tűnjél el azonnal. Utólag kiderült ki, attól félt, hogy elcsábítom a nőjét. Azóta is többször találkoztunk, de nem beszéltem neki az ügyről, hiszen én tudok hallgatni.
- Hány éves korodban gyanúsítottak meg ezzel?
- Jóval hetven felett volt – hangzott Hilda hangja is a fotel mögül.
- Már nincs jelentősége, de akkoriban rosszul esett. Néhány munkatársammal nem jártam jól. Az egyik elnökhelyettesem és az egyik főtitkárom feljelentett. Olyan főtitkárom is volt, aki a bankban nyilatkozott, hogy megakadályozza a kiutalást. Akkoriban az volt az alapszabályban, hogy az elnök és másik három vezető tisztségviselőnek kellett jóváhagyólag aláírni. Konfliktust jelentett, hogy több hivatalnok nem szerette a függetleneket. Én pedig nem engedtem beleszólni az egyesület ügyeibe. Időnként mág a lap tartalmi kérdéseibe is véleményt akartak nyilvánítani.
- Ez nem cenzúra?
- Nem cenzúra, de kicsit ahhoz is hasonlít. Van más példám is. Felkértem egy autodidakta festőnőt egy kiállításra. Javaslatot kért a megnyitó személyére. A méltató jelezte, hogy a rendezvény előtt megtekinti a képeket. Arra kért, hogy írjam le, hogy én mit mondaék a tárlatról. Az ünnepségen szinte szó szerint az én véleményem hangzott el, amihez a végén hozzátette: „Az egyesület főtitkára másként ítélte meg az alkotó munkásságát, de annyival kevesebbet ért a művészethez. Öt vagy hat évvel ezután szóvá tettem nekik. hogy ezt a közönség előtti kijelentését rossz néven vettem, de én nem haragszom.
A Művészet és barátai művészet népszersítő folyóirat – 1991-2020
- Hogyan jött létre az egyesület szakmai körökben igen népszerűvé vált folyóirata?
- Az 1980-as évek közepétől foglalkoztatott az a gondolat, hogy a havi, kéthavi levelezés helyett valami fajta rendszeresen megjelenő tájékoztatónál és híradónál különb folyóiratot kellene kiadni. Aztán 1990-ben a Lakitelek Alapítvány pályázatot hirdetett községek, szervezetek, egyesületek önálló sajtótermékének megjelentetésére. A nyertesek közé kerültünk, ami azt jelentette, hogy az első három szám nyomdaköltségét az alapítvány vállalta. Így látott napvilágot 1991 szeptember-októberében a Művészet és Barátai első száma. Lap két havonta jelent meg. Az akkori tízoldalas lapszámból hamarosan tizenhat, majd 32 oldalas, évente ötször megjelenő újság lett, mely fekete-fehér nyomással, alkalmanként 1500 példányban látott napvilágot. Fontos szerkesztési elvnek tartottuk, hogy a művészet valamennyi ágát foglalkoztató nézeteket bemutassuk, hagyományainkat ismertessük, és népszerűsítsük, nem cenzúráztunk, a szerzők szabadon írhattak, hírt adtunk a művészeti élet eseményeiről, és nemkülönben az egyesület rendszeres programjairól. Az esetek többségében a szerzők nem akarták meggyőzni az olvasót, csupán a jelenségekre és azok motivációira hívták fel a figyelmet, és a döntést az érdeklődőre bízták. A művészek örültek, hogy hírt adunk munkájukról. is. Ebből a lapból alig árusítottunk, szétosztottuk a tagok és a szimpatizánsok között. Címlajstromunk alapján a lap megjelenésekor mindenkinek a lakására küldtük. Akkor még a csomagolás és a posta sem volt drága. Sajnos pénz és szponzorok hiánya miatt a 116. lapszámmal megszűnt az újság. Ennek oka, egyrészt a támogatás csökkenése, a pénzhiány, másodsorban kiöregedett a gárda, sokan meghaltak, harmadrészt egyre nagyobb volt az elvárás, hogy mi jelenik meg a lapban.
- Fizettetek honoráriumot a szerzőknek?
- Nem fizettünk. Az egyesület az 52. évében van, működése során egyetlen előadónak, szerzőnek, egyetlen kiállításmegnyitónak, egyetlen programszervezőnek sem fizettünk. Tekintélyes művészek is eljöttek közénk, és jól érezték magukat.
- Mi lett a sorsa az egyesületnek a rendszerváltás után? Mikor kezdődött az egyesület hanyatlása?
- Hosszú ideig a rendszerváltás előtt és után is a Kossuth Klubban tartottuk a szerdai összejöveteleinket. Ott nagyon sok színvonalas előadásra került sor és kiállításokat is szerveztünk. Egy idő után kitettek bennünket, mert nem volt annyi pénzünk, hogy fizetni tudtunk volna. Azóta vándorlunk egyik művelődési házból a másikba.
Nem értették sokan, még a népművelők sem, milyen érték az egyesület.
- A legkritikusabb időszak a Covid járvány idején volt, mert az Erőművházat bérbe adták. Valaki mindig akart magának helyet keresni, és mivel mi nem tudtunk fizetni, kitúrtak. Kereshettünk újabb művelődési házat. Minket kiszorítottak sok helyről. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy önállóan akartunk működni, néhány intézmény vezetője ezt nem akarta elfogadni. Ráadásul nagy részük nem tudta beilleszteni programjába a mi működésünket. Sokszor össze-vissza szervezték programjaikat. Nem volt olyan a rendszer, hogy minden szerdán délutánöt óra harminc perckor adtak volna helyet. Szerda 17 óra 30. 51 éve ez volt a rendezvényeink időpontja. A utolsó helyünkön a Királyutca 11-ben csak délután két órára kaptunk találkozási lehetőséget. Így elmaradtak a munkába járók. Jelenleg, ha valaki el akar jönni a munkából vagy szabadságot vesz ki vagy elkéredzkedik. 1973 óta több, mint húsz helyen kényszerültünk megszervezni rendezvényeinket.
- Olyan vállalat vagy magánember nem volt, aki helyet adott volna?
- Olyan találkozónk nem volt, különösen a régi időkben, amikor negyvenen ne lettünk volna. Erre az egyesületi székhely alkalmatlan. A létszám csak az utóbbi időben csappant meg erősen. Nagyobb teremre volt szükségünk. Gondunk volt a technikával. Most már természetes, hogy filmrészletet játszunk egy-egy előadáson, videót használunk. Korábban mi Budáról hordtuk a tévét, videót taxival.
- Tehát 2019 óta hanyatlik az egyesület.
- Sok oka van. Az egyik, hogy alig jönnek a fiatalok. Érthető, mert számukra rengeteg érdekesebb program várja őket.
- Nem azért hanyatlik az egyesület, mert elfáradtál? Hiszen 87 éves vagy és az egyesület szervezése sok energiát és időt vesz igénybe?
- Nem ez az elsődleges ok. A legfőbb ok a pénztelenség.
- Te kiktől kaphatsz pénzt az egyesület működtetésére? Például Soros Györgytől és a tehetősektől?
- Soros Györgytől is kaptunk támogatást közvetlenül a rendszerváltás után. Most egyik fontos támogatónk a Magyar Művészeti Akadémia.
- És mennyi kellene optimálisan, hogy normálisan működjön az egyesület?
- Ahogy az árak emelkednek, legalább öt-hat millió forint kellene évente. Jelenleg ott tartunk, hogy az István utcai irodánkat is nehezen tudjuk fenntartani. Ez a székhely csak arra alkalmas, hogy tanácskozzunk, harminc egynéhány négyzetméter. Fenntartása több mint egy millió forint. A VII. kerületnek lakbért, közel 46.000 forintot kell fizetnünk. Van egy vonalas telefonunk, 3000 ezer forint havonta, nem sok. Telefonálni onnan nem lehet, csak hívhatnak. Tavalyig még volt ügyeleti rendszerünk, idén megszűnt. Fizetni kell a rezsiköltséget.
Soroljam?
Akik eljönnek a rendezvényeinkre, fogalmuk sincs milyen nehéz fenn maradnunk.
Mindehhez járul, hogy megváltozott a világ: a tévé, az okos telefon, a digitális kultúra, a sok szórakozási alkalom elviszi az embereket máshová. És mintha elfogytak volna az olvasók, a művészetkedvelők is. Nem tudunk a modern világgal versenyezni. Ráadásul a hozzánk hasonló közösségi programokat, szervezeteket nem becsülik a kultúra irányítói. Állami mecenatúra kellene.
- Gondolom, át kellene programozni, modernizálni az egyesület szervezetét, működését?
- Igen. Kezdve az előadások témáival, az állandó előadóterem megteremtésével és a megfelelő technika alkalmazásával. De ez már nem az én gondom. Hamarosan lesz egy tisztújítás, ahol lemondok. 2025 április 2-ig szól a vezetők mandátuma, az enyém is. Januártól fokozatosan átadom a vezetést másnak, másoknak.
- Van már kiszemelt utód, akinek átadnád az egyesületet?
- Nincs. Nemigen vállalják ezt a terhet manapság, ami anyagi előnyökkel nem jár. Mi már egy haszonelvű világban élünk. Volt közgyűlés, ahol előterjesztettem, válasszunk egy háromtagú jelölő bizottságot, amelynek tagjai felmérik a helyzetet és valamikor januárban egy újabb közgyűlésen döntenek, kik a jelöltek akik közül megválaszthatjuk az új tisztségviselőket. Nick Ferencet megválasztották a jelölő bizottság elnökévé.
- Tehát nincs jelölted?
- Nekem nincs. Én ebbe nem szólok bele.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy utódot jelölj ki?
- Én vagyok az elnök, de a tagság dönt, kik lesznek az új tisztségviselők.
- Milyen remény van arra, hogy áprilisban lesz egy új elnök, aki megerősíti a Művészetbarátok egyesületét? Vagy meghal az egyesület?
- Én attól félek hogy széthullik az egyesület. Jelentős az örökség: archiv anyagok, remittenda, bútorok, könyvek, festmények. Ha az új vezetés nem tud pénzes mecenatúrát teremteni, az esetben az egyesületet nem tudja életben tartani. Hilda és én felajánljuk segítségünket, mert szeretnénk, ha a törvényszék 2025. április 1-ig jóváhagyná a tisztségviselők személyét és törvényes képviselőit. Néha borúlátó vagyok, mert az az érzésem, hogy olyanok is közelítenek a tisztségek felé, akik pontosan nem tudják felmérni, hogy ez mennyi felelősséggel és mennyi munkával jár. Ez szomorúsággal tölt el.
- Ezek után, hadd kérdezzem meg érdemes volt küzdeni? Mielőtt válaszolnál, engedd meg, hogy szomorúságodat enyhítendő, egy kabaréjelenetet elmeséljek. A tévé jelenetben Kis Manyi egy vécésnénit játszott. Kellér Dezső a híres konferanszié írta a jelnetet és ő volt kérdező. - Mondja kedves! Ha újra kezdhetné az életét, mihez kezdene? Mire Kiss Manyi így válaszolt: - Ő, kedveském, hát én megint vécésnéni lennék. Tibor, te mihez kezdenél, ha újra születnél? Érdemes volt, hogy egy jól menő hajó süllyedő hajó lett. Látod a magyar kultúra mélyrepülését, és benne egyesületed halódását?
Azt hiszem újra népművelő lennék.
- Hallhattad, az a több ezer művészetszerető ember velem együtt sokat tett a magyar kultúra ápolásáért. Sokkal többet tehettünk volna, ha nem lettek volna személyes ellentétek, egyéni érdekek, önzések, mert ezek nagyon sok energiát elvettek, a vezetéstől és az érdemi munkától, a tagságtól. Én változatlanul ezt csinálnám, levonva a tanulságokat hibáimból, amit elkövettem. Mert nekem is voltak olyan döntéseim, amikor rossz irányba indultam. Végül is sepertem már eleget, seperjen már más is. Nekünk éppen elég feladatot ad a kert és a ház. Természetesen lelkesen tervezzük elmaradt magánéleti programjainkat. Építünk, olvasunk. könyvet írunk, élünk.