Fenntartás nélkül engedve
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 173
Fenntartás nélkül engedve
Bella István emlékére
1
Hogy beleilleszkedjek a nagy egészbe,
hogy meglássak minden kicsit minden nagyban;
beszélve hallgatva és hallgatva beszélve,
hogy visszakerüljön minden, mit elhagytam.
Hogy jelentőségét ne veszítse a szava,
vállalva bármilyen szenvedést és poklot;
térve vissza oda, hol boldog voltam valaha,
ahol az örömtől még most is fuldoklok.
2
Hogy minden egyértelmű legyen és tiszta,
hogy csorba többé ne eshessen fényemen;
mint akibe most a múlt özönlik vissza,
hogy a milliónyi porszem heggyé legyen.
Mint aki el nem menekülök és pártolok,
kitől csalódást többet az Isten sem várna;
ismerve minden félelmetes várfokot,
hogy megláthass, magamtól is félreállva.
3
Örülve, ha magadtól Te is ellépnél,
megjegyezni nem akarva, hogy ki bántott;
hogy lelked több legyen az égésterméknél,
hogy hadd lehessek az olthatatlan lángod.
A szivárvány fényeit terítve magadra,
mint aki nem fél többet kiadni magát;
hogy fölszállhassunk az égbe, a magasba,
magunkat nem lökve arrébb, sem alább.
4
Hogy szívünket ne égesse az üresség,
hogy újraépíthesd az egész testedet;
hogy az álmod meg ne halottnak szülessék,
hogy ne a fagyos falak melengessenek.
Mint aki képtelen hinni a szörnyekben,
hiába is dolgozná ki mind a belét;
nem járva a kertek alatt meggörnyedten,
nem félve, és nem is csimpaszkodva beléd.
5
Mint az igazi bátrak, nem nézve hátra,
nem is ásva magadnak vermet, se gödröt;
hadd maradjon a pokol szája is tátva,
mi magából ki földet hány és füvet köpköd.
Tudva, hogy most kell döntened és döntenem,
mert nincs mit tenned, és mert nincs mit tennem;
nem akarva meresztgetni a gömbszemem,
érezve, hogy a végtelen hullámzik bennem.
6
Mert meg kell olvadnia most minden vasnak,
mikor a szívem megnyitom és átadom;
hogy megszülethessek és lábra állhassak,
érezve a földkoloncot a lábamon.
Mert amit nem akarsz, azt nem kell megtenned,
hogy ne azt nézd, éveid meg hogyan hasadnak;
hogy örökre otthon lehessek benned,
érezve magam az időknél is hatalmasabbnak.
7
Nem félve elindulni és vitorlát bontani,
mint aki minden kínt a sarka alá tipor;
jól tudva, hogy a hívás pontosan honnani,
olvasva az ég és a föld hullámaiból.
Hogy hangom örökké ott csengjen a füledben,
hogy meg ne roppanthassanak a vad szelek;
hogy jövőm ne legyen kielégületlen,
ki általad voltam, és általad leszek.
8
Jól tudva, milyen a nyers és a vad remény,
kinek vesztesége hol kisebb, hol nagyobb;
jól tudva, minden tetted és szavad enyém,
hogy amit elkezdtem, azt majd Te folytatod.
Nem hánykódva, és nem is köpve vad habot,
az életből ki többet nem is hátrálva;
nem hagyva megszökni éjjeled és nappalod,
vésve fel nevem a csillagpalatábládra.
9
Nem rettegve többé, hogy mi a baj nálam,
közelítve meg a felelősség felől;
simogatva az összepöndörödő hajszálam,
mint aki nem szomjas, nem éhes, nem él, és nem öl.
Érezve valami furcsát a hasadban,
míg én meg már az idő vágyait szűröm;
mint aki halandóból halhatatlanra hasadtam,
túl a sötét bolygókon, a közömbös űrön.
10
Tudva, hogy meglátnám, ha jelet küldenél,
mint akinek nem korlátoz, csak véd az elve;
mint akinek szíve eszméletlenül fehér,
gondolatban értem, a végtelent szelve.
Mint akinek meg többé a szeme sem rebben,
tudva, hogy életben az Istent én tartom;
tengert keresve helyette is a könnycseppben,
várva a csillagok között, a holdfényparton.
11
Rád hagyva minden vágyam és minden tervem,
ki az igent és a nemet egyszerre remélem;
keresve a világot minden emberben,
rád hagyva gyűrött napom és vetetlen éjem.
Mint akiben már az örök fény havazik,
rád hagyva a fogásokat, a trükköket;
hogy befedve magad, ne érezd tavaszig,
rád hagyva a sóhajom és visszhangtükrömet.
12
Hogy hadd hihessen benned a győzelem,
űzve el minden keselyűt, minden farkast;
tudva, hogy az Istennel játszom és Ő velem,
hogy földi holnapom tovább Te hizlalhasd.
Mint aki egészen nem marad magára,
hogy meg ne ásd a sírod és a sírotok;
lehelve az eget a föld vakablakára,
visszhangként várva, hogy megszólítotok.