Félszárnyú pillangók
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 5 hónapja
Megtekintések száma: 236
Félszárnyú pillangók
A virágcserép felé csúnya darázs közeledett. A kék szirmú Hajnalka nem szerette durva hangját, mégis engedett. Az anyaföld, minden virág gyengédségre vár, inkább szomjazik epedve. A cserép földjén egy törött szárnyú pillangó is hevert. Egyik szárnyát letépte a rózsatövis, de még élt.
- Én is repülni akarok! – szaladt oda Ella, s tenyerébe vette a pillangó ép szárnyát.
Megsimogatta bársonyát, a letört félszárnyat a szél hátára dobta könnyedén.
- Ella! Tárd ki a szárnyaid, repülj! – suttogta fülébe Erik távoli hangja, kit nemrég fúrt a földbe egy háborúba igyekvő repülő, az egyik szárnyát szikla szakította le a géptestről.
– Számomra nincs már hely itt- mondta még.
- Akinek nincs már helye, az bújjon az árnyéka mögé – dünnyögte a jóllakott darázs, s elduruzsolt az újabb nász felé.
- És akinek árnyéka sincs? – akarta kérdezni Ella.
- Siess, Ella, siess! Szállj minél messzebbre innét- suttogta kimerülten Hajnalka virág, mintha hallotta volna a kérdést.
Repülő volt elég. Surrogtak az égbolton, darabokra szaggatták a felhőket, a bárányok hallgattak megint. Füstölő csíkokat húztak maguk után, többen és többen lettek, más már nem is látszott, csak a távoli pontok, amik hatalmas, óriásnyi vasmadárrá változtak, és többé nem volt kék az ég. Egyre közelebb dübörögtek, hangjuk fület süketített, elméket zavart meg, néha ledobtak valamit. Abból lentről vörös láng és vér csapott fel, mégsem jött el a megkönnyebbülés. Csak a felhőfoszlányok letépett szárnyait, a háztetők zúzott cserepeit csócsálta a szél.
Ella meghúzódott egy pilóta mellett, nem, nem erre számított, ő csak könnyed, szépséges pillangó szeretett volna lenni.
- Hová megyünk? – kérdezte halkan, fent, a magasban.
- Addig megyünk, míg a hegyek a síkságon összeomlanak! – válaszolta érces hangon a pilóta.
Ella kergetett már pillangót a síkságon, zöld réteken, dombokon át. Ha a pillangó a messzi hegy felé vette az irányt, aggódó tekintettel követte, majd elengedte őt. Tudta, hogy a síkságon nem lehetnek hegyek. Elvégre. De ha mégis? Ha mégis megtörténne?
- Hogy írjak szeretteimnek levelet?
- A leveleid már csak a homokba írhatod – fogta rá puskáját egy katona.
Ella érezte, hogy nem fog kinyílni az ernyője. Ugrott. Tudta, hogy Erik várni fogja a homokban, igen, szépen elkapja, mint mikor leugrott ügyetlenül a fáról, vagy a futásban megbotlott, akkor épp a kék pillangót kereste, hogy örökre tenyerébe kulcsolja magának, Eriknek.
Nem homokra, jeges hóra, hidegségbe érkezett, mintha a föld már nem is létezne. A későn nyíló ernyő beborította, s minden elveszett a nagy fehérségben.
A rózsatövis szúr. Átszúrta a megtermékenyítő darázs potrohát. Hajnalka és az ártatlan rózsa kék és piros sziromtakaróban ölelkezett össze egy nagyon hosszú, véget nem érő álomban. Ella testét pedig Erik ölelte át a fehér ernyő alatt. A néhai életből már csak ez a haldokló ölelés maradt hátra… nem, nem figyeltünk eléggé oda.
Ella nem tudhatta, hogy tenyeréből most kászálódott ki a pillangó, az a félszárnyú.
Bizonytalan mozdulatokkal, csapkodva indult a magasba, az Úristen, az élet, a remény felé.
Az igazság megmoccant, most húzta fel lábára szakadt cipőjét.