Fék
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 5 napja
Megtekintések száma: 100
Fék
A lány és az orvosa lassan sétálnak az intézet parkjában. Szép az ősz. Színes falevelek hevernek mindenütt. Az orvos hátrateszi mindkét kezét, a levélágyra süti szemét, a fehér köpeny jól áll rajta. A lány halkan, bátortalanul kérdezi.
- Kezdhetem?
Az orvos bólint.
- Természetesen este történt. A cserépkályha jó meleget adott, a tévé szólt. Anyám dolgozott, majdnem éjfél előtt ért haza. Én lefekvéshez készülődtem, kétrészes, sárga háló szett volt rajtam. Vékony, fehér csipkézettel, elöl gombolósan. Még arra is emlékszem, hogy piros papucs volt meztelen lábamon. Leültem a fotelbe, szemben a tévével. A két fotelt egy hosszúkás asztal fogta képbe, barna, szintén hosszúkás terítő volt akkor a divat, az volt ráterítve. Még ott volt a hamuzó. Ő a másik fotelben ült, egyfolytában bámult, a szemei valósággal kiguvadtak. Még egy pillanatra sem nézett máshova. Kértem egy cigit, már miért ne használtam volna ki az alkalmat. Lassan fújtam ki a füstöt, a képernyőt néztem, persze fogalmam sem volt a műsorról. Valami különös izgalom motoszkált bennem, nem is értettem az egészet. Fiatal, szép lány voltam, szinte semmit sem tudtam erről a világról, de a levegő vibrált, ő ott akkor a férfi volt. Az első férfi volt. Készségesen kínált itallal is, de azt nem fogadtam el. Egyszer csak elszántan felállt, felkapott, és a közeli ágyra dobott. Azt akarom, hogy az enyém légy, azt mondta. Én persze herceget vártam, fehér lovat, de nem volt erőm felállni. Azt nem lehet. Ennyit mondtam. A mozdulatok elindultak. Először a melleim szabadította ki, megcsókolta, azt mondta, olyan, mint a zsemle. Nem volt kellemetlen. Csókolózni is akart, de én azt sosem szerettem. Keze lentebb haladt, szuszogott, lihegett nagyokat. Miután letessékelte a bugyimat, azt mondta, tegyem szét a lábam. Nem tettem. Két térdem szorosan összezártam. Akkor már rajtam feküdt, próbált simogatni. Erre már alig emlékszem, mert folyton az zakatolt agyamban, hogy ezt nem, ezt nem lehet. A lepedőre élvezett, majd felugrott. Én felültem a hiányos háló szettemben, nem éreztem semmi különöset. Aztán megjelent kabátban. Azt mondta, ő most elutazik Záhonyba. Nem szóltam. Rágyújtottam. Még rám nézett furcsa kárörvendve, és azt is mondta, hogy ugye nem is volt ez olyan rossz. Jó volt hallani, hogy csukódik az ajtó.
A lány elhallgatott, szorosra fogta övét a pongyoláján, látszott, hogy reszket.
- Aztán – nézett rá az orvos.
- Aztán? – folytatta eszelős nevetéssel, és most valóban rágyújtott. A cigi mindig köntöse zsebében volt. – Aztán… én félbe maradtam. Azt hiszem, örökre félbe maradtam. Tényleg nem volt ez rossz. Az első érintés volt. Én azonban visszautasítottam. Tudja? Nem engedtem magamnak befejezni, pedig… lehet, hogy jobb lett volna. Nem tudom. Egyet tudok. Örökké ott a lakat. Nekem nem szabad! Én nem vagyok kinyitható.
Most megint nevetett, egyre görcsösebben, alig tudta abbahagyni.
- Én az óta… férfivel érintkezni nem tudok. Folyton egy tábla van kitéve, ide behajtani tilos.
Ekkor csapott át hisztérikus sírásba, majd újból nevetésbe, kezével arcát elborította, haját borzolta, mellkasa vadul lüktetett, s most kellett megállítani ezt a zavaros, sikátorba jutott fájdalmat.
- Csak akkor jó, ha rá gondolok, ha őt akarom, pedig gyűlölöm! – kiáltotta szét az egész világnak.
Az orvos mélyen nézett a szemébe, nyugodtan szólt.
- A maga lába alatt nem roppan az avar?
A lány meghökkent, megállt. Emlékeinek köteleiből keservesen próbált kiszabadulni. Nem azonnal válaszolt.
- De igen, herceg…
- Ha belegondolok, ugyancsak ropog az avar a lábam alatt. … De hol hagytad a fehér paripád? - kérdezte arcán kedves mosollyal.