Febris
Írta: Cserni András
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 233
Febris
(Előének)
Mikor az éj sötét szárnya beborít mindent,
minden embert komfortzónájából kibillent
és különös, nyomasztó, túlvilági játékot játszanak velük
ködös szellemei, az árnyak. Hagymázas jelük
írják szívbe és elmébe,
s az ébredő ember álomnak vélve ezeket mind visszalöki az éjbe…
Álom és ébrenlét közt ragadva,
egy árny kusza képhalmazt vetít a falakra,
azt nézem bénult tagokkal, rezdületlen
s rémülten tépelődök: Mi történik velem?
Agyhullámaim, a gondolatok átváltoznak:
koponyámból diafilmszalagként távoznak,
előtörnek homlokomból és tarkómból
és e kaotikus képkockák káosza némán szól:
Felfoghatatlan, mit látni készülsz,
ha mégis megpróbálod, menten beleszédülsz!
Emlékeid ködbe vesznek, mikor eszmélsz ébredve,
de emlékszel majd a legfontosabb részletre!
Múlt és jövő között lebegvén
kinn az idő fiatal, itt benn ráncos és vén…
Lárva vagyok és takaróm a báb,
s kavarog körülöttem az a sok délibáb
(diafilm), valami magasabb szinten elrendezett összevisszaságban.
Én pedig? Kuporgok a hideg sárban
és szorosan magamra tekerem a takarót,
benntartom a meleget, s kirekesztem a baljós árnykarót,
mit nem látok, csak hátam mögött érzem jelenlétét,
míg el nem űzi egy pillanatnyi, röpke ébrenlét…
Csak a képek állandóak. Keringenek megállás nélkül,
mint polipcsápok, galaxisok. És most mozgásuk élénkül!
Tekeregnek, csavarodnak, forgolódnak,
egymáshoz nem érnek, csak összegabalyodnak,
történeteket mesélnek, melyek külön utakon
folynak, s vigyázni kell, nehogy egymásba zuhanjon
bármely kettő, három,
mert összeomlana ez az ingatag, különös álom,
hisz a szalagoknak se eleje, se vége,
beléjük fecskendezve dermedtség mérge
és önmagukba térnek vissza…
az idő megszűnik, fogalma többé nem tiszta…
Felejtés és felfogás határán őrlődve
lassú pillantást vetek a képekre:
Emberek. Ismerősök. Jóbarátok. Testvérek.
Árnyak fognak le, tehetetlen néző vagyok és könyörögve kérek
legalább pár pillanatot, hogy az álom
részese legyek, de nem kímél a vetítővászon,
nem enged. Csak figyelhetek, és zihálva
forgatom szememet minden irányba.
Látom mindüket, azt a vidám csapatot
s minden szalag egy történetet róluk alkot,
egy-egy lehetséges jövőt, érzem…
és mindben van nekem is részem,
tudom, hisz rám néznek tépelődve, segélykérve,
s én suttogva üvöltöm tanácsaim a szűk, de végtelen térbe,
majd folytatódik a film, mintha ott se lettem volna,
szemem elől elsiklik, mint egy síkos angolna,
de később látom, hogy szükség volt rám:
szavaim kulcsától nyílt ki a gondolatkarám…
De érzem, tudom, a segítségvágy kölcsönös:
baljós előérzettől hátam lúdbőrös,
valami közeleg, valami motoszkál,
valami bennem van, valami rosszabb a gonosznál…
És ez az árny mohó, mindent akar,
s félek, őket is utoléri hamar:
beférkőzik a végtelen filmszalagokba
és bánatot visz a jövő jelenéből csepegő múltba…
Nem hagyhatom! – páni félelemmel sikoltok,
a veszélyre intek, mielőtt szerteszét szakadnak a sorsok,
s ők meghallanak, megértik a veszélyt
s tiszta szívvel adnak támaszt és segélyt.
A képek keringenek. Ők bíztatnak. Én harcolok.
Így telnek az örök ciklusok.
Téboly és józanság határán forgolódva
készülök a vad csatára:
akaratom vasmarkával bogozom ki és tépem szét
az egymásba fonódó filmszalagokat, hogy a látomás neszét
rendezetten halljam
és a bíztató baráti szót is kivehessem a zajban.
Fájdalmas, szinte öncsonkító művelet,
de tűröm, hogy később folytathassam életművemet,
ám az irigy árnyak nem akarják:
mindegyik értem nyújtja karját,
s az eleven karó is visszatér és döf,
tudja, képlékeny vértem csak blöff…
De honnan?
Tudod, otthona hol van?
Igen…érzem… De ez miként lehet?
Én növesztek magamból minden árnykarót, tövist és kezet,
én nyújtózok rajtuk keresztül a távolba,
énmiattam fekszem bénán, árnykarokkal átfogva…
Ez vagyok valójában, csak nem tudtam? Ez lennék tényleg?
Először érzem e hatalmat, és de csábít… Tudom uralni, csak ez a lényeg;
hatalmam van felette, én irányítok!
Csak ne fojtogatnának ilyen komor gondolatok…
Oh, nem én híznék káoszon, nem én akarok bajt!
A lázas düh erőt ad, s a tettvágy előrehajt,
mert nem adom meg magam semmi akaratnak!
Szeretteim közt, míg élek, árnykaszák nem aratnak!
Küzdök izzadva, fújtatva, míg az árnyhad nem gyérül,
küzdök fogcsikorgatva, kapálódzva, de egyetlen nesz nélkül…
Élet és halál határán hányódván
fennakadok gondolatfilmjeim kusza hálóján.
Remegek, nyöszörgök, testem csupa csatak,
végigborzolja hátam, mint hűs hegyi patak,
fekszem szótlanul és erőtlen, az időt nem tudva,
szemhéjam majd megböki úgyis hajnal vörös sugara,
s addig gond és gondtalanság mezsgyéjén,
ricsaj és némaság szegélyén,
kín és megnyugvás párkányán,
bú és boldogság margóján,
rend és széjjelség peremén
lebegek én, lebegek én…
(Utóének)
Az álom? Önmagad tükre,
látszik minden lélekvirág, s minden szúrós tüske;
vágyaid Bábel-tornya csúcsával az égben
itt kíméletlen megépül, még ha félsz is tőle ébren;
tanító bölcs és nemes, pátoszi ihlet;
de leginkább titkos szerető, ki a hajnallal elsiet
miután adtatok egymásnak egy jobb-rosszabb estét,
tudva, többé nem ölelhetitek egymás testét…
2022. 02. 10-11.