Ezidőben vonjunk mérleget
Írta: Payer Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 387
EZIDŐBEN VONJUNK MÉRLEGET
Felkelt az új nap ablak négyszögében.
Kéne egy kert, idilli védelem
- mondom magamban még az ágyban -,
átlátni végig számított teren,
hol régi módra, egészvilágképpen
nézném képletként, égi számtan,
egy makrokozmosszá csodáltan
zárt végtelenben szelíd hódítással
diadalt érni üdén, nargilés
beszéddel, amelynek a jele és
hatalma harc nélkül ég-földi, rám vall,
megsegít hűsen boldogságfal.
Édenzöld lombfüzérből,
mialatt az idő körben ragyog,
akár számjel - azúregészből,
úgy érkezzék a szó - vagyok!
Embert pulzáló géphang.
Már kinn, a városban, vak nyomulás
préselt levegőtlen közegben
a legaljasabb taposás,
Nem értelem. Zsigertank.
Hol a szellem a fegyelemben?
Ha ma megjelenne Isten Fia, (felebben
a lét), Őt szélhámosnak tartanák.
Nem akarja, hogy megváltsák - falánk
az ember, belesüpped megszokásba, s ebben
pilinkél picinyég. Magától szeppen,
azután orvul gyilkol - képernyő az ég -,
az összetartás alapja a kudarc.
Szétkatyvaszolt a név,
elmosódott és szétmálott az arc,
bosszú tart egybe, nem a szeretet a rév.
Felsuvadt a nap, de nem lehetek
fényesebb-szemű, hát bazsalgok.
Mit tegyek? Álljak félre? Öljek?
Feküdjek, mint a holt vizek? Kitartok.
Mindegy. Minden út lezárva. Tömött telek.
Csollák gondolatból ömölhet,
vak tettből hogy születne szó - öröknek?
Világtalan. Tágultt pupilla.
Vakító szemfehérje.
Űrbe olvad a széle.
Magára hagyott, üres villa.
A falára üres ábrákkal írva.
Ha ölnék, a gyilkosok rám hazudnák - a bűn!
Nem tudnék harcolni, élni tovább.
A halálos derűn
bénultan lengene a kar, a láb.
Lement a nap, vége a körnek.
Ez adatott, ezidőben vonjunk mérleget.
Az abortált szó nem akarhat,
a végeláthatatlan sivatagnak
adódik válasza visszhangja, feledett,
ami maradt, a megrohadt keret.
Áhítatlan példaszerűn:
elevenen rohasztanak kicsi gazok.
Szabadság maszkjában velünk,
nélkülünk osztódnak éjjelek, nappalok.