Eszmélés
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 287
ESZMÉLÉS
I.
Roppan az éjszaka mindent beárnyaló fája
Madárcsevej szaggatja rostjait,
Motoszkálás, harmat fűrészeli lassan,
Majd a derengés tépi ki tövestül.
Hamar ellobog a kelő Nap fényében,
A szem miatta vakul, a test még áhítja.
Úgy nincs, ahogy eddig volt, de nem baj.
Nemsokára, estére újranő.
II.
Nyom nélkül múlnak napjaim, pedig megszámláltattak.
Talán meg is mérettek, de kevésnek találtattak.
Általam mindenképpen.
De így is nyom nélkül múlnak.
Eltelnek a percek, nincs határuk:
Csak lehunyom a szemem, és én vagyok a világ.
Álmodom, és nincs szabály.
Akkor van, ha nem álmodhatok szabályokat.
III.
Megírta a legmélyebb szerelmes verset
Egy senkinek, aki semmivé porlott azóta
Mellékdalt is költött a kedvesnek, a biztos pontnak a semmiben.
De akkor lobogunk ott, amikor itt már kialvóban a tűz.
A kedves tehát elhagyta, mert ő sosem kapott szép verset,
csak feszülten is higgadtat, férjeset.
Így járta meg a költő kétszer is a poklot:
először, hogy dudás lehessen, majd meg, mert dudás lett.
IV.
Ez a világ meg hát, hiába képzelem,
ilyen is, olyan is, nincs benne értelem.
Pöttöm galaxisok, óriási atomok,
gigamásodpercek és mikroeonok
között érne lelkem, szellemem, szerelmem,
ha már hívatlanul e Földre születtem.
Elveszek, elbújok végül egy gödörben,
halom hasított lesz fejfaként fölöttem.
V.
Hullámok vagyunk, bár azt hisszük, testek.
Befogadunk, kibocsátunk, interferálunk.
Mind kígyók. Farkunk zigóta másik kígyóban,
fejünk maga a halál.
Pillanatokra szeletelve látjuk csak magunkat, egymást.
Pillanatokat tudunk csak áttekinteni.
Csoda-e, hogy semmi jóra nem vagyunk jók?
Csoda-e, hogy együtt sem érünk semmit?
VI.
Vajon miért élünk mind átgondolatlan,
élvezettel felbüfögő hazugságokban?
Miért acsargunk területet védve,
mikor senki sem akar átmászni a kerítésen?
Azért akarunk akasztani,
hogy méltóak legyünk a bitóra?
Sötét van idebent, csak nyirok és doh.
Csak a csótányok futása célszerű.
VII.
Ahol nincs szabály, teremtünk ott is,
határokat húzunk a sima földre.
Küzdünk a magányért, s a magányosság ellen,
jogaink mind a másikat tapossák,
más jogai minket, s persze csak ez fáj.
Meg az éjszaka, az örök, amire nem gondolunk.
széttépett láncokból kovácsolunk kardot,
hogy örökre elvegyük mások szabadságát.
VIII.
Nincs út visszafelé, de nincsen előre sem.
Ami van, az maga építi magát.
A göncölök nem rácsok, hanem
helyettünk ők a teljes bizonyosság.
Látunk, amit látunk.
Mögötte ott egy egészen más világ.
Szétárad bennünk, de értelmünk
csak az hiszi el, amit lát.
IX.
Meg azért nem ették őket, pedig olyan konzerv,
mint a löncshús, lehetett volna belőlük.
De mégis táplálék lettek. Hamvaikat
műtrágyaként szórták a földbe.
A marhák lelegelték a füvet,
beszívták a kémények kaparó füstjét.
Így ők, a gyilkosok, zsidótejet ittak.
El is veszítették a háborút.
X.
Meglett ember vagy, nem elveszett.
Azt hiszed, kerek a világod.
De amit elértél, sírba megy veled,
s már előtte sem fontos neked igazán az egész.
Az vagy, amit veszel s kiharcolsz magadnak,
ami aztán, végül mind szemétté válik.
„Marok minerálé”, kőbe vésik neved
alatta az évszám. Ettől eddig, elmúlt.
XI.
A boldogság csak egy pillanat,
aztán máris torkodon a kés.
Ha szerencséd van, előtte még
kiloccsantják az agyadat.
Sült oldalasként, orjalevesként,
rántott karajként válhatsz emberré.
Aztán székletté,
mert úgyis az a vége.
XII.
A gondolatok, mint a felhők, eloszlanak.
Már nem takarják el a Napot vagy az éjt.
Itt van hát az áttetszően tiszta boltozat,
ami valójában élhetetlen, holt tér.
Elnyeli a napokat, a hajnalt,
a táborok holtjait. Még József Attila is
kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átszökkenjen az akadályon.
Vagy megtette, és ő vár minket odaát?
Budapest, 2013. szeptember-október