Érzékfeletti
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 130
Érzékfeletti
József Attila emlékére
1
Visszautat nem ismer az emlékezet,
a lelkembe annyi mindent belemarva;
feledve, hogy rongyos vagyok és éhezek,
megpróbálva mosolyogni erre-arra.
Jutva el a szakadékok legaljára,
vigyázva a lecsendesedett tüzemre;
a megváltást most is tárt karokkal várva,
belesápadt arccal is harcot üzenve.
2
Helyet keresve száz és ezer kacatnak,
míg körülöttem az egész világ horkol;
vagy éppen a bátorságomon kacagnak
idegenül nézve a biztos távolból.
Mint akik a világom nem is észlelik
tagadással élve túl a rossz időket;
nem is tudva, sorsom hogy’ múlik és telik,
nem is akarva már rég meggyőzni őket.
3
Míg felkelő napom takarják a hegyek,
mint aki után a siker még nem nyúlt;
igyekezve, hogy holnap is talpon legyek,
mint akinek könnye egykor sűrűbben hullt.
Nézve magamra, mint egy üres kirakatra,
amíg magára csak a bánat erőltet;
várva azt, aki a mélyből kiragadna,
mint aki olyan régen hallott felőled.
4
Aki bátorítana, és noszogatna,
aki bennem csodálnivalót találna;
úgy sóhajtok lelkem tovább mosogatva,
gondolva most is lelked holdsugarára.
Míg táncot járnak bennem a tüzek, a fagyok,
egy újabb hazug mosollyal az ajkamon;
mint aki előtt fel a múzsa árnya ragyog
nem is tudva, hogy kéne rabul tartanom.
5
Hadd hazudhassam, hogy sorsom szebb és jobb lett,
hogy van, ki az őszinteségemért tisztel;
tudva, az üvöltésemet sem hallod meg
azt gondolva, engem érteni nem is kell.
Amihez, jól tudom, másnak sem lesz kedve,
készülve csak a boldogságra izzadva;
a halottak zokogásától reszketve,
tudva, hogy halálom téged sem izgatna.
6
Mint akinek lelke tükrökkel van kirakva,
mint akik nem is értik egyazon nyelvet;
életedet és életemet siratva,
aki tőlem mindent kizsarolt és elvett.
Mint akinek mégis sokszor jó a kedve
nem feledve, hogy volt: a Nap rám is sütött;
úgy érezve, mintha sorsom írva lenne,
hogy meg talán a jövőben dicsőülök.
7
Amíg máshogy, de ugyanazt hajtogatom,
azt gondolva, a kínomat szebb kiadni;
pedig ülhetnék némán és hallgatagon
jól tudva, hogy te sem fogsz majd megsiratni.
Próbálva megérteni mit a sors velem tesz,
mert másképpen is történhetne pár dolog;
úgy érezve, válasz erre soha nem lesz,
hiába vagyok hű, míg mások álnokok.
8
Jól ismerve a költők minden vak hitét,
és a reménytelenül hosszú napokat;
a megbántottak, a szomorúak szívét,
ahogy az életükért küzdő rabokat.
Várva, hogy elhatározod és megléped,
hogy otthon lehessek nálad és nálatok;
hogy újra nagyot alkothassak, meg szépet,
ki most hiába harsogok és áradok.
9
Mint aki még megérteni is kész téged,
ha nem is tudom, hogy az élet mért tesztel;
mert meg hiába is gyónok, és térek,
tudva, te sem keresnél, ha eltűnnék egyszer.
Le sem akarva rólam hámozni a hálót,
kinek imája szótlan, sétája hallgatag;
ismerve a lelket az élet után vágyót,
a meg magadnak őrzött titkos hatalmadat.
10
Nem is számolva, magamba hány utat törtem,
juttatva magam bűn nélkül is pokolra;
mint aki fölött az ég újabbat dörren
vágyaimmal a végtelenbe loholva.
Kit megint eltemetnek, megint elásnak,
vagy félredobnak mondván: már nincs több benne,
hogy semmit se érezzek, semmit se lássak,
kinek jobb lenne, ha a lelke elröppenne.
11
Nem is számolva, mellettem hányszor néztél el,
kinek el nem is mondom, nem is beszélem,
hogy hogyan járok én most szerte és széjjel
kabátom alá rejtve minden szeszélyem.
Szövögetve csak az őrült és vad tervem,
hogy más helyett magamnak most adjalak;
én, aki nálad mindig nagyobbat mertem,
hogy álmaim egy csomóba rothadjanak.
12
Nem is tudva, a szereteted hol lehet,
mint aki el megint csak nélküled aludt;
annyi mindent érezve a mámor helyett,
mint akihez el csak a halottak hangja jut.
Rólad, az Istenről sem tudva semennyit,
mint akiknek a vére értem nem hevül;
kit a távolság nem vigasztal, nem enyhít,
hogy csak a magam próbáját álljam ki emberül.
2024. augusztus 10. szombat
Budapest, Csepel