Erények, gyengeségek tükörben
Írta: Novák Imre
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 125
Erények, gyengeségek tükörben
Részlet a Bizarr krónikából
Ismertem egy fickót, Álmodozónak hívták a házbeliek, mert folyton ábrándos, kíváncsi szemekkel mászkált verses kötettel a kezében. Még nem volt harminc. Az emberi cselekedetek mozgató rúgói izgatták, ezzel persze nem volt egyedül. Azoknak a gondolatoknak a forrásvidékére akart jutni ő is, ahol az ok-okozati összefüggéseket figyeljük. Túl akart lépni azon a határon, ami a szerves és szervetlen anyagot elválasztja. Abból indult ki, hogy a Föld anyagkészlete állandó és véges, de az átváltozások többsége titokzatos. Az ösztönös cselekedetek foglalkoztatták, a tudattalan folyamatok mechanizmusai és tartalmai izgatták, nem az, ami pászentos. Azon törte a fejét, hogy a magát az ókorba visszaálmodó költő, Hölderlin valóban megőrült-e, vagy csak a világból úgy akart kivonulni, hogy évtizedeket töltött egy bezárt szobában.
Az ellentétek ütközési és keresztezési pontjait kereste, a nulla kilométerkövet, ahonnan el lehet indulni. Így jutott az álmok világához, ahol nem érvényesül az oksági elv és a tér- és az időbeli elrendeződés sem. Annak anyaga hol tudatos, hol tudattalan eredetű, és magunkat oda álmodjuk bele, ahová csak akarjuk. És ehhez tartjuk magunkat. Felmerül a kérdés: ki a fene oltotta belém a világ nyomainak keresését?
Álmodozónak volt egy barátja, vele iszogatott esténként. Ez a fickó teljesen beleköltözött az életébe, az álmaiba. Gond nélkül ittak egymás után az üvegből, aztán nyugodtan ültek egymás mellett, elnyúlva a kanapén, mint két lusta kutya. Süppedt alattuk az idő. Mindenki úgy védekezik és vélekedik, ahogy lehet.
A hétvégeken kirándultak, kedvencük a Szabadság hegy volt. Annak idején sokan jártak az Úttörővasúthoz, ami a hegyek között zakatolt, és vitte a vidám gyerekeket meg szüleiket. Az egyik állomás Csillebérc volt, az úttörőmozgalom kultikus helye. A kedvesen romlott tábor, amit hangzatosan szellemi nevelőnek és ideológiai fejlesztő műhelynek hívtak. Megtanulható volt ott a szocializmusban használható túlélési technika, és ehhez még társult a fiúk és lányok szabad testi szerelme is, hiszen minden a szerelemről szól. Megtanulható volt az is, hogyan kell elviselni a virtigli sorsfordító jogsértéseket, mi lehet a lélek forradalma, és hogyan szabadulhatunk meg a szorongásoktól. Bárki begyakorolhatta, hogy kifogásoknál hamarabb csak mentséget találunk, és varázsigékkel megváltoztathatjuk az életérzésünket. A csillebérci táborozók, mint az építészek, a jövőt kutatták. Nem volt mindegyik híve a kegygazdálkodó vezérnek, és senki sem volt a maga ellensége.
Álmodozóék ilyen emlékeket kerestek, mikor visszatértek a táborhoz. Oly bizarr érzések fogták el őket a múlt kapcsán, mint engem, mikor visszatértem az egykori laktanyámba, de ott a pusztulás nyoma fogadott.
A helyszín fontos. Síri csend, kihalt épületek, elhanyagolt gyakorlótér, ugató kutyalánc-csörgések. Terepjárók már nem bőgnek fel, nem eresztenek hatalmas füstöt, nem integet ki a szobatárs az ablakon, hogy csaó, testvér. Sehol egy díszlépést gyakorló szakasz, nincs nótázás sem a kantin felé. Csak távoli vonatzakatolás a régi, az eltávozás finom figyelmeztető lehetőségének a zaja hallatszik.
Álmodozó egy nap nem bírt felkelni. Érezte, kifelé áll a rúdja az életből. Ezt egyszer megírom pontosabban is, hogy mit értek ez alatt, ahogy tették már mások is.
„Először a lába hagyja el az embert” – mondta, aztán néhány hónap szenvedés után meghalt, pedig kész terve volt, hova megy Ausztriába. Egy ottani kórházban akarta ápolni az alkoholistákat, mellette az öregeket és árvákat is kellett volna gyámolítania, ahogy az élet sójáról szóló könyvben áll. A betegségekkel nem viccelünk.
Álmodozónak volt egy távoli rokona, egy olyan lány, aki hitt abban, hogy akinek sok könyve van, az hisz a szellemben, a sokféle vélemények összességében, és ez a tudás megmenti az emberiséget. A testi létezésnél is fontosabbnak tartotta a szellem világát. Még az emberáldozattól sem riadt volna vissza ennek igazolására.
A temetés után beszélgettünk. A nőt is vonzották az álmok. Anorexiásnak tűnt és sánta volt. Autista gyereket nevelt és ápolt. Érdekes arca volt, szája fölött mellbimbóra emlékeztetető narancssárga szemölcs ült. Velazquez festett ilyen hosszúarcú alakokat, arcokat, mint amilyen az övé volt. Mindig mosoly bujkált a szemében, de a halál érdekelte igazán. Egyszer azt álmodta, hogy élve temették el, és a barátja nem nyitja ki a koporsóját, hiába kopogtat belülről.
Olyan volt, aki nem törekedett arra, hogy szilárdan álljon a lábán. Beléívódott a bizonytalanság, mint a matrózokba a hajózás minden nehézsége, izgalma. Azzal a természetességgel fogadta a dolgokat, mint ahogy a mesebeli vadász kiveszi a farkas hasából a Piroskát és a nagymamát. Saját hibáit az elenyésző világ számlájára írta. Én ezt józan lutheránusként nehezen érteném. De más a helyzet.
Látszólag nyugodt természete volt. Mikor elment tőlem lassan, komótosan öltözött. Értelemszerűen vette magára a ruhadarabokat, még véletlenül sem cserélte fel a sorrendet, mondjuk nem a kosztümzakóját vette fel előbb a blúzánál, vagy a cipőjét a harisnyájánál.
Megmutatta, hogy milyen lassú, kedves mozdulatokra vágyott egész életében. Olyanokra, amit soha senki nem élhet át, mert az élet ennél változékonyabb, érdesebb. Biztos volt abban, hogy járt már odaát, de ő vissza tudott jönni. Ebben egy jeles író is megerősítette. Szívesen mesélt előző életeiről.
Kifejezetten logikusan gondolkodó és cselekvő alkat volt. Mindig komoly volt, mert tudta, a nők szemén látszik, hogy hajlamosak-e a cédaságra.
Ha társaságban Álmodozóról beszélt, csak annyit mondott, hogy úgy omlott össze, mint a Nyugati pályaudvarnál felrobbantott Westend ház, a régi jó garníz-szálló.
Csak annyit tudott elmondani róla, amennyit tudott.
Volt egy barátja, akit idegesített, ha valaki nála tanultabb, tájékozottabb. Le is nézte a műveltséget, főleg a szellemtudományok iránt érzett ellenszenvet. Csak a kádári szocializmus – amíg még létezett marxista, leninista gulyáskommunizmus - volt ez alól kivétel. Minden ellene felvetett kétkedés, vád felbőszítette, még saját testvérét is lelőtte volna, ha a rendszert meg akarná dönteni. Ki is mondta gyakorta. Jó néhány családi összejövetel esett áldozatul a „vad államvédelemnek”. Úgy gondolta, hogy feladata van a becsületes állampolgárok védelmében – igaz munkásőrként - a kártevő másként gondolkodók ellen. A lány megkönnyebbült, mikor elmesélte nekem barátja harcait.
Aztán mesélt a szomszédjában lakó gyerekekről, akik nyaranta a nagymamájukhoz jártak egy dunántúli faluba, és ott élő békákat ástak el egérrel, néha macskával. Állattemetés volt a játék neve. Olyan gyerekek voltak, akik úgy gondolták, hogy állandóan karddal járnak, mindig ellenfelet kerestek, vagy egy levágandó ellenséget, szorító kötelet, sebezni való élőlényt. Folyton úgy néztek, mint a detektívek. Apjuk erősáram-szerelő volt. Hosszú ideje dolgozott már a szakmában, főleg építkezéseken, de egy szerelésen egyszer belenyúlt a 380-ba. Meghalt és ebből kalamajka keletkezett. Kiderült, hogy van egy másik asszonya is a Balaton mellett, és ott is van egy gyereke. Elindult a verseny a tulajdonokért. A szomszéd fiúk úgy tudták, hogy csak adóssága maradt.
Hová haladunk?
Gyakran gondolok arra, hogy meg kellene nézni Budapestet, hogyan és miben változott, milyen most mert nem érvényesek a régi ismereteink, sehol a Felszab tér, a Divatcsarnok, a Rigolettó cukrászda, a Tanács és a Szikra mozi, a belvárosi kávéház, az Ifi park. Változtak a légköri és az érdekviszonyok falastól, emberestől.
Kötődöm Budapesthez eszemmel, érzéseimmel, mint egy nőt szeretem. Szeretem a szagát, kapualjait, az itt élők szokásait. Nem azt nézem, mit ad, hanem azt, hogy én mit tehetek érte. Régen kíntornások, koldus hegedűsök járták délelőttönként a házakat, és kevéske forintért zenéltek. Most hajdankori maradványok mindenfelé, bőven lakják parvenűk és proletárok is, ettől izgalmas ez a város. Budapest locsogó, fecsegő kávéház, ahogy mondják az itt élők.
Vannak titokzatos dolgok, amelyekről nem tudjuk, mikor törnek fel valamelyikünkből. Ilyenkor elmélkedünk az elkülönülésről és társas életről. Nem gondolkodhatunk örökké a hazánkon, mint a népi írók a huszadik században.
Ha már az ismerőseimet hozom szóba.
Ismertem egy másik fickót is, hamar szóba elegyedett a lányokkal. Irigyelték is emiatt. Alapjában véve tengerész volt. Ezt tanulta, persze itt Pesten, szárazföldön, de másfelé sodorta a szél. Tenger nélküli országban ez nem ritkaság. Angyalföldön járt a hajózási iskolába. Mi csak Tengeri Csomónak hívtuk. A világot a lányokon keresztül ismerte meg. Így jött rá, hogy vannak keskeny patakhoz, pici érhez hasonló kecses lánykák, meg a természetet rajongó szavakkal dicsérők, akik aztán megáradt, dühös csobogású folyókká válnak, törnek, zúznak, és folyton el akarják nyelni a világot. Leginkább a tengerhez köthető nők vonzották. Akik egyszerre voltak táncoló hullámok, szírének, akik csak a csábításig érdekelték. Tudta, bármikor elhagyhatja őket, és mint egy izgalmas szigetvilági kalandra emlékezhet rájuk vissza. Az elhagyott, elvesztett nők örökké éltek benne, időnként meggyászolta őket, mint legkedvesebb társát, akihez örök hűség kötötte.
A Rókus kápolnát különösen kedvelte, gyakran betért oda. A csendért járt templomba. Nem Istent kereste, a hűvös nyugalom vonzotta. A meghitt hangulat vigasztaló érzése kellett neki, nem a feloldozás igénye. Nem imádkozott. Kicsit szentségtörésnek is tartotta ücsörgéseit a kényelmetlen padokon, mert számára nem tündökölt fel égi jel, nem volt füle a vallásra, és nem ejtette rabul intuitív tudás a természetfölötti megértéséhez és felismeréséhez. Ez csak úgy családilag tartozott hozzá, és hitetlensége nyomasztotta is. Irigyelte azokat, akik hisznek Jézusban, Mantrában, Buddhában, vagy akár Kennedyben, vagy Zimmermannban.
Hiába gondoljuk, hogy a múlt már változatlan. A történés szempontjából igaz, de a megítélés szerint sűrűn változhat egy-egy emlék. Utólag derül ki, hogy sokszínű, mint egy színes szőttesből készült kendő, és más és más a jellege, jelentése, ha különböző ruhákhoz, öltözethez használjuk.
Mindig csak az idő jön elő. Elmúlt ennyi meg annyi, megint elmúltam valamennyi, mondogatjuk, és most valamennyivel több vagyok most, mint egy ideje. Akkor így, most úgy gondolkodunk, mint például a Marx térről, Nyugati térről, ami sok nevezetes ünnepség helyszíne volt. Érkezett ide Kádár Moszkvából, jól megerősített barátság hírével, jöttek focisták, jó hírrel és kevésbé jó hírrel. Tartottak itt rögtönzött népgyűlést, elmondva a népnek merre hány méter, illetve mi legyen a helyzet.
Most minden politikus pénzember, már látszik az arcán, hogy nem a valóság érdekli, hanem a pénzszerzés lehetősége. Azt keresi, ami pénzt hozhat, ami pénzt rejt magában.
A pénz pedig torzítja a jellemet, sok bajt is okoz. Tékozlóvá tesz. Obszcén terveket képes előidézni az emberben. Ezt egy szaktudós is mondhatta volna. A tűnődő szellem, az emlékező lélek kószál a valóság és az álom között. Hol kedves, hol szomorú képek, tények kerülnek elénk, hol eltűnnek, hol elénk telepednek, mint a madarak az ágakra. A pillanat lassú, de egymásba fűződnek a sorok. Összefolynak a percek, az évek. Az idő kötőanyaga az emlék, hanggal, képpel, zörejekkel, dallamokkal. A szöveg képződik. A mindennapi életből indul, köröket tesz a fogalmak körül. Organikus növekedésével hol szkepszisünk, hol életerőnk nő. A tapasztalat és a képzelet egyeztetése zajlik.
Mindenben ott lappang az igazságtalanság. Csak a közöny, csak a szkepszis segít. Mindenben a kizsákmányolás embertelensége lappang. A világ lényege a vak akarat. Csak az erőjátékok ismétlődnek. Készüljünk a végső nyugalomra, búcsúzzunk az életvágytól. A földi élet talán csak a kémiai véletlenek során jött létre. Az egyház tudósai erről mit gondolnak? Mindenre a válasz: lám, Isten ilyen hatalmas.
Születésünk és halálunk is csak egy változás az anyagszerűségben. A föld anyagi készlete zárt. Az ember megtette magát a legfőbb tulajdonosnak, a természet urának, a világ lényegének, és ez ellen nincs is számottevő tiltakozó.
Az újdonságtól, a korábbitól eltérőtől való félelem egyidős az emberiséggel. Az újítást és az idegent nehezen értjük. Vonatkozik ez a természeti változásokra, de a civilizáción belüliekre is. Mindegyikben a veszélyt sejtjük. Pedig egynéhány újdonságra érdemes olyan kíváncsisággal tekinteni, ahogy a gyerekek pásztázzák a játékbolt polcait. Mi is találhatunk valami lebilincselőt, valamit, ami jobb az általunk ismertnél, és ugyanúgy lenyűgöz minket, mint a gyereket egy izgató, izgalmas játékhajó, űrlény, amely egy mesés világba viszi, ahol képzelete vezérli az eseményeket, az alakokat.
Él egy kelet-magyarországi faluban egy kedves ügyvéd ismerősünk, általában a vádlottak képviseletére kérik, ha nincs nekik védőjük. A bűnügyek kapcsán mesélte, hogy nem olyan régen Zoli rendőr kopogtatott az ablakán, hogy jöjjön gyorsan. Kicsi a falu , mindenki ismer mindenkit, főleg azok, akiket összeköt a munkájuk. Zoli rendőr felzaklatva, mondta, hogy szörnyű dolog történt, a szomszéd utcában vérbe fagyva fekszik egy nő a házuk udvarán. Átmentek hozzá, látták, tényleg csupa vér körülötte minden. Elhatározták, hogy megkeresik a férjet, akiről tudták, hogy a határban kaszál. Ha támad, azonnal le kell lőni, mondta a nyomozást vezető férfi.
A férfi nem értette, mi történhetett, csak annyit mondogatott, hogy reggel, amikor ő eljött, nem volt semmi baj, nem volt náluk senki. Értetlenkedve ment velük a férj. Mikor visszaértek, a nő még midig ott feküdt az ajtó előtt. Közelment hozzá Zoli rendőr, és valami neszt hallott, megpaskolta a nő arcát, erre a nő szuszogott egy nagyot, és olyan pálinkaszagot árasztott, hogy Zoli rendőr visszahőkölt. A nő föltápászkodott. Nagyon részeg volt. A vérről meg kiderült, hogy azt a szomszédból hozta az asszony, ahol egy jót pálinkázták a szomszédasszonnyal. Mikor beért az udvarára, megszédült, az ital levette a lábáról, és elterült, a disznóvér meg kiömlött.
- De jó hogy nem lőttük le Jóskát – mondta Zoli rendőr.
Az itt olvasható alakokról szóló történetek az elégedetlenség érzéséből születtek. Nem csak az én elégedetlenségemből, hanem a világban érző emberek rosszérzéseiből. Olyanokról szól, akik a körülöttünk lévő ketrecből ki akartak törni.
Néha úgy tűnik, mintha előzetesen lenne szó valamilyen eseményről. Nem az előrelátható dolgokról beszélek. Mintha már lett volna az, ami jön. Vonzódunk a kezdeti lényekhez. Múzeumokba gyűjtjük az emberi és állati csontokat, a kancsódarabokat és házak köveit.
Tevékenységünk, munkánk nagy része gyomápolás, hogy ne legyen mégse szikkadt a föld körülöttünk, ha már értékes virágmagra, növényre ritkán futja. Kár, hogy a történetek és lehetséges variációi kötnek le minket. Inkább az lenne a fontos, ha arra lennénk kíváncsiak, miképp hatnak szellemünkre a lelki okok. A régi dráma a vallásból nőtt ki, most az ember személyiségéből. A mérget is édes mézben adják. Nem hímes szó kell, hanem erős valóság. A zseninek mindenkihez hasonló jellemzői, készségei, képességei vannak, de az övéhez hasonlók senkinek sincsenek. Ezek rakódtak le bennünk.
Végezetül még hadd írjam ide gyerekkorom egyik fontos, naponta ismétlődő eseményét. Fradisták laktak a szomszédban, én meg Puskás Öcsi bíztatására, még 1955-ben honvédos lettem. A sapkám is piros volt. ( Én kértem, és a mai napig a társasjátékban én vagyok a piros színű bábukkal, az sakkban ez másként van.)
Gyakran eszembe jut Horváthné, anyám szomszédasszonya. Férje borbély volt, nagy Fradi drukker, nyakában arany Fradi-címeres lánc. Kövér pasas volt, nekem rém öregnek tűnt, lehetett tán ötven is. Minden este borvirágos orral jött haza a munkából. Gyerekük nem lehetett, az nem derült ki, hogy melyikük miatt. A szomszéd albérletben élték le az életüket, míg meg nem haltak a főbérlők, és nem örökölték meg mind a négy szobát, amitől aztán gyorsan meg is szabadultak.
Horváth bácsi velem csak arról beszélgetett, hogy rájöttem-e már arra, hogy a Flóri (Albert) mennyivel jobb, mint a Tichy. Én Puskás Öcsi bácsi miatt honvédos voltam, persze Tichy-párti, de akkor még bármelyikük lehetett volna Aranylabdás, nem tudtuk, hogy Baróti „padoztatja” ’66-ban Tichyt a vébén Varga Zolival.
Ha a Fradi kikapott, az öreg esetenként lehunyta félhályogos szemét, és hallgatta az üres ház neszét, ahol nem háborgatta senki. Ilyenkor órái konok türelemben és süket némaságban teltek. Ilyenkor féltem a csendtől
Ezt is megírom egyszer részletesebben is.