Eredet

Eredet

Egy szeletke napraforgóföld,
egy hasítéknyi akác, egy árok
és egy düledező ház, selymesen
türkiz églevesbe hulló, kavargó
keskeny levelek – sárgászöld,
cirmos csíkszemek, a képkeret
mindig az ablak, és a konyha
füstje, zsírja a múzeumi dohszag,
betévedt, fanyalgó napsugár
reflektorfénye fehér lyukat vág
a piszkosszürke ágyra – és engem
kiváj a húsomból a következő pár év,
majd a csöndből rezignáltan kiválva,
mintha nyúznák, ordít föl
egy nagyváros nyugtalan magánya,
a térképből kitépett darabka élet
szegélyén a szálakat elvarrja
a rakoncátlan és harsány növényzet,
körvonalaimon túl kitömött állat
a maradék világ, amit nem szakítottam
ki magamnak, hogy másé maradjon
bosszúból, mint ottfelejtett kabát, lebeg
a fogason makacsul tagadott hiányom,
mint egy zavart vallomás nyomán támadt
vonások karcolnak vért a papírra,
kirajzolódik a fantomkép,
pehelysúlyom vésete az ágyon.