Epiphania Domini
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 149
Epiphania Domini
Az asszony négy dobozt készített elő. Az ezüstnek, az aranynak, a pirosnak és a kéknek. A karácsonyfa csillogó díszeinek, a gyöngyöknek. Az égőt lassan tekerte fel egy vastag papírra, ne gubancolódjon jövőre össze. Még egy dobozba is belegyömöszölte. Az ajtódíszt már leakasztotta, egy-két ünnepi tartozék, s már dobta is bele a fehér abroszt a mosógépbe. Leült a fotelbe. Érezte, hogy lassan szivárognak arcán lefelé könnyei. Tudta, hogy így lesz. Minden év január hatodikán így szokott lenni. A lelkében meghal valami. Hányszor szerette volna átugrani az ünnepeket! A sok cipekedés, a konyha, estére egyre jobban fájtak megerőltetett ujjai. És mégis! Maga előtt látta a családot, a terített asztalt, most már nincs is ott semmi. Az asztal is visszakerült a helyére. Az a sok szépség csak összekovácsolódott az ünnepre, s egészen eddig egybe tartotta a fenyő illata, az égők pislogó fénye.
Elment ez is. Hiába nyúl utána, nincs. Vajon visszajő? Megérjük még?
Az ajtón halkan kopogtatott valaki. Az asszony gyorsan összekapta magát, beengedte a vendégeket. Szerette a látogatókat, tudott beszélgetni, tudott előre várakozni. Három kisfiú érkezett, korrepetálásra jöttek. Érdekes, ezt most el is felejtette, még nem vette fel a hétköznapok ritmusát. Egyből elhatározta, most nem az írást fogják gyakorolni. Beszélgetnek. Olyan jó volt a hiányzó fát még egyszer körbe ülni, a megmaradt bejglit rágcsálni. A mákosból maradt még, teljesen nem szikkadt meg. Azért egy csésze meleg tea jól kiegészítette. A fiúk szaloncukrot hoztak, csak úgy, kedvességből.
- Most volt nálunk a tisztelendő úr! – mesélte az egyik. – Megszentelték a házat, írtak is valamit a szemöldökfára.
Az asszony sosem mulasztotta el, hogy elmesélje, odafoltozza ilyenkor a legkisebb keresztelőjét. Az ő fia keresztelte meg. Még azt is elmondta, hogy ekkor vette meg első öltönyét a fiúnak, csakhogy az neki nem tetszett. Nem is vette fel többet, de jó keresztapa lett. Nevettek. A fiú öltöztette fel a fát, folyt tovább a szó, de már elment. A szó csak ebbe a sötét kútba tévedt. A fát nemrég kopasztotta meg, nemrég vitte ki, tette az asszony a tátongó mélyre a kútfedelet. Mégis kellemesen telt az idő, elbeszélgettek. Nagyon örült a látogató vendégeknek, olyan jókor jöttek. Kikísérte őket a kapuig. Nagyon jól ismerte ő a történéseket. A Jordán folyót, tényleg, a szomszéd éppen Jordániában járt szilveszterkor. Majd kikérdezi, milyen volt az út. Ismerte ő a kánai menyegzőt is, a vízből bor csodajelét, ki ne szeretné, ha a csodák eljönnének, pont ide, a ház küszöbére. Nem is egyszer hívta, várta őket. Sietősen haladt a ház felé, a januári hideg még jócskán távol tartotta a tavasz eljövetelét. Most látta meg a malacot, szabályosan két lábra állt, fogódzkodott a kerítésben, igen szemrehányó tekintetet vetett. Vagy csak az asszony szerette volna, hogy így legyen.
- Játsszunk! – nevetett, a malacnak beszélt. – Neked mindig van valami közöd az ember ünnepeihez.
Azzal beszaladt, egy kancsó vízzel visszatért.
- Ha már megúsztad a szilvesztert – viccelődött, s leöntötte a vízzel az ólt, a malacot, a földre
is jutott kicsi. – Csak beteg ne legyél – jegyezte meg.
Ezután a fiókban krétát keresett. Krisztus áldja meg e házat! Ezt akarta felírni, pontosan úgy, ahogy kell. Majd megtorpant kicsit. Igaz, krétát nem talált, meg aztán már sötétedett. Januárban még korán sötétedik. Nem zavarja a tisztelendő urat, van annak dolga elég. Esetleg majd elmeséli ezt is. Amit az ember nem él már meg, azt elmeséli, elképzeli. Így is lehet.
Nemsokára bekapcsolta a tévét, minden este megnézte a híreket. Tudja, mi van a világban. Figyelmesen végig követte, ahogy egyes helyeken fakeresztet dobnak a vízbe, majd a hívők ugranak érte. Szinte érezte a bőrén a hideg vízcseppeket, ő is ugrott volna, biztos volt benne. Elmosolyodott. Jó lesz, ha inkább a meleg takaró alá bújik.
Csendesen nézte a sötétben a mennyezetet. Csak eltelt ez a nap, túlélte. Azok az igazán nehéz napok, amikor elmegy valaki vagy valami. Aki marad, az érzékeli. Megy tovább, de már nem a régi. Az élet lassan fogyatkozik. A hiányt eltusolja ugyan az új, de nem tud helyébe lépni. Majd végig gondolta magában a nap történéseit. Csak kell, hogy legyen valami. Ott fenn. Az égben. Mert átsegít. Kicsit könnyebb.