Enigma
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 135
Enigma
A gátőr az utolsó partszakaszt ellenőrizte. Alkonyodott, gyönyörködve nézte, ahogy a napsugarak bearanyozzák a Duna hátát. Mikor menni készült, a víz felől gyöngyöző nevetést hallott. Megállt, kezével ernyőzve szemét, kutatta a tükörként ragyogó folyón a hang forrását. Nem látott senkit, de a nevetést újra hallotta.
Leereszkedett a gátról egészen a partig. Tétován álldogált, mikor a vízből hirtelen felbukkant egy női alak. A karcsú, ragyogó test könnyed természetességgel hevert a vízi ágyon, haja aranyhínárként hosszan lebegett utána, gyengéd keblei ágaskodó, fénylő kupolák, dereka, csípője régi amforák kecses ívelése, szemei víz-zöld drágakövek. Pillantása ismeretlen gyönyörök ígéretével tapadt a férfire.
A gátőr megbabonázva gázolt a vízbe, hogy kimerítse magának a gyönyörű zsákmányt. Mire karnyújtásnyira ért, a vízi lény váratlanul alámerült.
Órákig ült a parton, a remény, hogy újra feltűnik, odabéklyózta. Nem észlelte az idő múlását, káprázó szemei belevakultak a fénylő víztükörbe.
Felesége talált rá, akinek zavaros magyarázatokkal kellett beérnie.
A gátőr ettől kezdve minden idejét a Duna partján töltötte a vizet lesve, hátha felbukkan újra a gyönyörű vízi lény.
Asszonya elhagyta, panaszolva, hogy hitvesi ágyuk hidegebb, mint a téli Duna medre. A gátőr nem tartóztatta. A falubeliek egy része hitte is, nem is a történetet, ami lassan legendává nőtte ki magát. Egy ideig a falu férfilakossága titokban látogatta a gátat, és többen határozottan állították, hogy látták a vízi asszonyt, de ezek csak mendemondák voltak.
Eltelt tíz év, a gátőr számára várakozásban és magányosan, mert földi nőt többé nem ölelt.
Mikor a gátőr belépett a kocsma ajtaján, sarkában egy bozontos kutyával, hirtelen csend lett az ivóban. Nyomában bezúdult a kinti fagyos levegő, lehűtve a párás meleget. Minden arc feléje fordult, a kezekben megállt a pohár, és az aranyszínű bor rezzenetlenül várt a szomjas gégékre. A hegedűs háttal állt az ajtónak, nem látta az érkezőt, tovább cincogott hangszerén. A férfi köszönést mormolt az orra alatt és megindult a pult felé.
A kocsmárosné szeme megvillant, kérdezés nélkül pálinkát töltött, majd a kutya elé tolt egy tál ételmaradékot. A kocsma népe is napirendre tért a jelenet fölött, és a szikkadt torkok újra nyelni kezdték a bort. A gátőr, akit kínzó szomjúság gyötört, poharát sürgetően újra az asszony felé nyújtotta, aki kis tétovázás után megtöltötte. A harmadik próbálkozás azonban megfeneklett a kocsmárosné ellenállásán. Olyan keményen markolta az üveg nyakát, mintha a vele szemben álló férfi torkát szorongatná. Az könyörögve nézett rá zavaros szemeivel, és kitartóan nyújtotta orra elé az üres poharat.
– Na, Erzsi, cudar hideg van, zajlik a Duna. – nógatta. Az asszony hirtelen elhatározással újra telelöttyintette poharát.
– Több nincs. – mondta fellebbezést nem tűrően, és olyan kíméletlenül verte a dugót az üveg szájába, hogy a látványtól a gátőr szava is elakadt. Álltak egymással szemben a pult két oldalán ellenségesen, de ebben több volt a megszokás, mint a harciasság.
– Isten áldjon, Erzsi! – hátrált meg a férfi, és füttyentett a kutyának.
– Magát is, Mihály. – lökte a szót az asszony.
A cigány közben új nótába kezdett, magas üveghangon jajongott a hegedű. A gátőrre az egymáson csúszkáló, sikító hangok és a hirtelen elfogyasztott pálinka ijesztő hatással volt. Megállt a kocsmaajtóban, kezeit a fülére szorította, kétségbeesetten belezokogta az emberek arcába:
– Sír a vízi asszony, gyönge testét vagdossa a jég. -
Aztán kifordult az ajtón, döbbent csend maradt utána. A férfiak szótlanul szedelődzködtek, szilárd véleményük a világ reális dolgairól megbillenni látszott, és ezen nem segített a hazafelé beszippantott, hideg levegő sem.
A középiskolás Falus Gábor az ajtón keresztül hallgatta, ahogy apja beszámol a kocsmában történtekről a feleségének. A fiú fantáziáját erősen megmozgatta a különös sztori. Már órák óta ült a számítógép előtt, de merő unalom volt a fészbuk.
Hirtelen támadt ötlettel, a vízi asszony legendáját feltette a hálóra. Az eredmény legvérmesebb reményeit is túlszárnyalta.
Megpezsdült az élet, nagyobb zsongás, csipkelődés akkor se lehetett volna, ha meggondolatlanul darázsfészekbe nyúl. Legtöbben a dunai „sellő” külsejét feszegették.
A fiú örült az érdeklődésnek, de zavarta, hogy a kérdésekre nem tud válaszolni. Mikor azt javasolták a kíváncsiskodók, hogy beszéljen a gátőrrel, kicsit megijedt, de a szellemet kiengedte a palackból, lépnie kellett.
Szüleinek azt mondta, átugrik a barátjához, valójában a gátőr házához sietett. A férfi nem volt otthon, sötét volt, a kutyát sem látta. Kis habozás után elindult a gáton, hogy megkeresse. A séta kellemetlen volt a metsző, hideg szélben. Már majdnem feladta, mikor izgatott kutyaugatást hallott. A természetes navigáció révén hamar megtalálta őket. A gátőr teste egy jégtáblán hevert, a parttól két méterre. Az állat kitartóan csaholt, nyüszített, jelezte, hogy baj van.
Gábor azonnal segítséget hívott, közben a zajló, csikorgó, dühös folyót leste, és reszketve fülelt, hogy látja-e, hallja-e sírni a vízi asszonyt?
A gátőr még élt, mikor a fiú megtalálta, a mentősök szerint erősen kihűlt, kezei véresek voltak, körmei letöredeztek, mint aki kétségbeesetten, sokáig küzdött a jéggel. Kórházba került. Senki nem csodálkozott, hogy a kocsmáros Erzsi kísérte zokogva.
Gábor, ahogy hazaért, azonnal tudósított az eseményekről. Délutánra az érdeklődés országossá lett a Mohács közeli Laposa iránt. A fiú lubickolt a közfigyelemben, de a sok cinikus, olykor gúnyos megjegyzéssel nem tudott mit kezdeni. Azokra a kérdésekre sem reagált, melyek a dolog szexuális oldalát feszegették, bár azok az ő fantáziáját is megmozgatták.
Rövidesen megjelent a településen a sajtó is, eleinte a legfürgébbek, és egyenesen Falus Gábort keresték. A fiú zavarba jött, még nem fejlődött ki az a képessége, hogy sokat mondjon arról, amiről keveset tud. Idővel a sajtó érdeklődése annyira megnőtt, hogy minden laposaira jutott legalább egy újságíró.
Közben az Önkormányzat meghirdette a gátőri állást a szokásos kedvezményekkel együtt. Mikor a hirdetmény megjelent, a falu asszonyai, soha nem tapasztalt egyetértésben, megtiltották a laposai férfiaknak, hogy bármelyikük elvállalja azt.
A patthelyzetet most is a net oldotta meg. Ahogy a hír napvilágot látott, rengetegen jelentkeztek a megüresedett állásra. Az eddig szorult helyzetben lévő polgármester most a bőség zavarával küzdött. A helyi asszonyok elégedetten nyugtázták, mikor egy nőtlen, szomszéd falubelire esett a választás. Az állás betöltése a jégzajlás miatt sürgős volt, a fiatalember napokon belül beköltözhetett a gátőri házba, és nagyon szerencsésnek érezte magát.
Nem zavarta, hogy a gátőri mellé a kísérleti egér státuszát is megkapta. Az sem, hogy további élete, ha tetszik, ha nem, élő bizonyíték, vagy eleven cáfolat lesz, a laposai legendát illetően.
A fiatal gátőr reálisan gondolkozó, műszaki ember volt, nem hitt a csodákban. Tavasszal összejött egy csinos, helybeli lánnyal, akivel nyárra tervezték az esküvőt. Elégedett volt sorsának alakulásával, kereknek látta a világot.
A gátőr, miután a kötelező penzumot elvégezte, hazaindult. Egy utolsó pillantást vetett a Dunára, melynek a tavaszi olvadástól felduzzadt testén napfény utazott sebesen.
Pár lépés után érte utol a víz felől érkező, cirógatóan édes nevetés.