Emma álmodik
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 631
Emma álmodik
Már megint egy levél, gondolta Emma csodálkozva. Eddig egyiket sem olvasta el, de mindegyiken nagyon tetszett neki a kézírás. Valahonnan ismerős volt neki, de már olyan régen nem kapott levelet, hogy nem tudta felidézni, vajon kié lehet. Manapság már nemigen írnak kézzel az emberek, és ezek a hosszúkás, odakarmolt betűk nem estek jól a szemének. Talán felnyithatná valamelyiket és választ kaphatna a feladóra, de mihelyt ez a gondolat felmerült benne, azonnal el is hessegette. A levelek soha nem váltottak ki belőle jó érzéseket. Nem emlékezett rá, hogy miért, de arra igen, hogy nyugtalanság vett erőt rajta, ha megpillantott egy magánlevelet. Valaha persze sokat kapott, de a legtöbb számla volt, vagy valamiféle értesítés. Ez a sárgás, ódivatú, rossz szagú boríték azonban, ami ma érkezett, idegessé tette. Inkább ledobta az ágya melletti szekrénykére és bekapcsolta a tévét. A kedvenc sorozatába bármikor be tudott kapcsolódni, mert nem a történéseket figyelte, hanem az arcokat.
Ezek az arcok kivétel nélkül szépek és fiatalok voltak. Még az idősebb karaktereknek sem voltak ráncai a szeme vagy az ajka körül. Mindegyik elegáns ruhában járt, és otthon sem vette le a kinti cipőt. Ezen sokat bosszankodott és néha hangosan rájuk mordult. Hogy nézett volna ki, ha ő ezt valaha hagyja? A fényesre lakkozott parketta biztosan hamar megsínylette volna, nem is beszélve a takarításról.
A nappalijuk volt a legszebb, mert óriási, zárt terasza az udvarra nézett, és ő szeretett ott üldögélni esőben, miközben benn ontotta a meleget a radiátor. Ahogy ez eszébe jutott, tekintetével végigpásztázta a zöldes falakat, a csúnya tájképet az ágya felett, és nem értette, mit keres ezen a helyen. Nehezen jutott eszébe, hogy most már itt él, ez az otthona, és a régi ház nincs már meg, eladták, miután Frigyes meghalt.
Frigyes gazdag fiú volt, a városi koporsókészítő fia, mindig elegánsan járt iskolába, később a bálba is. Gőgös volt és hirtelenharagú. Megszokta, hogy minden vágyát teljesítik, és ezért még nehezebben értette meg, hogy annak a szutykos vasutasnak a lánya, akit kiszemelt, miért nem akar kötélnek állni. Nem akart ő semmi komolyat, csak lefektetni. Abból nem lehet nagy baj, ha meg az lett volna, letagadta volna. Gyertyát úgyse tartott volna senki mellettük, hogy igazolja. Emma mindig lerázta. Ilyen büszke és villogó szemű lánnyal nem találkozott soha, ezért is keltette fel az érdeklődését. A lány megmondta a szemébe, hogy link alakkal nem kezd. Frigyes meg az volt, tudta a város, kártyaadósságait alig győzte fizetni az apja.
A sorozatokban is a lány mindig kérette magát. Amelyik könnyen kapható volt, azokat Emma nem szerette. Ujjával megfenyegette őket az ágyon fekve, és hangosan kimondta, minek gondolja az ilyeneket. Szerencsére kevés efféle volt ezekben a filmekben és még kevesebb szex, mert annak látványa nagyon zavarta. Egyszer mégis belefutott. Kíváncsi tekintettel mustrálta a férfi hátát, a nő feszes mellét, és óvatosan felhajtva a takarót megvizsgálta önmagát. Hetvenkilenc éves volt és csontjaira rászáradt már a bőr, amely alatt nem volt sem izom, sem zsír. Úgy nézett ki, mint egy két lábon járó múmia, ami még lélegzik. Valóban ennyi volt minden, ami megmaradt a régi Emmából. A szíve rendetlenkedett, olykor a gyomra is, ami viszont teljes egészében elfelejtette őt szolgálni, az az emlékezete volt. Már egyre kevésbé jutottak eszébe a dolgok. Nemcsak az újak, a régiek is. Időnként volt pár tiszta pillanata, de az nem tartott tovább pár percnél. Ezek a percek mind szomorúak voltak, mert azonnal rádöbbent, hogy egy otthonban él, nincs körülötte senki. Ha volt is, nem emlékezett senkire. Azokban a percekben akadt azért boldog villanás is, amikor rájött, hogy van két unokája, egy lánya meg egy veje, akik szeretik őt, mégse tudnak vele élni. Mire beleélte volna magát a visszatérő emlékszilánk rajzolta örömbe, már el is tűnt minden. Sose tudta, mikor sikerül újra emlékeznie, vagy sikerül-e még valaha.
Amikor vége lett a résznek, nyílt az ajtó, és belépett rajta a nővér egy asszonnyal, aki idegesen körbepillantott és elfintorodott a szobában terjengő szag miatt.
– Emma néni! Vendége jött - közölte a nővérke, mire ő rámeredt a csinos nőre, de arca nem mutatott érzelmet.
– Jó napot! - mondta a nő. - Nem bánja, ha bejövök beszélgetni?
– Nem… - válaszolta tétován, és gyorsan a tévére pillantott.
– Menjen csak! - súgta nővér. - Hátha ma sikerül. Jókedvűnek látszik, talán megismeri magát.
A kosztümös nő szeme könnybe lábadt. Három éve minden héten lejátszódott ez a jelenet és eddig kétszer találta olyan állapotban az anyját, amikor megismerte őt és tudtak pár szót váltani úgy, mint régen.
– Leülhetek? - kérdezte tétován és már ült is le. Emma barátságtalanul figyelte minden mozdulatát, és ideges lett, mert a táskáját az asztalra tette. Annak nem ott a helye.
– Vegye le a táskáját! - mordult rá. - Ki tanította ezt magának?
– Bocsánat! Mutathatok magának valamit? - kérdezte tétován. Az asztalról gyorsan leemelte a bőr aktatáskát és egy nagyméretű könyvet vett elő.
– Mit akar mutatni? Egyáltalán mit keres nálam? Talán valaki küldte?
A nő arcán végiggördült az első könnycsepp.
– Nem! - tiltakozott. - Néhány fényképet szeretnék csak megmutatni.
– Jó - egyezett bele Emma, és nem értette, miért sír a vendég, nem mondott neki semmi rosszat.
A nő mielőtt kinyitotta volna az albumot, felállt és kitárta az ablakot. Gyönyörű nyár végi alkonyat színezte be az amúgy is sárga függönyt. Ráhullott Emma hófehér hajára és végül elhalt az ágynemű réseiben. Csak egy távoli sziréna zavart be a csendbe, de az is csak néhány pillanatig.
Emma figyelte, ahogy lesimítja szoknyája szélén a gyűrődést és elgondolkodott azon, vajon egy ilyen nő mit keres nála. Minek vesztegeti az idejét egy öregasszonyra és miért szomorú a szeme, hiszen nem történt semmi elszomorító a szobában?
Az asszony megfordult és mosolyt erőltetett az arcára. Ettől még boldogtalanabbnak tűnt.
– Hadd mutatkozzak be! - nyújtotta a kezét - Dorottya vagyok, de nyugodtan szólítson Dórának!
Emma ridegen végigmérte. Mit akar tőle? Minek van itt? Nem érdekli sem a neve, sem a könyv, amit hozott.
– Mondja, mit akar tőlem? - rivallt rá. - Talán a temetkezési vállalkozó küldte? Vagy Frigyes, hogy méretet vegyen rólam?
A nő megriadt és leengedte a karját.
– Anya - mondta kérlelően. - Nem hiszem el, hogy nem ismersz meg!
– Én nem vagyok a maga anyja! Miket beszél?! - kiáltotta Emma. - Nekem nincs gyerekem, még lány vagyok. Menjen innen!
A kiáltásra befutott a nővér és futólag Dórára nézett. Szemével jelezte, hogy talán jobb lenne elmennie. Dóra azonban most nem akart megfutamodni, mint oly sokszor. Szerette volna elcsípni azt a pillanatot, amikor anyja tekintetében az emlékezés fénye rá vetül, és kitisztul, ha csak újabb, fájdalmas percekre is.
A nővér nyugtató injekciója után Emma már nem volt jelen a szobában. Fakó arccal bámulta a tévét, de elméjére fekete vásznat húztak. Dóra nem bírta ki, hogy búcsúzóul megsimította a vállát, megölelni nem merte.
A folyosón megállt egy pillanatra, mert észrevette, hogy a fényképalbumot a levéllel együtt benn felejtette.
Hat hete találták ki ezt a játékot, hátha Emma a régi levelek hatására feléled. Pontosabban az elméje, de az asszony még egyet sem bontott ki, pedig szerelmes levelek voltak attól a Zsigmond nevű fiútól, akibe valaha szerelmes volt. Dóra mindet gondosan visszaragasztotta és úgy csempészte be, mintha a postával érkeztek volna. Tudta, hogy anyja nagyon szerette Zsigmondot. Talán az apját az együtt töltött negyven év alatt soha nem szerette fele annyira sem. Erre azonban csak akkor jött rá, amikor az ágy alatt megtalálta az ötvenkét levelet. Minden hétre egyet. Gyönyörűek voltak, élettel és olthatatlan szerelemmel teli sorok, amelyek végéről lassan fogyott el a remény. Hogy anyja miért nem az írójukat választotta, már sosem tudta megkérdezni. Egy dologban azonban biztos volt, nem hagyták hidegen őt, hisz akkor nem őrizte volna meg mind átkötve egy egyszerű lila szalaggal.
Nem tudta, érdemes-e visszamennie, átélni még egy értelmetlennek tűnő fájdalmat, ezért csak belesett a nyitva hagyott ajtó vékony pálcikarésén, és látta, hogy Emma már alszik. Kezében az egyik megsárgult levelet szorongatta és álmában mosolygott.