Ember voltál

Írta: Sánta Zsolt


Közzétéve 2 éve

Megtekintések száma: 344



Ember voltál

Lassan, komótosan ingasd
alkura kerek fejed.
Az ember istent játszik,
mint ki láncot törő
rettenet.

Pusztít, öl, marokkal
fojt és kapar, majd
tovalép gyűlölt gépekkel,
sikít minden esztelen
robaj, sikít fel az emberekkel.

Ember voltál, állat lettél,
te, ki félted kevés kincsedet.
Halj meg a nappalokkal
és ébredj, ha hív a rettenet.

Puszta erők döntenek teret,
álarcok, fejek szakadnak.
A tél megjött, de múló tested
fojtja lévé a maroknyi havat.

Ember, te, kit rettenet űz,
s megbújsz alvó ágak mélyén:
a hazád kóbor, torz bűz
marja összehányt halottak
hegyén.

Láss vért, elcsókolt áldozatot.
Lásd, kit űz és kit fogad
vékonnyá vált két szép karod.
Lásd a csodát, hogy Napkorong
kel és elbukik sötét toron.
Az anyai ég érted sír fel,
elpusztult, vaksötét sikátoron.