Életidomárok - 17. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 236
3. FELVONÁS
(Ugyanaz a két egybenyíló tanári szoba. Szemben a falon nagy falinaptár 2018-as, február 19. bejelölve, a polcok majdnem üresek, de már eltűntek a fóliák, és visszakerültek az asztalok, ki van takarítva)
Ebben a felvonásban a tanárok visszapakolnak az irodájukba, tehát, aki teheti, kimegy, és egy-két percen belül visszajön valami holmival a kezében, amit aztán elrendez az asztalán, vagy a polcán
FANNI: (Bejön, lepakol az asztalánál, nézegeti az új ablakot. Kimegy, az ajtót nyitva hagyja)
ÉVA: (bejön) Sziasztok! (nézelődik) Sehol senki? Akkor ki hagyta nyitva így az ajtót?
FANNI: (visszajön, egyik kezében a vízforraló, a másikban egy táska) Szia, Évi! Én voltam. Bocs, csak tudtam, hogy tele lesz a kezem.
ÉVA: Szia! Semmi baj, csak nem szeretem, ha nyitva marad az ajtó.
FANNI: Szerintem ma, amíg vissza nem pakolunk, sokat lesz tárva.
ÉVA: Ha már van itt valaki, akkor nincs is gond.
FANNI: Hát, reméljük, most már mindig lesz itt valaki. (leteszi a vízforralót, feltölti, bekapcsolja)
ÉVA: Ez most komoly, hogy így rakták be az ablakot? Se könyöklő, se faljavítás? Hát ez gyönyörű! És vajon meddig fogjuk ezt így nézegetni?
FANNI: Nem tudom. De legalább nem kell hetekig a kisirodában kucorognunk!
ÉVA: Te Fanni! Én nem tudtam aludni egyáltalán.
FANNI: Emese miatt?
ÉVA: Igen. Folyton az járt az eszemben, hogy hogyhogy nem vettük észre! Biztosan voltak előjelek! Miért nem segítettünk neki? Pedig tényleg nagyon zaklatott volt az utóbbi időben.
FANNI: Tudsz róla azóta valamit?
ÉVA: Igen, én este felhívtam Károlyt, és ő mondta, hogy tegnap délután megműtötték. Szerencsére, úgy tűnik, jókor!
FANNI: Akkor most már jobban van?
ÉVA: Károly azt mondta, igen.
FANNI: Hála istennek! Én is nagyon izgultam érte! Viszont rám kicsit kijózanítólag hatott a hír. Hazamentem a kislánnyal négykor, és ledőltem. Tudtam, ha most nem pihenek, velem is megtörténhet.
ÉVA: Te is rosszul néztél ki tegnap. Most jobban vagy?
FANNI: Fogjuk rá! Nem vagyok annyira rosszul, mint tegnap. Na, beviszem ezt, aztán kipakolok. (beviszi a táskát, elkezd kipakolni a polcra)
ESZTI: (bejön) Sziasztok! Tudtok valamit Emeséről?
ÉVA: Megműtötték, jobban van.
ESZTI: Hálistennek! Én alig tudtam valamit aludni miatta! Vajon meg lehet látogatni? Vinnék neki sütit!
ÉVA: Szerintem várj még ezzel!
ESZTI: Persze, persze! Fannikám, te jobban vagy?
FANNI: Úgy tűnik, egyelőre megmaradok. Kicsit pihentem tegnap.
ESZTI: Na, azt jól tetted! Sári nincs még?
FANNI: Eddig nem jött.
ESZTI: Arra gondoltam, hogy venni kellene valamit a Sanyiéknak, mert annyit segítettek, és olyan szépen lefóliáztak itt mindent, és egyáltalán olyan készségesek voltak!
ÉVA: Meg Irénkének is kellene valami, mert gyönyörűen eltüntette a nyomokat!
FANNI: Nem hiszitek el, de ugyanezt gondoltam én is, és én meg is vettem három doboz bonbont tegnap, amíg a kislányra vártam. (a táskájából 3 doboz bonbont vesz elő, és az asztalra teszi)
ÉVA: Miért hármat?
FANNI: A harmadik a gazdaságisoké, akik befogadtak minket ebédre. Náluk melegítettük meg a kaját, és ott tudtunk leülni megenni.
ESZTI: Akkor majd mondd, hogy mennyit adjunk bele!
FANNI: Oké, majd kiszámolom!
SÁRI: (bejön, kissé kevésbé náthás a hangja) Sziasztok, kedves kolleginák!
ÉVA: Szia, kedves Sári!
ESZTI: Szia! Hogyhogy ilyen későn? Már kezdtem aggódni!
SÁRI: Nincs semmi baj, csak ma nem busszal jöttem, hanem az uram behozott kocsival. (lepakol az asztalánál, szendvicset vesz elő, majd reggelizni kezd)
ESZTI: Óóóó! Micsoda gáláns úriember!
SÁRI: Ugye? Tényleg! Emeséről van valami hír?
SZILVI: (éppen az utolsó mondat közben jön be) Igen! Én beszéltem vele ma reggel! Mindjárt mondom, csak lepakolok! (lepakol)
GERDA: (bejön) Heló! Jó reggelt!
MINDENKI visszaköszön
SZILVI: Na, szóval! Mindenki itt van?
FANNI: Helga, Robi és Kata nincs még.
SZILVI: Meg, úgy látom, Dóri sincs. Na, mindegy, majd mondjátok el nekik! Szóval: ma reggel Emese felhívott, és azt mondta, hogy bár 4 órát kellett várnia a sürgősségin, a mentősök előtte olyan jól ellátták, hogy nem volt gond. Viszont még tegnap délután megműtötték, és mivel a műtét sikeres volt, már most sokkal jobban van. Azt mondták neki, hogy szerencse, hogy időben felismerte a tüneteket, és azonnal mentőt hívtak.
FANNI: De Károly nem azt mondta tegnap, hogy csak nagyon erős hányingere volt, meg szokatlanul erős rosszullét?
SZILVI: De igen! Csak Emese a szokatlanságból sejtette, hogy nagy baj lehet. Meg elmondta, hogy úgy egy hete egyszer, amikor ment felfelé a lépcsőn, a végén érezte, hogy erős légszomja van, meg kicsit szorított a mellkasa, csak akkor nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Azt gondolta, hogy csak kimerült. Tegnap reggel viszont ez is eszébe jutott, ezért kért segítséget.
ESZTI: De jól tette!
ÉVA: Szilvi, ha felhív, és ha beszélsz vele, mert szerintem most mi ne zaklassuk, nem is tudjuk, hogy mikor, hogy van…, szóval, akkor mondd meg neki, hogy aggódtunk érte nagyon, és várjuk vissza!
SZILVI: Oké. De én se hívom, csak ha ő keres.
ÉVA: Persze, csak akkor!
GERDA: Jaj, úgy örülök, hogy nincs nagy baja! De ha ez esetleg segít valakinek, van egy mudra, egy kéztartás, ami segít megelőzni az infarktust. Nézzétek! Így kell begörbíteni a mutatóujjat, aztán a két középsőt a hüvelykujjal összeérinteni, a kisujjat pedig ki kell nyújtani. Így. Csak egy-két perc naponta! Ez egy olyan mudra, ami a szív egészségét védi.
FANNI: Hogy kell?
GERDA: Mutatom! Így!
SÁRI: A kávéfőző még nincs itt, ugye? Akkor elmegyek a büfébe kávéért. Neked is hozzak, Fanni?
FANNI: Igen, azt megköszönöm!
SÁRI: Oké (kimegy)
ESZTI: Aha! Nekem nem nagyon megy.
GERDA: Dehogynem! Jó az! (a forralóhoz megy) Ki főzte a vizet? Ihatok belőle?
FANNI: Én, és persze, hogy ihatsz. Ez így jó?
GERDA: Igen! Ügyes vagy! Ja! Most jut eszembe, Fanni! A múltkor, ne haragudj, kölcsön vettem a filctollaidat egy projektmunkához, és azt mondták a gyerekek, hogy a fele ki van fogyva. Úgyhogy majd hozok neked, mert nem tudom, nem ők fogyasztották-e ki! (közben teát forráz magának)
FANNI: Tudom, Sári mondta. És tegnap nagyon ki is voltam akadva. De tegnap mindenen ki voltam akadva. Iszonyú nap volt!
SZILVI: Ugye veled is volt tegnap valami, Gerda? Láttam, hogy majdnem sírtál.
GERDA: Nemcsak majdnem. Sírtam is. Dórinak meséltem el, mert pont ő volt itt, amikor pár percre lejöttem.
SZILVI: Szóval?
GERDA: Szóval, Károly behívott, és le lettem tolva, mert a szülők panaszkodtak, hogy a 9. c osztályban nem tanulnak semmit a gyerekek. Semmi fejlődés nincs, alig van nyelvvizsga, mert mindig csak jógázunk!
ESZTI: De hát ez nem igaz!
GERDA: Nem tudom, mi az igaz. Mindenesetre erősen elgondolkodtam, hogy másik munka után kellene néznem!
FANNI: Jaj, Gerda! Annyira sajnállak! Mert annyira tudom, milyen ez! Pár évvel ezelőtt volt egy ugyanilyen esetem!
GERDA: Dóri említette!
FANNI: Teljesen összeomlottam. Nem is voltam itt, amikor ez a szülői támadás ért, mert a kislányommal voltam kórházban. Eszti hívott fel, hogy baj van, merthogy állítólag nem tanítottam semmit a gyerekeknek, és hogy visszafejlődtek az előkészítő év utáni másfél évben. Úgy kaptam ezt, hogy előtte minden félévben véleménylapot írattam a gyerekekkel a közös munkánkról, és azt mondták, hogy nem kell ez, mert úgyis szólnak, ha valami baj van. Hát szóltak. Az igazgatóhelyettesnek.
GERDA: Én is úgy éreztem, hogy hátbatámadtak.
SZILVI: Ez olyan borzasztó, hogy még mindig nem látják, hogy milyen speciális hozzáállás, és milyen feladatok járnak együtt a nyelvi előkészítő év utáni nyelvoktatással kapcsolatban!
FANNI: Figyelj! Én nagyon sokat gondolkodtam akkor, és arra jöttem rá, hogy GYES után, tulajdonképpen pályakezdőként minden erőfeszítésem ellenére sem voltam azon a szinten, ami ezeknek a gyerekeknek kellett volna. Így lett ez mindenkinek kudarcélmény. Nem szabad ilyen osztályt tapasztalat nélkül tanítani.
GERDA: De hát honnan tudtam volna, hogy pont ehhez kell nagyobb tapasztalat? Nekem csak az osztály nevét mondták, meg a könyvet, hogy miből kell tanítani!
FANNI: Sajnos ezt nem lehet előre tudni. Viszont semmiképpen nem jelenti ez a kudarc azt, hogy rossz helyen vagy!
GERDA: Pedig úgy érzem! Márminthogy nem veletek kapcsolatban, mert imádok ide bejönni, bárkivel itt beszélgetni! Hanem a tanításban nem tudom, hogy van-e helyem!
SÁRI: (visszajön, kezében két műanyagpohárban kávé) Parancsolj, kedves Fanni!
FANNI: Köszönöm szépen! Figyelj, Gerda! Szerintem, van! De talán meg kellene akadályoznunk, hogy más is ilyen helyzetbe kerüljön, tehát beszélnünk kell Károllyal meg Tündivel, a munkaközösségvezetővel, hogy erre figyeljenek oda a tantárgyfelosztásnál! Szóval, szerintem neked van itt helyed! Mondom én, aki szintén igen gyakran ezen gondolkozom!
SÁRI: Ja! Miközben mást se csinálsz, csak a gyerekekkel foglalkozol! Itt egy új táblázat, ott egy új osztályprogram, amott egy drámaóra! Kinek kéne akkor tanítani, ha nem neked? (zsebéből négy kávétejszínt vesz ki, kettőt átnyújt Fanninak) Kávétejszín?
FANNI: Azt hiszem, van a hűtőben is, de ha már adtak hozzá, akkor köszönöm! Egyébként meg miről beszélsz, Sári! Ezt te is megteszed!