Életidomárok - 18. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 250
SÁRI: Hát nem! Én már sokszor csak azt, ami muszáj. Egyszer megkérdezte tőlem egy nyugdíj előtt álló kolléga, hogy: hát nekem nem ez az életem? És én azt mondtam, hogy nem! Nekem van családom, egy férjem, egy kisfiam, ők jelentik számomra az életet. Ez pedig a munkám.
FANNI: Na, ehhez képest hány projektmunkát találsz ki, hány önálló feladatlapot állítasz össze! Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem ez számodra pont úgy hivatás, mint itt akármelyikünk számára!
SÁRI: Na, jó! A hivatás ellen nem tiltakozom. De nem ez az életem!
FANNI: Mindegy, hogy nevezed, amíg lelkesedéssel csinálod!
ROBI: (bejön) Kora reggeli világmegváltás?
SZILVI: Hát, szüksége lenne rá a világnak!
FANNI: Egy kis világmegváltás mindig jól jön! Ugye, Gerda? (megöleli Gerdát)
GERDA: Köszi, Fanni! Majd még alszom erre egyet-kettőt!
ROBI: Miről maradtam le?
SÁRI: Arról beszélgettünk, hogy a tanítás hivatás, vagy munka.
ROBI: Szerintem hivatás. Én legalábbis annak érzem. Én ide nem úgy jövök be, hogy dolgozni jövök, hanem, hogy is fogalmazzak? Talán teremteni valamit.
FANNI: Miért nem mérnök lettél végülis? Hiszen itt végeztél, elkezdted a műegyetemet, aztán abbahagytad, és átnyergeltél.
ROBI: Nem tudom. Egyszer csak rájöttem, hogy az nem nekem való, és inkább ezt szeretném csinálni. És amióta csinálom, azóta szeretem is.
SÁRI: És nem bántad meg? (megissza a kávéja végét, javítani kezd)
ROBI: Egyelőre nem! Jól érzem magam a gyerekekkel is, és veletek is.
SÁRI: Ez hízelgés!
ROBI: Nem annak szántam.
FANNI: És te, Eszti? Te állandóan fordítasz, abból elég jól keresel! Miért vagy itt?
ESZTI: Mi ez? Valami körkérdés? Te tudod, hogy megőrülnék otthon. Nekem egyszerűen kell az emberi közeg! És szeretem csinálni! A férjem mindig azt mondja, hogy a hobbimnak élek itt.
ROBI: El ne felejtsem! Ha már bejöttem ebbe a kedves társaságba, hoztam is nektek valamit. Igaz, kicsit megkéstem vele… (Esztihez megy, egy fényképet ad neki)
ESZTI: Mi ez? Óóóó! Köszi!
ROBI: Fanni! Tessék!
FANNI: Köszi! De jó kép lett! Én már akkor is meghatódtam ettől, hogy az esküvőtökön ragaszkodtál hozzá, hogy velünk, kollégákkal készüljön rólatok egy külön kép.
ROBI: Én meg örültem neki, hogy eljöttetek! Jólesett!
FANNI: Réka milyen szép!
ESZTI: Persze te is jól nézel ki rajta, Robi! Én meg szokásosan szörnyű vagyok!
FANNI: Dehogyis!
SÁRI: Muti! (Fanni átnyújtja neki a fényképet) Szépek vagytok! Sajnálom, hogy nem voltam ott! (visszaadja Fanninak a képet)
ROBI: Szilvi?
SZILVI: Itt vagyok. Köszi!
ROBI: (Kata asztalára is letesz egy képet) És van hozzá egy hírem is. Úgy tűnik, őszre már hárman leszünk!
ESZTI: Na! Gratulálunk!
SÁRI: Gratulálok én is!
ROBI: Köszi!
FANNI: Gratulálok! Réka jól van?
ROBI: Egyelőre jól. Ritkán vannak rosszullétei.
FANNI: Dolgozik még?
ROBI: Igen, azt mondta, még tavasszal. Aztán nyártól már szabadságra megy.
GERDA: Gratulálok én is!
ROBI: Köszi!
DÓRI: (bejön) Sziasztok!
MINDENKI visszaköszön
GERDA: Szia, Dóri! Köszönöm a tegnapi lelki támaszt!
DÓRI: Igazán nincs mit! (az asztalát nézi) Gyerekek! Ez nem az én asztalom!
SZILVI: Szólni kéne Sanyinak, hogy cseréljék ki! Meg nem is értem! Nem lehetett volna megszámozni az asztalokat, hogy tudják, melyik hova való?
DÓRI: Pont ugyanezt kérdeztem én is tegnap, de tudod, mekkora volt a fejetlenség, a kapkodás!
SZILVI: Ja! Mint bármikor máskor! Maradj csak, Dóri! Megkeresem Sanyit! (kimegy)
DÓRI: Köszi! Gerda! Jobban vagy?
GERDA: Kicsit. De még nem vagyok benne biztos, hogy ezt kell csinálnom.
DÓRI: Akkor aludj rá még párat.
GERDA: Hát… Tegnap a jóga kicsit segített, és utána arra jöttem rá, hogy ez a 25 óra, ami nekem van, egyszerűen sok. Én igazából, amikor idejöttem, csak félállást kerestem. Már megvolt a jógastúdió, és azt nem akartam, és nem is akarom semmiképpen sem feladni.
FANNI: Akkor igazából nem is értem, miért akartad ezt?
GERDA: Figyi! Én előtte olyan voltam, mint egy nemistudommi. Délelőtt meditáltam, csak olyan emberekkel találkoztam, akik jógázni jöttek hozzám. Állandóan kisimult és harmonikus voltam. De tudtam, hogy az élet nem ilyen, hiszen voltam már iskolai közegben. Szóval akartam mást is. Idejöttem, és egyből teljes állást kínáltak. Én meg úgy gondoltam, hogy ezt nem véletlenül dobta nekem az élet, tehát elfogadtam, és jöttem, tulajdonképpen terepgyakorlatra.
KATA: (bejön) Sziasztok! (az asztalához megy, lepakol)
DÓRI: Hát, akkor most már tudod, hogy mi az élet!
GERDA: Tudom. Talán túlságosan is! Lehet, hogy nem is nekem való!
ESZTI: Azért ilyet ne mondjál!
GERDA: Ja! Nem úgy gondoltam, hogy az élet nem nekem való, hanem hogy a tanítás! De talán első körben megpróbálom elérni, hogy kevesebb órám legyen.
FANNI: Én is szeretnék részállásban dolgozni. 18 óra pontosan elég lenne, arra lelkiismeretesen fel tudnék készülni, a dolgozatokat kijavítani.
KATA: (a képet nézi az asztalán, odamegy Robihoz) Köszönöm szépen!
ROBI: Nincs mit! Én köszönöm, hogy eljöttetek!
ÉVA: Hát bizony, amikor elkezdtünk dolgozni, 18 óra volt a kötelező óraszám. A kezdő évben is járt órakedvezmény, aztán az osztályfőnöki munkáért és a munkaközösségvezetésért is.
ESZTI: Ja! Most meg nekem van 24 órám, mellette csinálom az osztályfőnöki dokumentációt, programszervezést és lélekápolást. Ez nem egy órányi meló hetente!
GERDA: De azt gondolom, az osztályfőnökségből azért nagyon sokat merít is az ember, nem? Hogy van egy kis csapat, amelyik rád van bízva, amelyik hozzád kötődik…
ESZTI: Az biztos! És szerintem sokkal többet ad, mint amennyit elvesz. Nekem legalábbis biztosan! Például múlt héten is úgy voltam, hogy dúltam-fúltam, hogy mennem kell az osztályom focimeccsére, aztán annyit röhögtünk kinn! Aznap öt óráig kinn voltam velük, és végülis megérte! Mondjuk, aznap otthon nem volt semmi megcsinálva, meg nem volt kaja, ezért keltem másnap ötkor, hogy valamit összedobjak, de akkor is nagyon jól éreztem magam velük! Szóval, én azt mondom, ezt mindenkinek érdemes kipróbálni!
FANNI: Én is az iskolán kívüli programokat szeretem legjobban! Ott valahogy könnyebb minden! De, mondjuk, szerencsém is van, mert nagyon jó kis, megbízható osztályom van! Szóval, szerintem is érdemes! Bár azt tegyük hozzá, Eszti, hogy még egyikünk sem vezényelt le egy utolsó évet. Azt mondják, az borzalom! Szalagavató, öltönypróba, ballagás, érettségi… Kemény menetnek ígérkezik.
GERDA: A te osztályod mikor ballag?
FANNI: Jövőre. Esztié meg egy évvel utána.
ESZTI: Én csak azt tudom, hogy Katának még sosem láttam a homlokán ráncot, kivéve, amikor az utolsó éve volt az osztályával. Ugye, Kata?
KATA: De van azért ott ránc!
ESZTI: Csak akkor azt mondtad, ugye, hogy az az utolsó év az borzasztó! Ballagással, szalagavatóval…
KATA: Az elég borzasztó. Meg, hogyha nem olyan az osztályod, aki magától kitalál mindent, akkor igazából neked kell levezényelned az egészet, hogy a szalagavatón például ne égjenek!
SÁRI: Nekem meg egyáltalán nem hiányzik az osztályfőnökség! Úgyhogy én úgy döntöttem, hogy amíg lehet, addig megúszom.
GERDA: Te voltál már?
SÁRI: Kétszer. Bár a második félidejében elmentem szülni. Egyszerűen nem nekem való!
GERDA: Jaj! Viszont most, hogy rád nézek, eszembe jut, hogy kölcsönvettem a számológépedet, valaki mondta, hogy a te fiókodban mindig van, én meg véletlenül hazavittem megint.
SÁRI: Megint?
GERDA: A múltkor nem hiányzott? Szerintem egy hétig nálam volt otthon! Bocsánat! Nagyon szétszórt vagyok!
SÁRI: Hát, észrevettem, és bosszankodtam is miatta! Légy szíves, szólj, ha elveszed. Vagy írd ki az asztalomra, és akkor nem idegeskedem fölöslegesen.
FANNI: Sári már számológépfetisisztára gondolt! Hogy valaki időnként beleszeret az ő kis színes gépébe!
GERDA: Jaj, nem! Tényleg bocsi!
SZILVI: (bejön) Na! Levadásztam Sanyiékat! Szia, Kata!
SANYI: (bejön Bélával) Melyiket cseréljük ki?
DÓRI: Ezt kellene azzal. Az az enyém, ez meg ott volt a végén.
BÉLA: Okés! Na! Akkor vegyük ki azt!
SANYI: Tedd le, Béla! Először tegyük arrébb ezt, aztán idetesszük a helyére azt!
BÉLA: Akkor most ezt?
SANYI: Azt. (a következő pár percben a két asztalt cserélik, rakosgatják, közben kerülgetni kell őket.)
ROBI: Valamelyikőtök nem tud adni egy laptopot az első órára?
ESZTI: Vidd az enyémet! Nekem csak harmadikban kell. (odanyújtja Robinak a laptoptáskát)
ROBI: Köszi!
BÉLA: Asszem, ez az, amelyiknek leesik a lába. (ahogy felemelik az asztalt, eldől az egyik lába) Igen, ez az!
GERDA: (Sanyiékat kerülgetve kifelé megy) Bocsi! (kimegy)
SANYI: Na, majd ha kicseréltük, hozok valami ragasztót.
TÜNDI: (bejön) Szervusztok! Ó! Úgy látszik, rosszkor jöttem!
SÁRI: Kedves Tündi! Te sosem jössz rosszkor! Gyere beljebb… ha tudsz!
TÜNDI: Megpróbálok! (bemegy a belső irodába) Sziasztok! Csak azért jöttem, kedves kolleginák, mert szeretnélek megkérni benneteket, hogy gondolkodjatok el rajta, hogy jövőre milyen tankönyvet szeretnétek rendelni a csoportjaitoknak! Nem sürgős! Majd hozom pár hét múlva a lapokat hozzá, csak esetleg addig gondoljátok át, legyetek szívesek!
ESZTI: Leszünk szívesek! Köszönjük a kedves fáradozásod!
TÜNDI: Hát, fáradozás az mindig van!
FANNI: Nem ülsz le egy kicsit köreinkben, kedves Tündi?